Like A Shooting Star - 19. fejezet

A levél

- Mi van este? – kérdeztem enyhe hisztérikus kicsengéssel a hangomban. – Milyen esti programnak örül Alice? Edward? Edward!
- Boldog szülinapot, Bella! – harsant fel a köszöntés, egy kiáltással a hátam mögül.
Meglepődésemnek nem is tudtam volna jobban hangot adni, mint ahogy azt tettem. Ijedtemben megbotlottam a küszöbben és beestem az ajtón egyenesen Max ölelő karjaiba;
- Boldog születésed napját, B! –szorongatott meg az ölelésében.
- A 17-es bűvös szám – kerültem most át Jess karjaiba.
- Isten éltessen, Bella! – puszilt meg Alex.
Mosolyok, bókok és jókívánságok koccantak össze a körülöttem álló körben, melyet a barátaim alkottak. Mindannyian itt voltak, még azok is, akiknek a suli másik végében álló épületében kezdődnek meg másodperceken belül az órájuk. Ami biztos késést eredményez, ami pedig büntetőmunkát von maga után. Erre Mr. Zappato, a történelem tanárom, is volt szíves felhívni a figyelmünket, mikor be akart volna lépni a tanterembe, hogy egy újabb hosszú diskurzusba kezdjen az első világháborúról, de a körgyűrűm miatt, ezt nem tudta megtenni.
A „kiözönlés” után Jess és én elfoglaltuk a szokott helyünket, miközben Mr. Zappato az íróasztalra fektette az aktatáskáját és az asztalnak dőlve várta, hogy figyelmünk csakis ráirányuljon. Mikor ez megtörtént, felém fordult és így szólt;
- Boldog születésnapot kívánok, Isabella! Biztos vagyok benne, hogy még lesz elég ideje megünnepelni ezt a jeles napot a barátaival, de ha kérhetem, lássunk hozzá a mai órára szánt anyaghoz.
- Igen, Mr. Zappato! – válaszoltam gyorsan szemlesütve, hogy mutassak egy kis megbánást. – És köszönöm! – mosolyogtam hálásan.

Az ebédlő közepén álltam körbe-körbe forgolódva, szememmel csak egyetlen embert keresve, aki képes volt újra megdobogtatni a szívemet. De a nap eleje óta nem láttam. Mr. Zappato betoppanása után, mikor mindenki kiviharzott szem elől veszítettem Edwardot. Azt hittem az óra végén várni fog a termünk előtt, ahogy azt mostanság mindig is tette. De nem így történt, ezért pörögtem a saját tengelyem körül, Edward után kutatva.
- Gyere, te, mielőtt balerinává avanzsálod magad! – karolt belém Alice, majd elkezdett húzni az asztaluk felé. – Ne izgulj, nem veszett el, csak el kellett mennie, hogy elintézzen valamit.
Elszégyelltem magam a viselkedésem miatt. Edwarddal még csak nem is járok hivatalosan, de úgy tettem, mint valami 17. századbeli gyámoltalan nő, aki mellől, ha lelép az férjúra, összedől a világ. Egy kicsi lány, a nagyvilágban. Mintha bármi bekebelezhetne.
És ekkor ugrott be, hogy mégsem vagyok teljesen fogyatékos, hiszen ha történetesen nem a szomszédom a vérfarkasok alfája, akár már meg is történhetett volna egy hasonló esett. Ha nem is bekebelezés, de a megevés veszélye még fennhálhat.
- Tudod, mit Alice? Igazad van. Vissza kellene változnom egy kicsit a begubózott Isabellának, aki voltam. Talán ma inkább Jessékkel eszem. Úgyis úgy integet, hogy szinte bármelyik pillanatban kieshet a székéből.
- Rendben van. Úgysem volt biztos, hogy Emmett minden poénját kivédtem volna, amit neked mondott volna a születésnapod alkalmából.
Elfehéredtem, ahogy belegondoltam különböző „vicces” beszólások áldozatává válok, Emmett jóvoltából.
- De a nap végén találkozzunk, jó!? Beszélnünk kellene arról, hogy miben jössz este… - fűzte még mondandójához Alice.
De mielőtt annyit mondhattam volna, hogy fapapucs, már el is tűnt a szemem elől, és arra eszméltem, hogy Jasper karjaiba fonódik.
Odabaktattam Jessékhez, majd a bal oldalán hagyott üres székre telepedtem.
- Na, most hogy kegyeskedtél jelenléteddel megtisztelni minket, megosztanám veled a tervem.
- Hallgatlak, Jess!
- Arra gondoltam, hogy egy nagy vásárlással megünnepelhetnénk a szülinapodat, aztán miután belebújtunk az új rucinkba, levezetésként beugorhatnánk Jo-hoz, iszogatnánk, pletykálhatnánk, csak mi ketten csajok. Na, mit szólsz?
- Klassz, benne vagyok! – kapva kaptam az alkalmon. Több legyet üthetek egy csapásra. Ezzel a programmal finoman lerázhatom Alice-t, bármit is tervezett –vagy éppen nem tervezett -, és a további házibulis ünnepléseket is háríthatom. A ruhatáramra úgy is ráférne egy kis frissítés, és számomra tökéletesen megfelel, ha a legjobb barátnőmmel tölthetem el a születésnapomat. Csak semmi extra, ez az én mottóm. Az előző években is mindig csak plusz egy fővel töltöttem ezt a „jeles”napot. Gyerekkoromban, Ty, főleg különböző vurstlikba vitt, ahol az est vége felé az óriáskeréken „ragadtunk”, hogy minél tovább tartson a nap. Azután meg, miután szorosabbá vált a kapcsolatunk, azaz inkább romantikussá, vacsorázni vitt, majd az estet egy meglepetéssel zárta, vagy holdfényes hajókázással, vagy kivitt a sivatag közepére, ahol egy lesből figyeltük a kopár éjszakai életét. Ami főleg prérifarkasokból állt, de én imádtam, hogy ilyen lehetetlen dolgot talált ki számunkra.
- Helyes! – vigyorgott rám Jess. – Még el kell intéznem egy-két dolgot suli után, úgyhogy legyen az, hogy olyan 3 körül érted megyek, rendben?
Bólintottam, de azért nem bírtam ki csípős megjegyzés nélkül; - Hogy ma mindenki milyen elfoglalt! - de Jess csak tovább vigyorgott.

Edward a nap végére sem került elő – hogy ebben a családban mennyire tolerálják a lógást, el sem hiszem, hitetlenkedtem magamban -. Ellenben Alice nagyon is 3D-s térhatású volt. Így gyorsan kellett cselekednem, mikor feltűnt a színen. Még jó, hogy reggel melléjük parkoltam, bár már nem a megszokott ezüst Volvo állt mellettem, hanem egy hatalmas fekete dzsip.
- Hé, Alice! – vettem elő a legvidámabb, legártatlanabb hangomat, miközben megpróbáltam minél gyorsabban bepattanni a kocsimba. – Tudod, nekem most sietnem kell, otthon várnak, aztán jön értem Jess, átugrunk Port Angelesbe egy kis vásárolgatásra. De majd beszélünk…- hagytam nyitottan a mondatom, és szánt szándékkal úgy tettem, mintha egyáltalán nem hallottam volna meg a mai napon tett megjegyzéseit az estével kapcsolatban. Bár bűntudatom volt, hogy lerázom, kicsit megijesztett ezzel az állandó célozgatással.
- Rendben, csak annyit, hogy a kék ruhát vedd fel a barna bőr csizmával! Majd találkozunk, szia, Bella – köszönt el Alice, ugyanazzal a vidám természettel, amit már megszokhattam tőle.
Ezek szerint nem tapostam a lelkébe, az jó.
Már félúton voltam, a volán mögött ülve, mikor eszembe jutott, hogy nekem nincs is kék ruhám.

La Pushba érve megláttam a végzetem. Legalábbis a női praktikám végzetét mindenképpen. Ma bizony bedobom, amit kell, hogy véget vethessek ennek a macska-egér játéknak, döntöttem el.
- Jensen! – pattantam ki egyszerre a kocsiból, és kiáltottam oda neki, aminek a következménye egy majdnemorrabukás lett.

Reakciója nem váratott magára sokáig. Kitágult szemeivel rám fokuszált, majd sarkon fordult és nagy, öles léptekbe kezdett.
- Jensen! –nyüszítettem, mint egy kiskutya. – Ma van a születésnapom!
Ez hatott, megállt és visszafordult felém.
- Tényleg magamra hagynál ezen a napon? 17 lettem – húztam ki magam - már csak az R besorolású filmekre kell neked megvenned a jegyem – mosolyogtam rá.
Jackpot. Éreztem. Jensen szája szegletében megjelent egy kis vigyor, majd egyre szélesebb és szélesebb lett.
És akkor…
…elöntött a kétségbeesés.
Gábriel jelent meg az egyik ház mögül; - Jensen! –szólt az egyszerű, de velős kijelentés.
És a tett, amitől összeszorult a szívem. Jensen arcáról lehervadt a mosoly és láttam, hogy viaskodik magával. Jó néhány másodpercig álltam ott vele szemben, de ő nem mozdult felém. Így bevágtam magam a kocsiba és tovább hajtottam. Nem akartam látni, hogy a viaskodás végeztével előre vagy hátrább lépett volna.

- Szia, apu, mi újság?
Apám a konyhaasztalnál ült és a szokásos péntek délutáni kávézgatással és újság olvasással töltötte az idejét.
- Semmi, semmi – motyogta maga elé.
Felsóhajtottam, és „kibújtam” a hűtőből, ahová csak néhány pillanattal ezelőtt ástam be magam. Úgy látszik a napnak még nincs vége.
- Khm, nincs semmi, csak ez – tolt elém egy fehér borítékot. – Ez a levél neked jött.
Remegő kézzel nyúltam ki érte. Alaposan megtapogattam, körbeforgattam a kezeim között, mintha csak röntgenszemet növeszthetnék, hogy átlátóvá váljon számomra a levél, hogy megtudjam, ki akarom-e nyitni egyáltalán. Megnéztem a címzést, és lefagytam. A levél Phoenixből érkezett.
- Akarod, hogy együtt olvassuk el? Vagy, hogy veled legyek, míg elolvasod?
- Kösz, apu, de nem kell. Inkább egyedül tenném meg.
- Jól van, de szólj, ha kellek.
- Úgy lesz! – erőltettem magamra egy mosolyt.
Nem igazán emlékszem, hogy jutottam el a szobámig, de mire feleszméltem már a bordó ágytakarómon ültem, és a levelet hipnotizáltam.
Jó pár perc elteltével, végül feltéptem a borítékot és olvasni kezdtem;

Drága, Isabella!
Hosszú hónapok teltek már el utolsó beszélgetésünk óta. Tudom, hogy édesapád a te érdekedben kért meg rá, hogy ne telefonáljak többet, de nagyon hiányzol az én megtört szívemnek. Amikor ezt a levelet írom neked, már csak pár nap van hátra a születésnapodig. A 17-dik születésnapodig. Mindeközben elöntenek az emlékek. Rólad és Ty-ról, az én kisfiamról.
Emlékszem, amikor először citált oda elém, téged. Te 3 éves voltál, ő 5. Kézen fogva vezetett elém és így szólt; - Anya, ő Isabella, bántották a nagyobbak a homokozóban és nincs anyukája, aki megvédené. Ugye leszel neki is az anyukája?
És igen azóta is úgy tekintek rád, mintha a saját lányom lennél.
Emlékszem arra is mikor először mentettek el kettesben megünnepelni a születésnapodat. Napokig gondolkozott rajta, hova is vigyen téged. Aztán előállt az ötletével, hogy a nemrég nyílt vurstliba visz téged, de csak ketten mennétek. Persze először nagyon aggódtunk én is és édesapád is, hisz még túl fiatalnak gondoltunk titeket. De nem akartunk az utatokba állni, így beleegyeztünk Ty tervébe, persze titokban végig követtünk titeket, a céllövöldétől az óriáskerékig. Aztán következett az a pár szülinap, mikor már, mint barát és barátnő tettétek meg ezt az utat. Sajnos nem jutott belőle túl sok.
De nem elszomorítani szeretnélek, hanem sok boldogságot kívánni. Kívánom, hogy ez, a 17-dik születésnapod is boldogsággal és szeretettel teljen, és ismét rátalálj egy olyan helyre, barátra, szerelemre, ami boldoggá tesz, amit megérdemelsz.
Isten éltessen Isabella!
Ölel és csókol: Mary

A tollal írt levél kezdett elmaszatolódni. Addig a pillanatig nem is értettem miért, míg meg nem érintettem az arcom. Potyogtak a könnyeim. Hullattam őket egykori boldogságomért. Egykori szerelmemért.
És, oh, igen, Mary-ért is. Ő tényleg olyan volt nekem, mintha az anyukám lett volna. Mindig szeretettel fogadott, akkor is mikor az ő idejéből raboltam el magamnak Ty-t. Nagyon hiányzott nekem.
Jó pár hónapja annak, hogy utoljára hallottam a hangját. Először minden hét vasárnapján beszéltünk telefonon. Valamelyikünk mindig kereste a másikat. Aztán már csak minden második vasárnapján tettük ugyanezt. De az utolsó beszélgetésünk után, apám felhívta Maryt és megkérte ne telefonáljon többet, míg mi nem vesszük fel vele ismét a kapcsolatot. Kezdetben nagyon dühös voltam emiatt apámra, hogy az utolsó ember szeretetétől is meg akart fosztani, aki még megmaradt nekem. De aztán, ahogy teltek a napok és hetek megértettem miért tette. Ugyanis miután ide költöztem La Pushba egyre kevesebbszer álmodtam arról a szörnyű kimenetelű buliról. Azonban a Maryvel való telefonbeszélgetéseim után napokig rémálmaim voltak és újra nyugtalan és befelé fordulttá váltam. Miután felfüggesztettük a kapcsolatunkat, újra elindultam a gyógyulást vezető út felé.
Éppen ezért meg is lepődtem, hogy apám, átadta nekem ezt a levélkét. Talán úgy gondolja, már túl vagyok rajta. Talán úgy is tűnik, hiszen már eljárogatok otthonról az új barátaimmal, akik sokszor is telefonálnak ide, na és persze –bár apám ezt nem tudja- egy új fiú is felbukkant az életemben. De persze majd meglátjuk, mit hoz az éjszaka, ezután a levél után.
Bár ha szerencsém van, Jess-szel olyan későig kimaradok otthonról, hogy a fáradtságtól már csak bedőlők az ágyamba és álmatlanul telik az éjszakám. De szép is lenne!
Mindenestre az tudom, hogy nem akarom, hogy beszippantson a múlt, így összeszedtem magam felpattantam és bekapcsoltam a rádiót, ami a kedvenc zeneállomásomon állt. Fel szerettem volna hívni Maryt, de mielőtt ezt megtettem, átöltöztem, mert tudtam, ha a hívás utánra időzítem nem lesz rá időm, Jess pedig nem a türelméről híres. Az átöltözés annyiból állt, hogy átvettem a kedvenc fekete farmeromat –ugyanis szoknyában és harisnyában, sokkal macerásabb a ruhapróba- a piros pólómat magamon hagytam, majd a magas sarkú cipőmet is lecseréltem a fekete conversemre.
Eközben eszembe jutott mit mondott Alice arról, hogy a kék ruhámat vegyem fel este. De továbbra sem tűnt ésszerűnek, amit mondott. Minek vegyek fel ruhát vásárolgatásra – ez továbbra sem tűnt praktikusnak – ráadásul hiába kutattam át a szekrényemet, abban bizony nem volt kék ruha. De úgy döntöttem ezzel is felesleges lenne foglalkozni, úgyhogy vettem egy mély levegőt, amit aztán kifújtam. Majd felpattintottam a mobilomat és tárcsáztam Mary otthoni számát.

Like A Shooting Star - 18. fejezet

A régóta áhított…

- Mióta tudod? – kérdezte végül.
- Csak tegnap jöttem rá. Vagyis eddig csak feltételezés volt – néztem rá.
- Még akkor is, ha felismerted a szemem a farkaséban, honnét gondoltad?
- Nos, először is az a farkas túl nagy volt egy sima farkashoz, na és az is furcsa volt, hogy nem evett meg rögtön – nevettem el magam. – De főleg, a nagyapám meséi miatt jutottak eszembe. Sokat mesélt a quileute legendákról. És sok különböző történeteket is mondott nekem gyerekkoromban. Legalábbis eddig azt hittem, hogy csak regék – fancsalodott el az arcom.
- Jacob Black – bólintott Jensen, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna.
- Mi folyik itt? – csattant fel egy számonkérő hang a jobb oldalam felől.
Ijedtemben ugrottam egyet. Oldalra pillantottam, hogy ki az, aki most akar szívrohamban elhaláloztatni. Gábriel volt az illető. Egy nesz nélkül lépett ki a sűrűből, vagyis biztos, hogy nem az ösvényt követve talált ránk. Félmeztelen volt – az időjárásnak teljesen ellentmondva – és bosszús.
- Beszélgetünk! – vágtam a fejéhez, amint magamhoz tértem. Csak utána kúszott be a tudatomba, hogy itt valami nem stimmelt. Így megpróbáltam összeilleszteni a puzzle darabokat. Jensen kisettenkedett az erdőbe. Most már biztos, hogy Jensen vérfarkas. Gábriel ránk tör, egy hang nélkül. És félmeztelen.
És felsejlett a dolog. Itt valami farkas találkozóba tenyereltem bele. Bár azt még mindig nem értettem Gábriel miért félmeztelen.
Amikor rájöttem, hogy rossz hangszínt ütöttem meg Gábriellel szemben, segélykérőn néztem Jensenre.
- Magunkra hagynál Gábriel?
- Nem! – jött a határozott ellenkezés. - Szóval beszélgettek. Miről cseverésztek? Talán én is hozzájárulhatnék ragyogó elmémmel a témához.
- Így, félpucéran? A kellemes 10 fokban? – élcelődtem.
Haragos pillantást kaptam válaszul.
Na, már megint a legjobbkor nem tudtam tartani a számat. Nekem is most kell gúnyolódnom Gábriellel. Amikor bármikor felfalhat, ha úgy tartja kedve.
- Ne most provokáljátok egymást, az istenért! – fojtotta belénk még az elején a szópárbajozást, Jensen. – Te, Gábriel menj vissza, én is mindjárt megyek.
- De… - akart rögtön ellenkezni Gábriel.
- Nincs de, indulj! – mondta Jensen. Vagy inkább utasította, mert parancsnak inkább hangzott, mint kérésnek.
- Te pedig – fordult felém – , most szépen hazamész, én meg elkísérlek, mielőtt még nagyobb hülyeséget csinálsz, és valaki más után kezdesz settenkedni.
- De…- akartam én is ellenszegülni, hisz még annyi kérdésem lett volna.
- Neked sincs de – förmedt rám Jensen. – Menjünk! – karolt belém, és elkezdett vonszolni a házunk felé.

Már majdnem kiértünk az erdőből, mikor ismét megtaláltam a hangomat; - Én válaszokat akarok! – fordultam szembe Jensennel.
- Persze, hogy akarsz! Annyira makacs vagy – sóhajtotta.
Őszintén szólva, kicsit a szívemre vettem, Jensentől még sosem hallottam panaszt a személyiségemre.
Elöntött a dac, így állhatatosan fixíroztam tovább.
- Nem is tudhatnád – fakadt ki –, nem adhatok válaszokat.
- Miért nem? Én kiszorultam a bizalom klubból? Quileute vagyok én is! Vagyis ismerem a történelmünket, a jelent miért nem ismerhetem?
- De…
- Nincs de – mondtam rögtön. – Ha nekem nincs de, akkor neked sem! – erősködtem tovább. – Különben is mit utasítgatsz itt? Te vagy a falkavezér vagy mi?
És akkor olyan történt, amit nem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezik. Jensen elpirult.
- Hűha! – mondtam bután. Meghánytam-vettettem a dolgokat végül így folytattam: – Ha így is van, én akkor sem tartozom alád, tehát nekem ne ossz parancsokat!
Miután végiggondoltam, hogy mit is mondtam, rám került a sor a pironkodást illetően. Azt hiszem nem idevágó szavakat használtam.
Jensen beleharapott az ajkába, gondolom a mosolyát akarta visszafojtani.
Majd felsandított a házunk emeletére, ahonnan kiszűrődött a fény.
- Szóltál a szüleidnek, hogy kémkedni indultál?
- Természetesen nem – vágtam rá azonnal, mielőtt kikövetkeztethettem volna kérdésének lényegét.
- Igen, én is úgy hallom.
Most sem a helyes konklúziót vontam le.
- Te innen hallod, hogy mit mondanak odabentről? – tátottam el a számat.
Csak mosolyogva bólintott; - Látom jól kiszűröd az információáramlásból a fontos részt.
- Mi? – néztem elképedve rá.
Jó pár másodpercig meredtünk egymásra, mire elért a tudatomig; - Jah, uh, a francba! – kezdtem el futni a bejárat felé. Hirtelen lefékeztem, és visszafordultam Jensen felé, hogy mondjak valamit, de már csak hűlt helyét találtam.
Végül még is úgy döntöttem kimondom; - Ne hidd, hogy ezzel leráztál! Még visszatérünk az ügyre!

Hát apám nem volt elájulva az eltűnésemtől. Nagyon dühös lett, de rendületlenül bizonygattam, hogy végig kint voltam a ház végében és Jensennel beszélgettem. És csak valami notórius véletlen lehetett, hogy amikor kikandikált a házból, nem vett észre minket.
Másnap reggelre már megenyhült.

A következő pár napom azzal telt, hogy üldöztem Jensent, Jensen napjai pedig úgy, hogy menekült előlem. Bár muris volt, voltak hátulütői. Mint például, hogy a nagy macska-egér játék miatt, Jensen felfüggesztette a sofőrködést. Szerdán jó kis vihar tombolt, mikor éppenséggel nem volt kivel elfurikáztanom magam. Így bőrig ázva értem be a suliba. Azonban a bosszankodásom hamar tovaszállt, mert Edwardnak szöget ütött a fejében, hogy mitől is nézhettem úgy ki, mint aki most szállt ki egy vadvízi túra után a csónakból. Így még aznap a szokásos buszmegállómig vitt és a következő reggel is ott várt rám.
Pénteken aztán már nem volt szükségem a Cullen-taxi társaságra. Kómás fejjel sétáltam le a lépcsőn, mikor apám hirtelen előttem termett és felkiáltott; - Boldog születésnapot Isabella!
Ránéztem a naptárra. Május elseje volt, a 17. szülinapom ideje.
- Köszi, apu! – motyogtam az orrom alatt.
Szinte meg is feledkeztem róla, a nagy titokfejtegetés fáradságai között.
Odakóvályogtam az ebédlőasztalhoz és lehuppantam. Szemben velem Ephraim ült az etetőszékében, nagy csapkodások között odavigyorgott felém. Anne egy csokis mignont tolt az orrom elé, benne egy szál gyertyával.
- Kívánj valamit! – mosolygott rám.
Felnéztem rá és viszonoztam a mosolyt.
- Kösz, Anne! – mondtam, majd kívántam valamit – azaz inkább valakit –, és elfújtam a gyertyát.
Miután elmajszolgattam a csokis rengeteget, apám egy picike dobozt tett elém, rózsaszín masnival átkötve.
Kinyitottam és egy slusszkulcsot vettem ki belőle. Amint eljutott a tudatomig, hogy ez mit jelent, felsikkantottam.
- Jaj, apu, Anne, nagyon köszi! – ujjongtam ugrándozva.
- Kint áll, a bejárat előtt, menj, nézd meg – mondta apám.
Nem kellett kétszer szólnia, már sprinteltem is ki.
A verandánk előtt egy ütött-kopott Mustang állt. Egykoron talán smaragdzöld lehetett. Bár ősrégi volt, én imádtam.
- Húú, apu, köszi, imádom! – hálálkodtam tovább.
- Na, menj, útban a suli felé kipróbálhatod, hogy megy a kicsike… de azért ne hajts túl gyorsan – fordult még vissza felém.
- Nem lesz gond – biztosítottam apámat, miközben visszarohantam a hátizsákomért a házba. – Akkor majd délután jövök! – búcsúztam el.
Amint elfordítottam a slusszkulcsot a motor duruzsolva életre kelt. Vagy új motor lapult a motorházban, vagy pedig jól volt tartva, de az biztos, hogy gyönyörűen muzsikált. Könnyedén elindultam, és bár viszketett a talpam a gázpedál felett, nem vesztettem el az önuralmam és nem gyorsítottam lakott területen belül. Csak a buszmegállóhoz érve jutott eszembe, Edward és az e heti autóstopp, és hogy nem értesítettem őket, ma nem kell értem jönni. Lelassítottam és félrehúzódtam a buszmegállóba. Körüljárattam a szemem az országúton, de az ezüst Volvót sehol sem láttam. Micsoda véletlen, hogy pont ma nem jöttek értem! Megilletődésemet félreraktam és tovább hajtottam az iskola felé. Nem tagadom itt már kicsit eleresztettem magam, de azért a sebességhatáron belül maradtam. Épp parkolóhelyet kerestem, mikor megpillantottam Edwardot és Alice-t a kocsijuknak dőlve, mellettük egy szabad hellyel. Miközben beparkoltam melléjük, odasétáltak az én oldalamra;
- Szép autó, bár nem a legújabb modell – jegyezte meg Edward.
- Az lehet, de úgy megy, mint egy álom – védtem meg rögtön az új járgányom.
- Igen, a legapróbb részletekig is olyan, mint amilyennek láttam – nyugtázta mosolyogva Alice.
- Mint amilyennek láttad? – lepődtem meg a kijelentésétől. – Te tudtál a kocsimról, ezért nem vártatok a szokott helyen? – néztem rájuk kérdőn.
Alice nagy levegőt vett, gondolom azért, hogy egy nagy monológba kezdjen, de Edward esélyt sem adott a magyarázkodására.
- Igazából, azért nem voltunk ott, mert későn tudtunk elindulni hazulról, na meg Alice tegnap este látta apádat, ahogy ezzel a Mustanggal tart hazafele, amiről úgy gondoltuk, hogy a születésnapodra kapod, és reménykedtünk benne, hogy ma reggel kapod meg, így nem lesz kellemetlen, hogy nem tudtunk eléd menni. – hadarta el egy szuszra.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Edward átkarolta a derekamat, és a fülembe suttogott;
- Jut eszembe, mondtam már, hogy boldog születésnapot?! – majd megcsókolta a homlokom, aztán az orrom hegyét és végül a számat.
- Még nem – nyögtem elfúlón.
- Hát akkor, boldog születésnapot kívánok, Bella! – csókolt meg ismét Edward.
Alice ugrott oda hozzánk. Eltolta Edwardot, majd átölelve, ő is felköszöntött.
- Jaj, olyan jól fogunk szórakozni az este! – jelentette ki vidáman.
- Este? Miért mi lesz akkor? – kérdeztem kicsit kétségbeesett hangon.
Rosszat sejtettem. Én nem tudtam semmilyen éjszakai programról, így az egyetlen, ami eszembe jutott a meglepetés buli. Amitől kirázott a hideg. Az ilyen meglepetés partik sosem végződnek jól. - Jaj, mi ez a negatív kicsengés a hangodból? – zsörtölődött Alice. – Csak nyugalom, nagyon jó lesz az estéd! – mondta biztatóan. Rám nézett, majd elindult a bejárat felé, de mielőtt eltűnt volna, még odamorgott valamit; - Ez valami családi vonás lehet… -féleséget, de nem hallottam kristálytisztán, a zsibongó diákseregtől, akik nagy létszámban haladtak a tantermek felé.
Edwarddal mi is becsatlakoztunk a hömpölygő tömegbe és hagytuk had sodorjon magával.

Like A Shooting Star - 17. fejezet

Pandora szelencéje


Edward csak a 101-es úton lévő buszmegállóig hozott el, ahol a nap elején felszedett. Nem akartam tolakodó lenni – végül is nem kötelessége engem hazafurikázni -, de kíváncsi voltam miért nem jön be soha La Pushba. Jól emlékeztem még arra az ellenállásra, amikor szóba került, hogy nálam nézzük meg a filmet, ami az irodalomra kellett. Na meg reggel is csak itt vett fel, nem jöttek be értem Alice-szel. Azt mondta azért nem, mert ő és a családja nem népszerű La Pushban, és nem akarja felkorbácsolni az indulatokat. Ezt nem vitathattam, de azt azért közöltem vele, hogy senkinek nincs joga kiutasítani őt.
- De kiutálni igen, Bella – nézett rám jelentőségteljesen.
Ezen rágódtam, miközben meneteltem haza. Szerencsére a vihar tovaszállt, így már csak a tipikus vihar utáni csend vett körül. Még a rezervátum elején jártam, amikor ajtó csapódásra figyeltem fel a jobb oldalon lévő házsorok felől. Gábriel és Jensen lépett ki a verandára. Gábriel csak biccentett felém, de Jensen a magasba lendített kezével integetett is nekem. Belenéztem nevető, nagy, barna szemeibe miközben én is intettem neki. Minden alkalommal, amikor lehetőségem volt rá, ezt tettem. Mindig meglepődök azon, hogy férfi létére mennyire nyílt tekintette van. Azt hiszem igaz a mondás, a szem a lélek tükre. És tudtam Jensennek igazán értékes lelke van. Már jó pár lépést megtettem, amikor megtorpantam és visszakaptam a fejem a fiúk irányába. Újra belenéztem azokba a mogyoróbarna szemekbe. És belém hasított a felismerés. Azok a szemek néztek vissza rám, amelyektől pár napja halálra rémültem, de tudtam, hogy nem fognak bántani. A farkas szemei néztek vissza rám. Már értettem miért volt olyan ismerős a pillantása, mikor a fenevad nézett rám pár napja ott a sziklaszirten.
Jensen egyre értetlenebbül figyelt. Gondolom az arcom teljesen elárulta az érzelmeimet.
Egyszerűen tudtam, hogy igazam van, de az agyam nem volt képes felfogni. Hiszen Jensen nem lehetett az a farkas… mert hát Jensen ember. Igaz? De talán… talán van más magyarázat is rá. De azt a magyarázatot már végképp nem tudtam még magam előtt sem beismerni.
- Bella? – jött az aggódó hang.
Jensen lelépett a verandáról, és bár igazán nem szándékosan cselekedtem így, de hátráltam egy lépést. Mire rájöttem mit tettem, átkoztam magam rendesen. Hisz tudtam én jól Jensen sosem bántana engem.
- Valami baj van? – jött az újabb kérdés, némaságom után.
- Nem, nincs semmi, bocsi! – kényszerítettem magam a beszédre. – Csak fáradt vagyok, és azt hittem egy denevért látok, és megijedtem. Tudod, milyen ijedős vagyok – próbáltam megmagyarázni a furcsa viselkedésemet. – Megyek is haza, lefeküdni, jó éjt srácok! – majd hatalmas léptekkel elindultam a házunk felé. Mely sajnos La Push másik végében állt, így elég gyakran hátratekingettem, mint egy féleszű.
Mikor beléptem az ajtón, csak odadobtam egy sziát –bár fogalmam sincs, hogy apáméknak, vagy az üres nappalinak - és felszaladtam a szobámba.
Hülye vagy, Isabella, szidtam magamat. Hisz lehetetlen az, amire gondolsz. Túl sok fantasy könyvet olvastál. A valóságban nem léteznek ilyen lények.
De hát azok Jensen szemei voltak, sose tudnám összetéveszteni őket, veszekedtem magammal.
Miután meguntam a szobában mászkálást, lerogytam az ágyra. És a nagypapám jutott az eszembe. – Tudod, Isabella, a mi törzsünk a farkasoktól származik. – mesélte egy éjszaka Jacob nagyapám. – A farkasok még most is a testvéreink. A mi őseink a vérfarkasok. – mondta komoly hangon.
Gyerekkorom óta tisztában vagyok népem legendájával, a nagyapámnak mindig fontos volt, hogy tudjam, honnan származom, ismerjem a gyökereim, akkor is, ha már nem quileute földön élünk.
De sosem hittem bennük. Csak egy jó történetet láttam bennük.
Mégis az eszem viaskodott a tudatommal. Ezek csak esti mesék voltak, legendák. A nagypapa mindig olyan sokfélét mesélt. Vagy talán azok is igazak lennének, töprengtem magamban.
Kezdtem megint felőrölni az idegeimet.
Felpattantam és az íróasztalomnak dőltem; - Jensen vérfarkas – mondtam ki hangosan.
És mikor ez a két szó elhagyta a számat, rájöttem még valamire. És Gábriel és Daniel is az. – És még ki tudja, ki?! - És ez az a titok, amiről veszekedtek előző nap. Amiről én nem szerezhetek tudomást.
Mert elárulnám őket.

Másnap reggel kótyagosan ébredtem. Zsongott a fejem a saját magammal való perlekedéstől. Szerencsére ma apa volt a soros az iskolába vitelemmel, így nem kellett azon feszengenem, hogy mit fogok tenni, ha találkozunk, így az ezzel foglalkozó kérdéskört feltehetem magamnak később. Edward a suli bejáratánál várt rám, bár nem tudtam 100%-ban rá koncentrálni, pedig ez egy fontos nap volt számomra, hisz Edward végre saját elhatározása után közeledett felém és nem volt semmi kényszerítő körülmény. Sajnos csak addig élvezhettem a közelségét, míg a teremhez nem értünk, ott ugyanis elváltunk hisz nem közös óránk volt.
- Nagyon belemerültél a gondolataidba – törte meg a csendet Edward, mielőtt elindult volna az órájára.
- Igen – vágtam egy bocsánatkérő fintort – nagyon foglalkoztat egy dolog, amiről nemrég szereztem tudomást.
- Ha szeretnél róla beszélni…
- Ömm, igazából ez csak egy feltételezés… egy lehetetlenség. Azt hinnéd megőrültem.
- Nem hinném azt, hogy megörültél!
Igazán szerettem volna megosztani vele a feltételezésemet, de egyrészről tudtam, hogy kinevetne, másodszor pedig azzal is tisztában voltam, hogy ez egy olyan titok, amit tényleg nem lehet elkotyogni. Ha igaz egyáltalán…
Szerencsére megszólalt az óra kezdetét jelző csengő és megmentett egy béna kifogástól, amivel megmagyaráztam volna Edwardnak miért nem fogadom bizalmamba.
Edward elsietett az órájára, én meg beléptem a terembe és elfoglaltam szokásos helyemet Jessica mellett.
Az egész napom ilyen kótyagosan telt, egyik órám után sem tudtam volna megmondani, hogy miről volt szó, még az életem árán sem. Egyedül az irodalom hozott egy kis felüdülést, legalábbis az, hogy ezen az órán Edward mellett ülök, de még ez sem tudta elterelni a gondolataimat erről a rejtélytől. A menzán aztán Edward mellett állva a sorban és vakon pakolgatva a tálcámra az ételeket, olyan dolog ütötte meg a fülemet, mely teljesen kilökött minden mást a tudatomból.
- Oda ülsz ma hozzánk? – kérdezte tőlem Edward mézédes tenor hangján.
- Igen – válaszoltam meglepett hangon.
Edwardot követve mentem végig az asztalok között, köztük az állandónak mondható asztaltársaságom mellett is. Jess kérdőn nézett rám, de én csak egy tőlem ne kérdezd vállrándítással válaszoltam. Sokan a szemükkel követtek, hogy mi is történik itt, amivel felbolygatom a rendet. Mikor odaértünk Alice rögtön arrébb csúszott nekem is helyet szorítva. Sikeresen Emmettel szembe kerültem, aki egy kacsintással üdvözölt, így még el sem helyezkedtem, de már fülig pirultam.
- Jaj, ezt, de imádom benned! – nevetett fel.
Természetesen megpróbáltam rosszalló tekintettel díjazni, de végül én is elnevettem magam.
Ezután hosszú csend vette kezdetét. Mindannyiuk előtt egy halom kaja volt, de csak piszkálgatták az ételt, egyikük sem evett egy falatot sem. Én megpróbáltam legyűrni a pizza szeletemet, amit hoztam, de izgatottságomtól nem nagyon tudtam enni.
- Hát, mindig is érdekelt milyen izgalmas témákról beszélgettek – dobtam fel a magas labdát. – Most már tudom.
Mindannyian felnevettek.
- Zavarban vagyunk tőled, Isabella! – huncutkodott velem Emmett.
- Természetes, főleg te! Nem szoktál hozzá az ilyen csúnyácskább lányokhoz, mint én.
Senkinél nem aratott sikert a kontrám. Edward dühösnek tűnt, Emmett a szemét forgatta, Alice pedig így szólt: - Ugyan, Bella nagyon szép vagy!
Mielőtt reagálhattam volna, Rosalie vette át a szót:
- Tényleg, akkor most, hogy is kell szólítanunk? Bellának vagy Isabellának? – húzta magasra a szemöldökét.
- Öhm, hmm – hümmögtem jobbra-balra – jobban örülnék a Bellának – mondtam végül.
- Miért az Isabellát nem szereted?
- Nem, mármint azt is szeretem. Csak itt már mindenki Bellának szólít, az Isabella a régi életemre emlékeztet – próbáltam megmagyarázni Rosalie-nak, és a többi Cullennek. – És nem akarok rá emlékezni.
- Miért? – kérdezte továbbra is, nem akarta feladni a dolgot.
- Mert fáj – zártam le röviden.
Lesunytam a fejem, és a tányéromban lévő maradék ételt piszkálgattam, de ez sem változatott a némaságon, ami körülvett.
- Miért? – kérdeztem kicsit indulatosan. – Nektek miért nem jó a Bella?
- Nekem jó az is. – Húzta ki magát ültében Rosalie. – De valakinek fáj.
- Ezt hogy érted? – néztem értetlenül rá.
- Sehogy nem érti – szólt bele a beszélgetésünkbe Edward. –Igaz, Rosalie? – mondta semmint kérdezte, szigorú tekintete mögül Edward. - Gyere Bella, még a végén elkésel miattunk az órádról!
Ami kivételesen most igaz is volt, nem csak elterelésként mondta. A menza nagyrészt már üres volt, főleg a csellengők lebzseltek még itt, akik egyébként sem voltak restek elkésni az óráról vagy netalán el is lógni. Felkaptam a táskám és elbúcsúztam a többiektől.
A nap végén Jensen várt rám a parkolóban. Összeszorított szájjal, és hunyorgó szemmel figyelte ki jön szorosan mellettem. Tesiről jöttünk kifele Edwarddal, Alice nélkül, mert mint mondta nem szándékozik több időt tölteni azzal, hogy asszisztál nekünk, most már oldjuk meg magunk a kettőnk dolgát. Amibe már én is beleegyeznék, mert fogalmam sem volt hogyan is állunk Edwarddal. De nem úgy tűnt, mintha ő tisztában lett volna vele, én meg nem akartam siettetni. Mert az egyértelmű volt, hogy én mit szerettem volna.
Elköszönve Edwardtól kaptam ugyan egy búcsúcsókot, de csak a homlokomra.
A hazafele út nagyobb részét némán tettük meg, de tudtam Jensennek is lenne kérdése felém és nekem is őhozzá. Sejtettem nem ez lett volna az eredeti kérdése, de valahogy meg akarta tudni, ami érdekelte;
- Nem akarsz elmondani valamit?
Tudtam, hogy arra kíváncsi mi van velem és Edwarddal, de mivel erre még úgysem tudtam volna választ adni, és nem is biztos, hogy akartam volna, így végül kérdéssel válaszoltam a kérdésére.
- Te nem akarsz elmondani nekem valamit?
Kérdőn nézett rám, velem ellentétben ő nem tudta én mire célzok.
- Ugye megbízol bennem? – kezdtem a magyarázásba.
- Feltétlenül! – vágta rá azonnal Jensen.
- És nem lenne esetleg valami, amiről beszélni szeretnél? Valami, amit meg szeretnél osztani velem?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom… valami – rántottam meg a vállam.
- Mindent tudsz rólam – mondta végül, de nem nézett rám.
Nem sokkal ezután már el is értük a házunkat. Kiszálltam, de még visszafordultam, hogy mondjak neki valamit. Nem tudtam belenyugodni, hogy nem kaptam rá semmilyen utalást, hogy igaz lehet-e a feltételezésem, amin egész nap járt az eszem, vagy sem.
- Igen, Jensen, mindent tudok rólad – majd otthagytam és besétáltam a házba.

Anne már tusolt, Apa Ephraimet próbálta ágyba bújtatni, én meg épp mosogattam a vacsora után, mikor az ablakunk előtt láttam elmenni Jensent. Egyből fellángolt bennem a kíváncsiság, hiszen mögöttünk már csak az erdő terült el, mi voltunk az utolsó lakói ezen a részen La Pushnak. Kíváncsi voltam hova mehet ilyenkor, ráadásul ki akartam deríteni, ezt a Jensen-farkas dolgot. Így hát fogtam magam és a kabátomat – a mosni valót pedig elmosatlanul a mosogatóban hagytam – és Jensen után iramodtam. Kilépve az ajtón még épp láttam, ahogy az ösvényt követve eltűnik a sűrű fák között. Nem haboztam, elemlámpa és jó tájékozódás nélkül követni kezdtem. Jensen egyre gyorsabb iramot diktált, féltem, hogy lemaradok így elkezdtem sietni, aminek az lett a következménye, hogy nem láttam hová lépek. Egy éles reccsenés jelezte, hogy ráléptem egy ágra. Gyorsan behúzódtam egy fa mögé, és csak imádkozni tudtam azért, hogy ne bukjam le. Mint oly sokszor, Isten most sem hallgatta meg kívánságomat.

Jensen erős kezei ragadtak meg és húztak ki a fa árnyékából.
- Miért követtél? – bukott ki belőle a kérdés, amikor rájött, hogy én voltam a fa mögött sunnyogó kém.
Szívem a torkomban dobogott, és ugyan átfutott rajtam egy gondolat, hogy hazudok neki és kitalálok valami indokot, mint például, hogy láttam elmenni az ablakom előtt és csak meg akartam kérdezni holnap is elém jön-e a suliba, de végül az igazság kimondásánál maradtam.
- Mert tudni akarom az igazat!
- Mégis milyen igazat?
- Azt hogy ki vagy te…
- Hogy ki vagyok én? – vágott a szavamba hitetlenkedve. – De hiszen tudod!
- Vagy, hogy mi vagy te! – fejeztem be zavartalanul a kérdésem, mintha nem halottam volna az előbbi reakcióját.
Először meglepődött. Aztán megértette. Az érzelmek úgy suhantak át az arcán, mint a fel-, és leszálló charter járatok a repülőtéren.
Felnézett rám – vagyis le, mivel jóval fölém tornyosult – és a szemembe nézett. Láttam, hogy küszködik magával, kérdezzen, értetlenkedjen, tagadjon.
- Bárhol felismerném a szemeid – suttogtam. – Soha nem téveszteném össze senkiével.
Nagy levegőt vettem majd folytattam: - Akkor sem, ha azok a szemek egy farkaséból néznek vissza rám.

Like A Shooting Star szereplői II.

Jessica Reesaer:
Egy kis érdekesség: Amikor először körvonaladzott a történet, mint Jessica jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy elképzeltem ezt a karaktert. Viszont az eredeti Twilight sagában lévő Jessica miatt – nem akartam, hogy párhuzamot vonjatok vele, mert a természetük nem is különbözhetne jobban -, eredetileg mint Ashley lett elnevezve a karakterem. De aztán, amint egyre jobban belemerültem az írásba, Ashley helyett folyton Jessicának írtam, így a sok javítgatást meguntam végül és maradt a Jessica név a karakternek.

Jessica Ford Mustangja: csak én metálkék színben képzeltem el.

Rosalie autója: Continentál GTC Speed (csak piros színben képzeltem el)

LC:
LC, az iskola méhkirálynője. A népszerű diákok tagja. Pikkel Isabellára, mert megjelenésével, a legtöbb fiú figyelmét felkeltette. Az iskola tánccsoportjának vezetője. Ex-pasija, Kellan, aki sportemberként, a népszerű diákokat erősiti.

Max: csak sötétebb bőrszínnel képzeltem el. (Tudjátok olyan latinosan:)
Menőnek képzeli magát, és kedvenc hobbija „hajkurászni” a csajokat.

Alex: Ő Jessica barátja. Bátyja Port Angelesben lakik, míg ő egyedülálló édesanyjával.

Like A Shooting Star szereplői I.

Hali, mindenkinek!
Bár nem úgy tűnik, elég sokat szenvedtem vele míg összeállítottam nektek, úgyhogy remélem tetszeni fog! Ha bárkinek további kérdései lennének a szereplőkről, történetről, amelyek nem tiszták nyugodtan kérdezzetek rá. Sajnos sokszor nem veszem észre, ha nem derül ki egy-egy szereplőről, hogy kicsoda, és erre Nia szokta felhívni a figyelmemet. Mivel az én fejemben ott az egész sztori, néha nem veszem észre, hogy nem elegendő információt osztottam meg veletek velük kapcsolatban.
Szóval csak nyugodtan kérdezzetek, osszátok meg velem a véleményeteket, meglátásaitokat!
És akkor, íme a lényeg;


Jensen Uley: A La pushi vérfarkasok falkavezére, vagyis az Alfa.

Farkas alakban: Jensen farkas alakban és hóban:). Egyébként a képen egy vörös farkas látható.

Gábriel: Nevét Gábriel angyal/arkangyal után kapta. Vagy Isten hírvivőjének, vagy az igazság angyalának tekintik. A keresztény hitben sorolják az arkangyalok közé. Ünnepét március 24-re tették.

Farkas alakban: Gábriel mérges XD. Bundája nem véletlen, ilyen színű:
- fehér: hogy jelképezze a tisztaságot
és
- szürke, fekete csíkokkal: hogy a heves természetét is
- kihangsúlyozva a "bukottat" is, hisz Gábriel arkangyal után kapta a nevét a karakter.


Daniel&Lejla: Lejla nevének jelentése: sötét hajú (indián név)

Daniel farkas alakban:

Sayen: Nevének jelentése: aranyos (szintén indián név). Gábriellel randizgat(ot).

Joshua Beckett: A La pushi nőcsábász.

Josh farkas alakban:

Like A Shooting Star - 16. fejezet

Na, csak megérkezett, az a fránya 16 fejezet...:)

A túra - part2

Már szedelőzködtünk hazafelé, amikor Alice torkából újabb csipkelődő megjegyzés tört elő. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, azóta, hogy rajtakapott minket Edwarddal csókolózni. Ami, nem öt perce volt. Így hát kezdett elfogyni a türelmem… na, és már melegem is volt, a folytonos pironkodástól.
Minthogy már nem volt több frappáns replikám, a kezemben lévő kulacsomat felé fordítottam, megnyomtam a közepét, és lespricceltem vízzel.
- Én kész vagyok! – jelentettem be, hogy felőlem indulhatunk, miközben Alice még mindig csak némán hápogott az ármányos támadásom után.
Edward válaszul átkarolt, magához vont és egy csókot nyomott a homlokomra. Majd Alice-re kacsintott és magával húzva elindultunk a sűrű erdő felé, hogy rátérjünk arra az ösvényre, amin idefele jöttünk.
Valahogy a hazaút rövidebbnek tűnt, ami nem feltétlenül volt baj, ugyanis az út kétharmadánál járhattunk, amikor elkezdett dörögni az ég. Már nem lehettünk messze a Cullen háztól – ezt onnan tudtam, hogy megváltozott kicsit a növényzet és ritkult a fák tömkelege – mikor a villámlás is rákezdett. Bár nem szeretem az esőt és az itteni borongós időjárást, el kellett ismernem, ahogyan a tavaszi viharon átcikáztak a villámok és bevilágították az eget, az gyönyörű volt. Úgy tűnt ma a természeté a főszerep. Percre pontosan akkor kezdett el szemerkélni az eső, amikor a sor végét záró Jasper belépett az ajtón.
- Ez hihetetlen! – tátottam el a számat. – Te tudtad! – fordultam Alice felé. – Hihetetlen vagy! – csodálkoztam még mindig. – Tuti, téged hívlak, mikorra tervezzem be a nyaralást – mosolyogtam Alice-re.
Leraktam a táskám a sarokba, és figyeltem, ahogy Esme és Carlisle a kanapéról felállva halkan felosontak az emeletre.
- Hazavigyelek vagy maradnál még? – vonta magára figyelmemet Edward.
- Maradnék még – mosolyogtam rá.
- Kérsz valamit esetleg? Étel, ital?
- Hmm, te aztán figyelsz az alapellátásra igaz? – nevettem rá. – De, ha van itthon, készítenék magamnak egy teát.
Edward átvezetett a konyhába, és körülbelül két teljes másodpercig hagyta is, hogy kiszolgáljam magam. Azonban már ő rakta fel a vizet forralni és a közelébe sem engedett a tűzhelynek. Csak akkor kaptam vissza az irányítást, amikor elérkezett a tea édesítése.
Nagyban szürcsölgettem a teám, mikor belépett a konyhába Emmett.
- Hali kislány! – köszöntött.
- Szervusz mackókám! – üdvözöltem én is az ő stílusában.
Jóízű nevetése betöltötte a tágas étkezőt.
- Benned emberemre találtam igaz?
- Igaz! – bólintottam. – Na és az oldalbordád hol hagytad?
- Rose-t? Épp csinosítja a GTC Speedjét.
- Mi?! – fulladoztam a félrenyelt teától. – Continentál GTC Speedjét? A Bentley-ét? – emelkedet a hangszínem.
- Te tudod mi az a Bentley? – vizslatott Edward.
- Hö! – bosszankodtam. – Igen tudom! Miért csak egy férfi érthet az autókhoz? Micsoda maradi gondolkodás – mormoltam az orrom alatt az utolsó megjegyzésemet.
- Én nem vagyok maradi! – kérte ki magának Edward.
- Meg akarod nézni a verdát? – hagyta figyelmen kívül Emmett a testvére kirohanását.
- Akarom! – mondtam talán túl hangosan.
- Jól van – nevetett gyermeki lelkesedésemen. – Gyere!
Edwardot a konyhában hagyva nekivágtunk a háznak. A hatalmas alsó szinten át elértük a szintén hatalmas garázst.
Belépve a mennyország tárult elém. A régi klasszikus autóktól a modern csodákig minden példány megtalálható volt a Cullen garázsban. Egy pár láb lógott ki a metál piros GTC alól.
- Hú! Nem is mondtátok, hogy ti itt autó múzeumot dugdostok.
- Ez egyáltalán nem múzeum! – kérte ki magának a GTC. Vagyis az alatta lévő Rosalie. - A múzeumokban már semmi sem működik, itt viszont a legrégebbi autó szíve és úgy duruzsol, mint egy első osztályú forma-1-es verda motorja.
Rosalie előmászott és csípőre tett kézzel mért végig.
- Ezt bóknak szántam – húztam ki magam.
- Akkor még gyakorold a bókolást – nézett rám kihívóan Rosalie. - Az én járgányaim szebbet érdemelnek! – vicsorgott rám.
Vagy ez mosoly akart lenni? Mindenesetre a béke kedvéért, az utóbbi lehetőséget választottam.
- Jól van, látom jó kezekben leszel – somolyogott Emmett – én vissza is mentem az x-boxomhoz.
Csókot lehelt Rose szájára, majd rám kacsintva kislisszolt az ajtón.
- Szóval te turbózod fel a családi verdákat.
- Igen. – válaszolt meglepetésemre Rosalie.
Körbenéztem a garázsban. – Na és melyik a kedvenced?
- Most ez a kicsike – bökött az előbb bütykölt GTC-re. – De örök kedvenc az a Ferrari ott – mutatott a sarokba Rose.
A válaszadás után elkezdte visszapakolni a szerszámokat a helyére. Hosszú kínos csend következett a beszélgetésünkben, már-már azon gondolkoztam előállok valami buta kifogással, hogy visszamehessek Edwardhoz a konyhába, mikor Rose megtörte a csendet és így szólt.
- Mit gondolsz rólam?
- Őszintén?
- Őszintén! – mondta dacos hangon Rosalie.
- Számomra te vagy a megtestesítője „ha ölni tudna a szemével” mondásnak.
Rosalie sokáig méregetett, fontolgatta a válaszom, majd kitört belőle a kacagás.
Felült a garázs szélén végigfutó munkalapra és ezt kérdezte; - Akkor miért álltál ki mellettem?
Bambán néztem rá és erősen koncentráltam vajon mikor álltam én ki Rosalie, a hideg, de tökéletes kőszobor mellett. Valószínűleg megunhatta, a néma várakozást, mert magyarázásba kezdett.
- Néhány hónapja, amikor az az emberi nő..,LC – köpte a szavakat – jelenetet rendezett a menzán.
- Ohh! Hogy az! Hát…- húztam az időt, hogy összeszedjem gondolataimat, és megindokoljam, azt, amit én magam sem értek.
Visszaemlékeztem arra napra, hátha rádöbbenek miért is tettem.
Nem sokkal a tornaórai megaláztatásom után történt. A menzán ültem, barátaim társaságában, szokásos asztalunknál. – és itt jegyezném meg, igen távol van a Cullen testvérek törzshelyétől, ámbár úgy látszik mindannyian hallották ilyen méretű távolság ellenére is -. Közeledett felénk a „slepp” és el is öntött a baljóslat, mikor nem láttam megjelenni őket a szemem sarkából, ami azt jelzi, hogy sikeresen elhaladtak mellettem. Néhány másodperc múlva viszont LC kaparós hangja ütötte meg a fülemet. Hátrafordultam, hogy az élet bebizonyíthassa nekem rosszak a megérzéseim és nem mögöttem cövekelt le. Sajnos az élet nem cáfolt meg, pozitívként azonban megemlíthetjük, hogy hallgathatok a megérzéseimre, mert azok jók. A slepp a hátam mögötti asztalhoz telepedett le, nem a szokásos ablak melletti helyükre.
- Az még hagyján, hogy úgy néz ki, mint egy vashiányos. Na de hogy öltözködni sem tud!
Hallgatóztam bele, a rólam szóló ócsárolásba.
- Igen, igen – bólogatott az egyik barátnője. - És ez a rémes zöld pulcsi, ami ma rajta van! – gúnyolodott tovább.
El kell, hogy mondjam azt a rémes zöld pulcsit a Bendel’s-ben vettem.
- Na és az, hogy visszautasította Kellan meghívását! – háborodott fel egy második utánzat.
Jó, ebben bűnös vagyok.
- Sebaj – rántotta meg a vállát LC. – Majd ő is olyan fagyos lesz, mint Rosalie Hale. Az sem tud szeretni senkit… és hát ki szeretné őt ilyen természettel – vihogott fel jó hangosan. - Nem is értem miért van vele Emmett. Biztos, hogy csak a kinézete miatt.
Na, nem tudom miért, de ez nagyon megbántott. Hisz igaz, hogy Rosalie mindenkin átnéz itt az iskolában, de Emmetten aztán biztos, hogy nem. A vak is láthatja, hogy mennyire szeretik egymást. Emmett mindig rajongva duruzsolja körbe, Rosalie pedig ahogy Emmettre néz, na az többet mond minden szónál. Olyankor az ő szemei és ellágyulnak, és folyékony arannyá változnak a szeretettől.
Ezt meg is mondtam LC-nek. Kiegészítve még pár dologgal.
- És tudod LC, mit gondolok? - sziszegtem a fülébe, miután felpattantam a helyemről, és az asztalukra támaszkodtam, hogy a méhkirálynő szemébe nézhessek. - Hogy csak féltékeny vagy! Mert rád soha senki nem néz így, és ha nem változol meg, jó eséllyel nem is fog. Hisz ki látott már olyan férfit, aki szívből szeretne egy viperát? És már avval is hátránnyal indulsz, hogy Rosalie szépségének a közelébe sem érsz – döftem belé egy utolsót.
Majd kecsesen kivonultam a menzáról. Bár az igazat megvallva, inkább kirohantam, mikor rájöttem mit is tettem, mert gyorsan el akartam húzni a csíkot, mielőtt LC-nek lehetősége lett volna a visszavágásra.
- … tudod, valakinek helyre kellett már raknia. És amit rólad mondott az tényleg nem volt igaz és… és átlépett egy határt. Vagy csak akkor szakadt el nálam a cérna. Nem igazán tudom megmondani neked.
Szünetet hagytam mondandóm között, hogy mégis mit szól hozzá, de még mindig fürkésző tekintettel nézett rám.
- Csak, olyan érzés kerített hatalmába, mintha belém martak volna, nem beléd.
Jól van, adtam meg magam.
- Ne kerteljünk! – fakadtam ki a végén, mikor rájöttem mit is érzek. – Úgy éreztem ki kell állnom melletted.
Hirtelen Edward lépett be a garázsba.
Rosalie hangos kirohanással jutalmazta testvére felbukkanását.
- Jaj, már! – forgatta meg a szemeit. – Nyugodj meg, él még! Egy ujjal sem értem hozzá.
Edward azért alaposan végigmért – amibe bele is pirultam -, hogy Rosalie igazat szólt-e.
- Nem kell engem félteni! – háborodtam fel. – Meg tudom védeni magam, ha kell.
- Aham! – bólogatott Edward. – Azért ne próbáljuk ki!
Megfogta a kezem, és közelebb vont magához. Szerettem volna azt hinni, hogy azért tette, mert fizikailag szüksége volt rá, de jól tudtam tettét csak avval magyarázhatjuk, hogy távolabb akart tudni Rosalie-tól. Gyere Isabella... – Edward felém fordult, karamell szemeivel rám nézett, majd így folytatta; – Bella, későre jár, hazaviszlek.

Like A Shooting Star - 15. fejezet

A túra - part1

Ijedtemben nagyot ugrottam.
- Hé, Daniel! – próbáltam zavaromat egy mosoly mögé rejteni. – Megijesztettél!
Nem reagált a szavaimra semmit, összehúzott szemeivel tovább vizslatott.
- Csak a kabátomért jöttem be – mutattam fel a kezemet és a benne lévő farmerdzsekimet -, Jensen ide rakta be a táskámat.
- Mióta vagy itt?
Hoppá. Kínos. Ezek szerint gyanakszik rám, hogy esetleg a veszekedésük alatt is itt tartózkodtam. Idegességemben a hajamat próbáltam minden áron eltűrni az arcomból, és bárhová nézni csak Danny szemébe nem.
- Hát… most jöttem – szerencsére a hangom nem remegett meg, nem árulta el zaklatottságomat -, kb. annyi ideje, míg bejöttem ide és előkerestem a dzsekimet.
- Ühüm – bólogatott Danny.
- – Csatlakozol hozzánk? – folytatta egy kisebb szünet után, miután elégnek találta a vizslatást, hogy hazudom-e vagy sem.
- Persze! Csak még magamhoz veszem – és elkezdtem turkálni a táskámban – a mobilomat. Lengettem meg előtte, mint előbb a felsőmet.
- Mehetünk! – sétáltam el Daniel mellett, aki még mindig az ajtóba csimpaszkodott.
Nem vártam meg hogy követ-e engem. Gábrielék a nappaliban ülték körbe a tévét – ha jól láttam rögbit adtak éppen -, ezért úgy határoztam, hogy visszamegyek a fenyő alá, ott talán egy kicsit magam lehetek. Megnéztem a mobilom; két sms-em és négy nem fogadott hívásom volt. A két sms Jessicától jött, az egyik nem fogadott hívásom apától származott, a másik három viszont ismeretlen hívó volt. Először visszahívtam apát, hogy még Lejláéknál vagyok, és nem tudom, mikor oszlik fel a banzáj. Következőleg Jessnek írtam vissza. Kíváncsi volt hazaértem-e már és nincs-e kedvem átruccanni hozzá. Leírtam, hogy elméletben már otthon vagyok – vagyis La Push területén lézengek -, de gyakorlatilag a házamig még nem jutottam el. Megírtam neki, hogy egy összejövetelen vagyok Lejláéknál, ezért most passzolom – egyébként – nagyra tartott társaságát, de este még felhívom, ha már ténylegesen hazaértem. Sokáig néztem a kijelzőn villogó ismeretlen szám feliratot, és föl-le lépkedtem a nem fogadott híváslistámon, amíg gondolkodtam, hogy vajon visszahívjam-e a számot. Töprengtem, hogy ki hívhatott, de akik eszembe jutottak rögtön elvetésre is kerültek. Vettem egy mély levegőt és benyomtam a visszahívás gombot. Egyetlen egyet csörgött mikor beleszólt a már jól ismert hang.
- Szia, Isabella! Akarom mondani Bella – csilingelt a fülembe Alice hangja.
- Szia, Alice! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Hát, te hívtál?
Tudom, ez egy bugyuta kérdés volt tőlem, mert hát ő vette fel, akkor ki más kereshetett volna a telefonjáról.
- Igen! Ne haragudj, hogy ennyiszer hívtalak már, de Edward aggódott a hogylétedért.
- Ó! Hát… nincs miért aggódni, jól vagyok! Jensen elhozott egy partira, szóval szem előtt vagyok.
- Én is ezt mondtam neki – bosszankodott Alice -, de nem hitt nekem.
- Akkor most már megnyugtathatod, hogy alátámasztottam a szavahihetőségedet.
- Meglesz, ne izgulj! – csendült egy kis ravaszság a hangjába. – Ó! – folytatta Alice – és holnap elmegyünk páran túrázni, lenne kedved velünk tartani?
- Túrázni? – húztam el az orrom. - Nem igazán szeretek…
- Jön Jasper is, vele még nem is igazán találkozhattál - fojtotta belém a szót - lehet, hogy Emmet is velünk tart és természetesen Edward… - nyújtotta el az utolsó szót.
- Hmm, ühm – nyögtem marha értelmesen a telefonba. Nem igazán szeretek túrázni, egy idő után mikor már nem koncentrálok 100%-osan, állandóan nekem jön egy ág, elém ugrik egy fatörzs, amiben eleshetek, és a bénázásom a tetőfokára hág. Nem szívesen mutattam volna be ezt az oldalamat Cullenéknek, de nem tudtam volna kihagyni egy találkozást Edwarddal.
- Mit is kezdtél el mondani – kérdezte ártatlanul Alice. – Nem igazán szeretsz…?
- Nem igazán szeretek – dadogtam -, nem igazán szeretek bakancsot húzni – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, ami jó nagy marhaságra sikeredett. – De, de majd megoldom!
- Jól van! – élénkült fel a hang a túloldalról. – Ha ki tudnál sétálni a 101-es úton lévő buszmegállóba 9-re, akkor ott felvennénk, visszajönnénk hozzánk és tőlünk indulna a túra.
- Persze, rendben! Akkor, holnap 9-kor!
- Viszlát holnap! – ezzel letette a telefont.
Hú, fújtam ki a levegőt. Szóval akkor holnap reggel korán kelek, túrázni megyek és mindezt szigorúan bakancs nélkül teszem, mert nem igazán kedvelek bakancsot húzni. Rendben, összegeztem magamban a telefonhívást. Remélem holnap nem fog esni.

Hát imáimat nem hallgatták meg, legalábbis nem teljesen. Ugyanis lógott az eső lába. Bár még nem esett. Fekete nadrágomhoz végül, a fekete converse cipőmet vettem fel, a bakancs incidens miatt. Igaz, ha esik, hamar beázik, de legalább kényelmes és ez a túrázáshoz jól jön. A levegő fülledt volt, így csak egy félhosszú ujjú piros, New York mintás póló volt rajtam egy mellénnyel, de a biztonság kedvéért beraktam a hátizsákba az esőkabátomat is. Mire odaértem a buszmegállóhoz az ezüst Volvo már ott várt rám. Abban a pillanatban mikor észrevettem az autót, Edward kipattant és kinyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját. Rámosolyogtam és intettem felé.
- Szia! – üdvözöltem. – Köszi! – köszöntem meg az ajtónállást.
Beültem a hátsó ülésre; - Szia, Alice! – mosolyogtam rá is.
- Jó lett a cipőválasztásod, klasszikus és kényelmes.
- Ühm, kösz – pirultam el.
- Mehetünk hölgyeim? – kérdezte Edward.
- Igen! – bólintottunk egyszerre Alice-szel. Válaszul Edward elfordította a slusszkulcsot és beletaposott a gázba.
Az út rövidnek tűnt, biztos vagyok benne hogy ebben közrejátszott Edward jobb lába, mely a gázpedálra ragadt, de eszem ágában sem volt panaszkodni a menetidő miatt, hisz imádtam a gyorsaságot. Magam is emiatt kerültem bajba, és azért áll fenn a kocsi megvonás.
- Szia, Isabella! – ölelt meg Esme, amint beléptem az ajtón.
- Szia, Esme! – viszonozva az ölelését. Nem felejtettem el, hogy múltkor itt jártamkor megígértette velem, hogy tegezem.
- Szervusz, Isabella! – jelent meg Carlisle is a lépcső tetején. – Jól érzed magad?
- Igen, Carlisle, jól vagyok, köszönöm!
- Felmegyek Jasperért, aztán indulhatunk is! – fordult felém Alice. Válaszul csak bólintottam.
- Adhatok neked valamit? Nem vagy szomjas, vagy éhes?
- Az igazat megvallva egy pohár víz jól esne, köszönöm Esme!
A konyhában kortyolgattam jólesően a vizemet, mikor megjelent a hátam mögött Alice:
- Úgy alakult, hogy négyen megyünk. Emmet nem jön – vágott fintort Alice – szörnyen lefoglalja az anatómiatanulás Rosalie-val.
A hirtelen nevetéstől félrenyeltem, aminek az eredménye egy jó pár perces köhögő roham lett.
- Legalább abból a tantárgyból biztos átmegy évvégén – incselkedtem. – Remélem a biológiát választotta érettségi tantárgynak.
Először néma csend követte a hozzászólásomat, Edward és Alice igen meglepett képet vágtak, azonban Esme kacagása széttörte a megilletődöttséget, bársonyos nevetése betöltötte a konyhát, majd átragadt a többiekre is.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Emmet, gondolt-e erre – kacarászott még mindig Esme.
- Talán nem ártana elindulnotok, hogy vissza tudjatok érni az eső előtt – tért magához Carlisle is a nevetésből.
- Vissza fogunk érni! – legyintett Alice.
Kinéztem az égre és fintort vágva fordultam Alice-hez; - Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Innen úgy néz ki, mintha bármikor ránk szakadhatna az ég.
- Bízz bennem, Bella! Én sosem tévedek!
Rendben, gondoltam magamban; - Hát, akkor vágjunk neki!

Már jó egy órája menetelhettünk, amikor kezdett fogyatkozni a koncentrációs képességem. Ekkor tájt kezdtem el botladozni. Mikor elérkeztünk a meredek hegymászáshoz, felfüggesztettem az Alice-szel való beszélgetést. Néha-néha felpillantottam a lábamról, de ilyenkor csak a fiúk „összemosolygását” láttam, így a bosszankodásból fakadó nagyobb eséseket megakadályazandó elkezdtem dúdolni magamban a kedvenc rock dalomat, és szememet mereven előre tartottam, nehogy elessek a saját lábamban. Őszinte sajnálatomra, nem túl sikeresen lebegett előttem a cél. Pedig – ahogy olvastam egy könyvben –, célmeghatározás, céltudatosság és a célirányosság, lebegett a szemem előtt.
Épp Alice jobbra-balra ugrálásait, vagyis inkább piruettjeit figyeltem, amikor elém osont egy hatalmas kiálló gyökér. És higgyétek el, hogy az lopakodott én elém, mert fél másodperccel azelőtt mikor lenéztem hova lépek, még nem volt ott. Így egyértelmű bizonyítékom van a fagyökér ellen. No, épp felkészültem lelkiekben, hogy egy hatalmas pofára esés következik, amikor a semmiből feltűnt mellettem Edward és megfogott.
- Hű! – nyögtem hülyén. – De gyors vagy!
- Ugyan itt álltam melletted – mondta zavartan.
- Dehogy! Jasper mellett álltál – tiltakoztam. – Az meg maximum akkor van mellettem, ha elefánt mértékekben számítjuk.
Jasper-ből és Alice-ből, egyszerre buggyant ki a nevetés. Amit elég fura volt látni. Legalábbis Jaspere részéről. A suliban általában csak mereven előrenéz, és csak a testvéreivel, de inkább csak főleg Alice-szel társalog, de ha jól emlékszem még egy mosolyt sem láttam tőle, nemhogy hahotázni hallani.
- Mindegy – legyintettem Edwardnak – a lényeg, hogy elkaptál és megkíméltél egy fájdalmas eséstől és leégéstől. Köszönöm! – vigyorogtam felé.
Biccentet egyet, válaszként.

Mikor végre valahára felértünk az emelkedő hegyoldalon, északnak vettük az irányt. További 15-20 perces séta után kiértünk egy tisztásra. Egyszerűen csodálatos volt. A gyönyörűen zöldellő fű között rengeteg színes, buja virág kandikált ki. A hegy pereme felé félholdban feküdt el és különböző fenyők és fák vették körbe. A kábulattól észre sem vettem, hogy kisétáltam a hegy peremére és onnan csodálom a tájat. A felhők jóval alattunk voltak, így olyan érzés töltött el, mintha a fellegekben járnék, szó szerint. Amerre a szemem ellátott mindenhol hegyeket és völgyeket láttam. Esküszöm arra vártam, hogy egy sas repüljön el a felhők fölött, mint ahogy a régi indián filmekben mutatják. Bár a sas nem jött, ettől függetlenül a lelkesedésem nem lankadt.
- Húú, srácok! Kösz, hogy elhoztatok ide! Hogy találtátok meg ezt a helyet?
- Tudod, gyakran járunk kirándulni, mindig más fele, így nem volt olyan nehéz. Gondoltam neked is tetszene! Pláne amióta megtudtam, hogy a kedvenc szórakozásod, sziklaperemeken fejsérüléseket szerezned.
Nagyon elmésen kinyújtottam a rá nyelvem; - Csak irigykedsz, mert nekem van hobbim! – vigyorogtam rá.
Most Alice volt az, aki kinyújtotta a nyelvét.
Érett, felnőtt viselkedés.
Persze, megint Jasper és Edward kuncogása ütötte meg a fülemet… és Alice-ét is. Gyors tanácskozás után felszedtünk pár fenyőtobozt, amelyek a lábunknál hevertek és megdobáltuk a fiúkat. Így most rajtunk volt a sor a kacagást illetően.

Miután kinevettük magunkat, Edward előkapott két pokrócot és leterítette őket a tisztás közepére. Anne jóvoltából én meg előkaptam egy rakás kaját – nemcsak rám gondolt, hanem a Cullenékre is – és üdítőt. Bár szerintem egyikünk sem volt éhes, bár ők is hoztak ételt, egy falatot sem ettek. Én ellenben elrágcsáltam egy tojáskéremes szendvicset, de én sem éreztem igazán éhesnek magamat. Azonban ittam vagy egy liter vizet.
Alice és Jasper kicsit félrehúzódtak, ezáltal kettesben maradtunk Edwarddal. Úgy vettem észre kicsit feszélyezve érezte magát, ezért úgy döntöttem kicsit elsétálok, hogy feltérképezzem a terepet. Egy kicsit jobban eltávolodtam, mint szerettem volna, ezért mikor meghallottam egy ágreccsenést, akkorát ugrottam, mint egy antilop. Már kezdett felderengeni egy barna szempár, mely egy farkas pofájából nézett rám, amikor észrevettem, hogy egy hatalmas szürke üregi nyúl okozta a zajt, ami pedig az én ijedtségemet. Egy fa tövében ült egy fűcsomót rágcsálva és engem nézett két lábával felém kalimpálva.
Leguggoltam és bűvölni kezdtem a nyulat. Letéptem egy kis füvet és felé tartva próbáltam magamhoz csalogatni. Lassan de biztosan megindult felém. Először csak elrágcsálta a kezemben tartott fűcsomót majd újabbat tépve ismét felé fordultam. Egész közel volt már hozzám és hagyta, hogy meg is simogassam. Egy újabb adagot felé nyújtva – hú, tiszta díler lettem –, megtámaszkodott rajtam és én az ölembe kaptam.
- Nézd, nyuszi mit teszel velem, egy kis fűvel kenyerezlek le, hogy dajkálhassalak kicsit. Ez már közel áll a dílerkedéshez – beszéltem hozzá.
Egy hűvös fuvallat libbentette meg a hajam. Majd Edward bársonyos hangja ütötte meg a fülemet.
- Dílerkedés, mi?
Ekkor a nyúl nagyot ugorva, kirontott az ölemből és hihetetlen gyorsasággal befutott az erdő sűrűjébe.
- Ne haragudj! – kért bocsánatot tőlem Edward elgyötört hanggal.
Kitört belőlem a nevetés.
- Nocsak, nocsak! Edward, a nyuszik réme! – préseltem ki magamból két vigyorgás között. – Ezt eddig nem is tudtam rólad!
- Téged, ez nevettet meg? – kérdezte félig hitetlenkedve, félig felháborodva.
- Igen – bólogattam és nevettem tovább.
- Akkor lássuk, ehhez mit szólsz…- csillant meg a szeme.Mire egyáltalán felfoghattam volna, hogy mi történik, már csókoltam is vissza Edward puha ajkait.

Like A Shooting Star - 14. fejezet

A Titok

- Készen vagyunk már? – türelmetlenkedtem abban a kórteremben, ahol négy napot töltöttem el a balesetem óta.
- Még egy aláírást kérek ide – mutatott Dr. Cullen egy kipöttyözött részre a lap alján – és itt vannak a receptek, rá van írva, miből mennyit kell bevenned, ha fájna a fejed.
- Köszönöm, Carlisle! – elvettem a recepteket, és alászignóztam az „elbocsátó” kórházi iratokat. Igazából, minthogy nem vagyok még nagykorú, az én aláírásom mit sem számít – csak jelzés értékű – de apa már tegnap aláfirkantotta nekem. Így mégis hivatalossá vált a procedúra.
- Jól van ezzel végeztünk is. Vigyázz magadra, Isabella!
- Úgy lesz! – ígértem meg Carlisle-nak. – És még egyszer köszönök mindent!
A táskám felé nyúltam, hogy felkapjam, de Jensen megelőzött vele.
- Ezt majd én viszem!
- Oké-oké, akkor mehetünk?
- Felőlem – sóhajtott Jensen.
Utoljára intettem még egyet Carlisle-nak, aztán kimasíroztam a szobából, hogy végre kijussak a friss levegőre. Mire Jensen utolért én már rég a kopott furgonjánál álltam egyik lábamról a másikra dőlve.
Egyébként apa találta ki, hogy Jensen vigyen haza, mert szerinte „ez a fiú” úgy is itt téblábolt volna egészen addig, míg el nem indultunk volna a kórházból, hogy aztán otthon újra körülugráljon engem. Nem válaszoltam semmit a felbukkanó gondolatképeiről, hisz feltehetően így lett volna. Ezért és amiatt is, ami tegnap történt- történetesen mikor nálam járt Lejla, ő és Jensen nagy sutyorgásba kezdtek, amikor a várható érkezésemről beszéltek -, úgy tippelem, hogy a járatom nem az otthonomba visz, hanem egy másik úti célpont felé. De számomra lényegtelen a célpont, sokkal inkább az számít, hogy végre kiszabadultam erről a helyről. Mit ne mondjak a tavalyi év után nem a kórházak voltak a sikerlistám élén. Távolról sem.
- Szóval, hova megyünk igazából? Valami meglepetés parti lesz vagy ilyesmi?
- Mi? Nem tudom, miről beszélsz! Miből gondolod, hogy nem haza viszlek?
Szembefordultam vele és rámosolyogtam.
Nem tudta tartani a szemkontaktust a vezetés miatt, de igyekezett nagyon értetlen képet vágni.
Kitartóan tartottam a mosolyomat, minek következtében, Jensen egyre gyakrabban pislogott, majd így kiáltott; - A francba!
Elnevettem magam.
- Ugyan Jensen, hiszen ez sose ment neked! Előlem nem tudsz eltitkolni semmit.
Jensen arca megrándult, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam csak csalódott a szavaim hallatán.
- Legyen! – mondta. – De attól még most sem tudod, hogy hová viszlek.
- De, azt igen! La Pushba.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Minek nézel te engem, szőkének? – forgattam a szemem. – Ez az út a rezervátumban ér véget, és már elhagytuk a leágazást, ami ki vitt volna a főútra. Szóval ez elégé behatárolja a helyet, ahová vihetsz.
- Nem csinálhatnál úgy, mintha nem tudnál semmiről?
- Nem –ráztam meg a fejem – ahhoz ma nincs kedvem.
- Jaj, te…
- Én, mi?
- Te… te… te lány!
- Igen, én az vagyok, jó a megfigyelőképességed. Örülök, hogy észrevetted, végül is jobb később, mint soha.
- Ááá – morgott Jensen – őrjítő vagy!
- Köszönöm a bókot! Rég nem mondtak nekem ilyen szépet.
- Biztos, mert félnek tőled.
- Naaa… most miért mondod?! Lehengerlően kedves vagyok!
- Inkább lehengerlően gonosz…
- Látod? – folytatta Jensen. – Most is csúnyán nézel rám.
Az út maradék perceiben folytattam a csúnya nézést. Még hogy én gonosz? Egy-két csipkelődő megjegyzés, még nem a világvége. Attól még nem leszek gonosz, csak egy kicsit megfűszerezi az amúgy kedvességtől telt énemet. Nincs igazam? Dehogy is nem!

Nagy ölelések vették kezdeték, amikor kiléptem a hátsó kertbe. Mindenki úgy fogadott, mintha a halálból tértem volna vissza. Pedig ha belegondolunk csak elestem, tök banális eset, mégis ilyen fogadtatás után egy kívülálló azt hihetné, hogy most éltem túl az Oceanic 815-ös járatát.
Bár én arra tippeltem, hogy Jensen házában vár majd a fogadóbizottság, de tévednem kellet, ugyanis Lejla és Daniel új faházában vártak rám. Szóval ez nem csak egy „örülünk, hogy újra köztünk vagy” parti volt, hanem egy házavató bulival egybekötött grill parti is. Amin először egy kicsit meghökkentem - hisz még csak most fognak érettségizni, vagyis oké már jövő héten -, de attól még elsőnek furcsának éreztem, hogy máris vettek maguknak egy közös otthont, és összeköltöznek. De aztán eszembe jutott, hogy néznek egymásra, mennyire egymáshoz tartoznak, és hogy ez mégse furcsa egyáltalán. Akkor is, ha még csak 18 évesek.
Miután mindenki kiölelgette magát, rögtön neki is kezdtünk a sütögetésnek. Josh felügyelte a hamburger húsok kisütését, úgyhogy hozzá vetődtem, hogy az én tányéromra essen az első falat. A kórházi koszt után, volt mit bepótolnom, nem sokat, csak úgy kb. 2-3 kg. Joshnak az elején imponált, hogy őt tüntettem ki a figyelmemmel, de hamar rájött, hogy a figyelmem inkább a húsnak jár semmint neki, na meg nem jól tolerálta megjegyzéseimet sem, amit a sütési módszereire tettem. Pedig mint mondtam, ezek a megjegyzések csak még izgalmasabbá teszik a beszélgetéseket. Persze előfordul, hogy valakit inkább kikészít, semmint felvillanyoz. Hát…Josh az előbbi kategóriába esik. No sebaj, így legalább hamarabb kaptam meg az adagomat, csak hogy minél előbb arrébb kotródjak. Miután befaltam két óriásburgert – amit Jensen végigasszisztált, hogy rajtam röhögjön mindenki, aki az asztalnál ült -, elmentem egy harmadikért. Ezután kapcsolódtam csak be a lányos csevejbe. Lejla és még néhány lány, akik mindenhova követik a Jensen bandabeli fiúkat – nem én mondom így, hanem a lányok –, egy hatalmas duglászfenyő alatt üldögéltek. Lehuppantam melléjük figyelve miről szól a diskurzus.
- Klasszikus randi volt; mozi és vacsora, utána pedig az éjszakát is együtt töltöttük – nevetgélt zavarában Sayen.
- Kivel voltál randin? – kotyogtam bele.
Felhúzott orral és fennkölt hangon így válaszolt: - Természetesen Gábriellel, ki mással!?
Mintha Gábrielen kívül nem létezne más pasi, akivel randizni mehetett volna.
Ha egy pár évszázaddal ezelőtt éltünk volna, most kaptam volna egy kesztyűlegyintést az arcomba.
Mit ne mondjak, nem igazán kedvel a csaj. Régen nagyon hajtott Jensenre, de mindig visszautasítást kapott. Sayen szerint miattam. És most idézem: „… ha nekem nem kell, hagyhatnám, hogy mással randizzon…”, ami butaság, ugyanis jóval az érkezésem előtt is kosarat kapott Jensentől. Azt még hozzá tenném a történethez, hogy a szülei nagyon nem találták el a névválasztást. Ugyanis a Sayen, azt jelenti: aranyos. Hát Sayen minden csak nem aranyos. Velem szemben biztos, hogy nem az. Talán Gábriellel az, vagy ez sem biztos, hiszen nem igazán vettem észre, ez alatt a pár óra alatt, hogy Gábriel igyekezett volna Sayen közelében lenni.
- Nagyon jól éreztük magunkat – folytatta Sayen tovább -, de képzeljétek el az est végén, amikor már csak kettesben voltunk…Értitek ügye? – szakította félbe kicsit önmagát. - Észrevettem, hogy a teste tele van zúzódásokkal és kék-lila foltokkal. Nagyon meglepődtem, úgy nézett ki, mint akit jól helybenhagytak.
- És rákérdeztél, hogy mi történt vele?
Lefitymáló pillantást kaptam. Kellett nekem megint belekotyogni.
- Nem kislány, akkor már nem azon járt az agyunk, hogy egymás hogylétéről érdeklődjünk.
- Jó. És utána sem kérdezted meg, hogy mi történt vele? Az nem normális, ha valaki összevert testtel mászkál – kapcsolódott most be Virginia.
- Hát…
- Ugyan lányok! – szakította félbe Lejla idegesen Sayent. – Mind ismerjük Gábrielt, tuti hogy semmi komoly nem történt vele. Biztos rosszabbul festett, mint amilyen igazából volt.
Mind a hárman értetlenkedve néztünk Lejlára.
- Édességre vágyok, elmegyek muffinért, ti nem kértek? – ezzel Lejla felpattant és az asztalhoz sétált. Sayen megrántotta a vállát és utána iramodott.
Én szememmel Gábrielt kerestem, épp Josh-sal beszélt kezükben egy-egy üveg sör. Gábriel megérezhette, hogy bámulja valaki, mert elkezdett forgolódni. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint akit elagyabugyáltak volna. Meg akartam osztani az észrevételemet Virginiával, de csak ekkor tűnt fel, hogy már ő is eltűnt mellőlem.

Egy kicsit megélénkült a szél, így fogtam magam és feltápászkodtam a fenyő alól, hogy bemenjek a házba, előkaparni a táskából a kabátomat. A legtöbben már visszahúzódtak a házba, csak néhány srác állta körbe az utolsó falatokért a grillsütőt. Lejláék új otthona egy egyszintes takaros kis kunyhó. Viszont egy hatalmas kertjük van, ami az erdőbe torkollik, nincs is leválasztva kerítéssel Daniel kívánsága szerint, mert így úgy érzi, mintha a dzsungel közepén élne kettesben Lejlával. A konyhából nyíló kisebb szobába mentem – azt mondták ez a vendégszoba, de gyanúm szerint Lejla a majdani gyerekszobának szánta –, ahol Jensen leparkolta a táskámat. Nagyban rángattam elő a farmerdzsekim, amikor a résnyire nyitott ajtó mögül veszekedés hangfoszlányai ütötték meg a fülemet.
- Lejla ügyesebben is megoldhatta volna a helyzetet – szűrte e szavakat a foga között Gábriel.
- Te most Lejlát hibáztatod? – kérdezte ingerülten Daniel.
- Igen, még az is jobb lett volna, ha nem mond semmit. Bella gyanít valamit, nem láttad, hogy vizslatott?
- Ugyan már Bella nem sejt semmit. Rémeket látsz. Különben is inkább neked kéne jobban vigyáznod nem kéne fű-fával lefeküdnöd, pláne nem evvel a pletykás Sayennel.
- Nem, ti vagytok vakok! Jensen állandóan vele lóg, és az a múltkori hiba, amit elkövetett… majdnem kiderült a titkunk. Ráadásul Bella jóban van azokkal a szörnyetegekkel, és ha áruló lesz?! - üvöltött már Gábriel.
- Mi folyik itt? – fojtotta beléjük a szót Jensen. – Mit üvöltözöl itt Gábriel? Ha itt bármi kiszivárog, az csak azért van, mert a konyha közepén ordibálod ki az ügyünket!
- Óvatosabbnak kell lenned Bellával, a múltkori hibád után...
- Igen, Gábriel, hibáztam. Az emberek hibáznak, nem fordul elő még egyszer. De te meg vigyázz a szádra – kelt ki magából most Jensen.
Mindhárman hallgattak, csak tippelni tudtam, hogy épp néma párbaj folyik köztük, hisz az ajtó mögül - ahová bebújtam a vita kezdetekor -, semmit sem láttam.
- És legközelebb, ha megsérülsz, ne bújj rögtön ágyba egy kívülállóval, míg be nem gyógyultak a sebeid!
- Jól van, nyugodjunk meg mindannyian – zárta le a vitát Daniel – menjünk vissza mielőtt tényleg feltűnést keltünk.
Nem tudom meddig állhattam még néma csöndben az ajtó mögött, de egyszer csak úgy éreztem nem bír megtartani a lábam és le kell ülnöm. Leroskadtam az ágyra és próbáltam valami értelmet adni a hallottaknak. Árulóvá válok? Én, de miért? És kikre gondolt Gábriel, milyen szörnyetegek? És mégis milyen titokról van szó? Egyáltalán nem értettem miről fojt a vita, és hiába törtem a fejem nem jutott az eszembe semmi értelmes magyarázat a hallottakra.
Ingerültségemben felpattantam az ágyról, belerúgtam az ágykeretbe és káromkodtam egy nagyot.
Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, és a hátam mögött megjelent egy hatalmas alak. Egy mély basszus hang vont kérdőre; - Te meg mit csinálsz itt?

THE HOST

Jelenleg is a 14. fejezetet javítom, de egy olyan hír jutott a fülembe, amit muszáj külön postban is megosztanom veletek.

EZ A HÍR pedig nem más, mint hogy MEGFILMESÍTIK Stephenie Meyer másik nagy sikerű regényét; a THE HOST-ot, vagyis A BUROK-ot!
Nekem ez külön öröm - és ne kövezzen meg érte senki -, mert én sokkal jobban szeretem a The Host-ot, mint a Twilight sagát, pedig azért sem alacsony hőfokon rajongók.
Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Andrew Niccol írja a forgatókönyvet és Stephenie Meyer felügyelni fogja a film forgatását.

u.i: már csak folyamatos imákat kell mormolnom, hogy azok a színészek kapják a főszerepeket, akiket elképzeltem a fő karakterekhez XD

Like A Shooting Star - 13. fejezet

Farkas-sztori

Így történt, hogy szerda reggel a kórházban ébredtem. Miután ismét felébredtem, Carlisle elvégzett rajtam egy sor vizsgálatot, és mint később megtudtam tőle, minden leletem rendben volt. A vizsgálatokat követően reggelit is kaptam, de nem sokat ettem belőle. Vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet.
Apám elmondta, hogy miután tegnap visszaaludtam kiment szólni a srácoknak, hogy magamhoz tértem és nagyjából minden rendben velem. Ennek ellenére egyikük sem ment haza. Gondolom, ugyanígy történtek a dolgok a Cullen testvéreknél is, annyi változással, hogy Carlisle szólt nekik, nem az apám. Mindezt onnan sejtem, hogy az egyik ébresztésnél az ajtó mögül hallottam Edward és Alice beszélgetésének hangfoszlányait. Megtudtam, hogy nem lehetett tudni mikor térek magamhoz, a sok vérveszteség és az erős ütés miatt, de minél később ébredtem volna fel, annál nagyobbak lettek volna a kockázata a súlyos agyi károsodásnak.
Miután informálódtam, a következőket tudtam még meg:
Jensen és Gábriel találtak rám, épp az ösvényt követték a sziklaperemhez, ahol aztán rám találtak. Ők azonban semmiféle óriás farkassal nem találkoztak. Nem forszíroztam sokáig ezt a kérdést apámnál, nehogy a beütött fejemre kenhessék, úgy döntöttem majd megkérdezem Jensenéket is erről a témáról. Ők szállítottak kórházba is, és értesítették apámat is.
Edward és Alice – és az egész Cullen család -, Carlisle-tól tud a balesetemről, ugyanis épp ő volt az ügyeletes, így az ő „kezei közé kerültem” rögtön, és miután ellátott hívta a családját. Tudta ugyanis, hogy jó barátok vagyunk Edwarddal és Alice-szel. Ezt a kijelentését éppenséggel nem kommentáltam, pedig megtehettem volna. Az elmúlt napok történései után, én aztán nem gondolnám, hogy olyan nagy barátságban vagyok a fiával jelenleg. Azonban a telefonhívás után Alice-ék rögtön kocsiba ültek és behajtottak a kórházba. Miattam. Mert aggódtak.
Anne, azért nem volt itt az éjjel, mert nem akarta felébreszteni Ephraimet és nem szerette volna a baba öcsémet a kórházban éjszakáztatni. Erre ugyan én nem kérdeztem rá, de apám mindenképp szerette volna tisztázni Anne-t, hogy ő miért nem virrasztott a betegágyamnál. És remélte, hogy megértettem, és nem táplálok majd emiatt ellenérzést. Megnyugtattam, hogy nem.

A nagy faggatózás után fogadhattam a látogatóimat. Apám tapintatosan közölte, hogy addig felkeresi a kórház büféjét, és megreggelizik.
Először a megmentőim jöttek be hozzám. Jensen aggodalommal, fájdalommal és bűntudattal teli arcvonásokkal lépett be hozzám. Ő sokkal rosszabbul nézett ki, mint én, pedig én voltam az, aki túlélt egy óriás farkassal való találkozást, és egy fejsérülést. Ezt közöltem is vele.
- Nagyon sajnálom, Bella! Az én hibám volt – miután kiejtette az utolsó mondatott is Gábriel jól oldalba bökte.
- Ugyan már Jensen, nem a te hibád! Hogy is gondolhatod ezt? Nem lehetsz mellettem mindig, hogy megvédj!
- De akkor is – nézett rám hatalmas mogyoróbarna szemeivel, melyből sugárzott a féltés.
- Jól van, most már minden rendben van, jól vagyok! – próbáltam megnyugtatni. – Felesleges ezen rágódni.
Beszélgettünk még elég sok mindenről, érintettem a farkas témát is, de csak zavarba hoztam őket a kérdéssel, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem, nem láttak semmilyen farkast és nem is hallottak semmilyen neszt. Megköszöntem nekik, amit értem tettek, hisz ha nem arra jártak volna, én már elvéreztem és meghaltam volna. Épp őszinte hálálkodásom közepén tartottam, amikor bekopogtak. A nővérke volt az, hogy itt az ideje beadni az újabb fájdalomcsillapító adagomat. Miután ez megtörtént, felhívta a fiúk figyelmét arra, hogy vannak még látogatóim és talán engedjék be őket is hozzám. Ekkor jelent meg az ajtóban a két Cullen testvér. Mindkét srácnak megkeményedtek a vonásai, Gábriel mormogott is valamit az orra alá, Jensen szemébe pedig megint visszaköltözött az aggodalom. Jó pár pillanatig nem történt semmi, senki sem mozdult, csak a nővérke „mosolya” noszogatta továbbra is a fiúkat.
- Jól van, menjünk Jensen. Itt leszünk az ajtó mögött, ha bármire szükséged lenne Bella – mondta nekem Gábriel, bár mintha egyenesen Edwardnak címezte volna. Ezt onnan gondolom, hogy végig Edwardot figyelte, szúrós pillantásokkal.
Jensenék távoztak a nővérrel, helyet adva evvel Alice-éknek.
- Isabella! – lépett hozzám Alice azonnal, kis, apró kezével átölelve az enyémet.
- Bella! – szakította félbe Edward. – A neve Bella. Nincs kivétel – kacsintott rám Edward.
Amint meghallottam Edward szavait, elszégyelltem magam. Nem elég, hogy akaratom ellenére mégis csak gyerekesen viselkedtem, amikor Edward megkért tartsam tőle távol magam, de még a képembe is vágja. Tűzpiros arccal néztem az ő majd Alice szemébe, de reagálni nem reagáltam rá. Bár Alice kicsit meghökkent, nem zavartatta magát, nem hagyta, hogy kizökkentsék.
- Jól van, akkor Bella. Hogy érzed magad? Ne izgulj, a hétvégére már otthon leszel!
Ferde szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy hétvégére már otthon leszek? Már épp rá akartam kérdezni, amikor Edward elterelte a figyelmemet.
Megkerülte az ágyat és a másik oldalamra jött, majd gyengéden megfogta a szabadon lévő másik kezemet.
Ez volt a figyelemeltérítés, nem kellett hozzá nagy kunszt. Csak Edward érintése.
Hüvelykujjával, finom mozdulatokkal simogatta a csuklómat.
- Carlisle azt mondta jól vagy, csak a fejed fáj még. Tényleg jól vagy? Mindent elmondtál Carlislenak? Ha csak egy kis részletet is kihagytál, akkor lehet, hogy átsiklunk valami felett, és nem vesszük észre, ha nagyobb bajod van.
Miközben beszélt végig a kezünket nézte, mintha egy apró hadművelet lenne, aminek minden pontját figyelmesen követni kellene.
- Jaj, Edward, most mondtam, hogy a hétvégére már otthon lesz. Nem lesz semmi baj.
Talán Carlisle mondott neki valami ilyesmit. Amikor én kérdeztem mikor mehetek haza, nem adott rá pontos választ. De nem akartam forszírozni. Csak meg akartam Edwardot nyugtatni.
- Mindent elmondtam Carlislenak. Nem fáj semmi másom. A sok fájdalomcsillapítótól pedig a fejfájásomat sem érzem, ha van egyáltalán még.
- Egészen biztos?
- Igen!
Párbeszédünk alatt végig egymást néztük, Alice-ről szinte el is felejtkeztünk, legalábbis én mindenképp. Egészen a torokköszörülésig.
- Khmm, még itt vagyok!
Alice-re mosolyogtam.
- Igaz is, nektek nem az iskolában lenne a helyetek?
- Nem, pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Rámosolyogtam. Megint. De ez most a hálától duzzasztott mosoly volt.
- Mi történt pontosan, tegnap? – kérdezte Edward.
- Hát, mit hallottatok? – kérdeztem vissza, nem volt túl sok kedvem még egyszer elmondani az elejétől a végéig.
- Annyit tudunk, hogy az erdőben voltál, elestél és beverted a fejedet egy kiálló kőbe. És az a két La Pushi srác talált rád – kotyogott közbe Alice.
- Hát majdnem. Igazából már kint voltam egy sziklaszirten, ahol láttam egy hatalmas farkast, megijedtem, és ahogy menekülőre akartam fogni, akkor estem el, és vesztettem el az eszméletemet.
- Tessék?! Egy nagy farkas?! – villódzott Edward szeme. – Farkasról eddig szó se volt – mélyült el egyre inkább a hangja a haragtól. – Bántani akart?
- Öhm. Azt nem tudom, hogy bántani akart- e. Elég sokáig csak nézett rám és nem tett semmi fenyegető dolgot. Nyugodtnak tűnt. De aztán hirtelen felém lépett és beindult a pánikreakcióm.
- Hogy nézett ki ez a farkas? – faggatózott tovább Edward.
- Mint mondtam hatalmas volt, ilyen nagy példányt még sosem láttam. Barna-bronzos bundája volt, és hát… hát úgy nézett ki, mint egy farkas – nem igazán tudtam Edward mit vár el tőlem, milyen információkat adjak.
- Hogy az a rohadt… – Edward egy sor cifra kifejezést vonultatott fel, de inkább csak magának, amik morgásként hatottak. Így csak néhány szófoszlányt értettem meg, mint a; büdös korcsok…Quileute-ok… kerüljenek a kezeim közé…
- Edward! – csattant fel Alice hangja. – Ne is gondolj rá!
Én még mindig tátott szájjal figyeltem őket, ezért nem avatkoztam közbe a köztük zajló néma csatázásba. Úgy látszott a végső menetet Alice nyerte, ugyanis Edward lehiggadt kissé.
Ezután figyelmét újra csak nekem szentelte.
Edward tett még néhány kísérletet arra, hátha bevallom, hogy fáj levegőt vennem, ennek következtében összeesik a tüdőm és életmentésre lesz szükségem, de hárítottam aggódó kérdéseit, és biztosítottam, hogy a lehető legjobban vagyok, ami az állapotomhoz képest elvárható. Edward beékelt kérdéseit leszámítva, inkább csak a jobb csuklómat kényeztette simogatásaival, addig én főleg Alice-szel csacsogtam érdektelen témákról. Azt hiszem egy idő után el is bóbiskoltam, mert a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Edward az ablakpárkányon ül, míg Alice a mellettem lévő ágyon hemperedett el, és néma párbeszédet folytatott a bátyjával. Magamhoz térésem sem a véletlen műve volt, pár másodperccel később kivágódott az ajtó és aggódó barátaim léptek be a kórterembe, Jessicával az élen. Mintha csak megéreztem volna a jelenlétüket, és ez volt az a valami, ami kiragadott az álmomból. Bár el kell ismerjem nem volt egy nagy „hetedik érzék” tőlem, ugyanis Jess igen nagy hangerővel tudatosította aggodalmát értem, hogy még a keleti szárnyban is biztos hallották.
- Bella! – sóhajtott Jess, és avval a lendülettel, amivel bejött az ajtón, a karjaimba vette magát.
- Whooóó! Óvatosan, te lány, még összetörsz!
- Bocsi – repesgette rám szemét Jess. Lefitymáló ajkakkal nézett körbe a szobán – szerintem azért, hogy leszólja a kórtermet -, amikor észrevette Edwardot a párkánynál, és szemét visszakapva rám, figyelt fel a bal oldalamon elhelyezkedő Alice-re. Kikerekedett szemekkel folytatta. – Zavarunk? Nem tudtuk, hogy látogatók vannak nálad!
Válaszul csak a szememet forgattam, Jess szokásos drámázására.
A fiúk belépésüknél már felmérték a helyzetet, így ők többes számban üdvözöltek minket.
- Sziasztok! – köszönt Alex és Max. Alex biccentett Edward és Alice felé, Max inkább csak méregette az ablaknál elhelyezkedő Edwardot.
- Jól vagy Bella? Mi történt? A suliban többféle rémhír bontakozott ki arról, hogy miért kerültél kórházba – vette magához szót Jess.
- Akkor mi magatokra is hagyunk titeket. Sokan leszünk ebben a kis szobában. – állt fel Edward egyszerre Alice-szel.
Nem akartam, de reflexszerűen Edward után nyúltam, felnéztem rá, hogy rákérdezzek visszajönnek-e még, de szükségtelen lett volna kimondani a szavakat, Edward így is tudta mit akartam mondani. Fel nem tett kérdésemre, így válaszolt.
- Később még visszajövök!
Visszajövök, nem visszajövünk, szaladt mosolyra a szám. Imádom Alice-t, és örültem, hogy itt volt, de már csak a gondolatra is repesett a szívem, hogy később kettesben lehettek Edwarddal. Sajnos nem csak a mosolyom árulta el boldogságomat. Az életfunkciómat mérő monitor egy percre kiakadt, és a csipogás felgyorsult.
Mindenki a képernyőre meredt, aztán rám.
- Hmm…- mondtam hangosan, de mikor nem jutott eszembe semmi értelmes, amivel kivághattam volna magam, értetlenkedő képet vágtam és megrántottam a vállam.
- Majd még én is visszanézek, Bella – szólt Alice, jelentőségteljesen a monitort fixírozva. Talán senki sem lepődik meg, ha elárulom, hogy most nem történt semmi. Cinkosan Alice-re mosolyogtam, majd válaszul megint megrántottam a vállam.
Edward halk kuncogására lettem figyelmes.
- Héé! – méltatlankodtam. – Nemrég éltem át egy szörnyű traumát, nem tisztességes viccelődni szegény betegen!
Edward homlokon csókolt, mosollyal az arca szegletében. - Később még benézünk! – Alice pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott el.

- Hogy vagytok? – fordultam barátaim felé.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk.
Hmm, egyet kell értenem Maxszel.
- Én jól vagyok. Annyi fájdalomcsillapított kapok, hogy nem érzek semmit.
- És pontosan mi történt veled? Ahogy Jess mondta, elég sok variáció terjeng rólad a suliban. Aggódtunk érted! – vette át a szót Alex.
Töviről hegyire elmeséltem nekik is a sztorit, minden apró részlettel együtt, ugyan is Jess nem érte be a rövidített verzióval. Amikor ezen is túljutottunk, én kezdtem a faggatózást. Kíváncsi voltam milyen ferde történetek kaptak szárnyra a balesetemről, a párszáz fős forksi középiskolában. Sokat röhögtünk a túlbonyolított változatokon. Az egyik kedvencem így szólt; a farkas kiharapott belőlem egy darabot, ráadásul összekaszabolta az arcomat is, ezért plasztikai műtétre van szükségem, mert úgy elcsúfult az arcom. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a variáció LC-től származott.
Végül ránk esteledett, lejárt a látogatási idő, így Jessék elbúcsúztak és megígérték, hogy holnap újra visszanéznek. Jah, és azt is elújságolják a többieknek, hogy az arcomnak semmi baja, nem kell megijedni, nem egy agyonplasztikázott Bella fog visszatérni a suliba.
Miután elköszöntem a barátaimtól apa ismét a színre lépett, addig nem is tudatosult bennem, hogy egész nap nem láttam, amióta elment reggelizni. Elmondta, hogy járt bent nálam délben, Cullen doktorral egyetemben, de épp aludtam. Ezen felül azt is megtudtam tőle, hogy mielőtt a doktor úrnak – apám nevezte így - lejár a műszakja, benézz hozzám, hogy még egyszer megvizsgálhasson.
Néhány perc múlva Carlisle meg is jelent az ajtóban, és megtörtént a vizsgálat is. A leleteim továbbra is jók, de még nem telt le a 24 óra, így még nem mondhat semmi biztosat. Mármint Carlisle. Az állapotomról.
Később apától is elbúcsúztam, meggyőztem, hogy nyugodtan menjen haza, nem lesz semmi bajom, biztonságban leszek itt. Ha mégis rosszul érzem magam, hívjam fel nyugodtan az éjszaka közepén is, bejön hozzám, kötötte a lelkemre.
Mikor végre ténylegesen egyedül maradtam, visszapörgettem a tegnapot és az elmúlt órákat. Butaság vagy sem, de azon akadt meg a gondolatmenetem, hogy Gábrielék úgy búcsúztak el tőlem, hogy kint lesznek a váróteremben, ha kellenének. Vajon most is ott vannak még? – morfondíroztam magamban. Gábriel talán már nem, elég érdekes vele a kapcsolatom, nem nagyon tudtam kiismerni, így erre a kérdésre sem tudtam választ adni. Arra azonban igen, hogy Jensen odakint vár-e még. Valószínűleg, csak zuhanyozni ment haza, hogy felfrissüljön, és már visszatért őrt állni a szobám előtt. Ebben szinte egészen bizonyos voltam. Eszembe jutott, hogy fogom magam és kimegyek hozzá, de ahogy körbevizslattam magamat - a sok elektródák, tűk és infúzió, amik belém voltak vezetve, az ágyhoz kötöttek -, elvetettem ezt az ötletet. Eszembe ötlött valami, így körülnéztem a mellettem levő éjjeliszekrényen. Amikor elindultam futni, az mp3-mam és a telefonom is nálam volt. Elméletileg valahol itt kell lennie. Az oldalamra fordultam és elkezdtem kutakodni a fiókokban. Szerencsére rögtön rátaláltam a második fiókban az összehajtogatott ruháimon. Írni akartam valami frappánsat Jensennek, de a végeredmény, minden lett csak frappáns nem:
- Köszönöm! – írtam az üzenetben.
- Mit? – jött a válasz pár másodperccel később.
- Hogy velem vagyJ - írtam neki újból.
Lelkem megnyugtatása után, mobilomat visszaraktam a fiókba, el akartam helyezkedni a jobb oldalamon, de a már említett tűpárnának használnak dolog miatt nem igazán akart összejönni. Így beértem azzal, hogy csak a fejemet fordítottam az ablak felé, hogy gyönyörködhessek a teliholdban. A hold bűvöletébe belekábulva aludtam el, hogy holnap egy új napra ébredjek.

Like A Shooting Star - 12. fejezet

Telihold

Miután tegnap délután hazaértünk Jensennel, nem igazán beszéltük meg a dolgokat, inkább csak ösztönösre vettük a figurát, és úgy tettünk, mintha az elmúlt négy nap meg sem történt volna. Persze ez így kicsit sántít, mert ha tényleg nem történtek volna meg az előző napok veszekedései, akkor most „szópárbajoznánk” és nevetgélnénk. Ehelyett csak csendben ültünk egymás mellett a furgonban, és egyenesen hazahajtottunk, amit néma elköszönés követett.
Este jött tőle egy üzenet, hogy holnap reggel nem tud értem jönni, de a suli befejezte után számítsak rá, a parkolóban fog rám várni. Rögtön az sms-e után, résnyire nyitottam az ajtómat és lekiabáltam apunak, eltud-e vinni reggel. A válasz egy; - Persze, Isabella! – volt. Nem izgattam magam a házon való átkiabálás miatt, hisz Ephraim annak ellenére, hogy már rég aludnia kellett volna, még mindig a legújabb szerzeményének a fülét rágta. Ami nem más, mint egy hatalmas plüss farkas – természetesen népünk legendái miatt kapta éppen ezt az állatplüsst, mert a Quileute meséi azt tartják, hogy a farkasoktól származunk -, és akárhányszor Anne megpróbálta felvenni, hogy lefektesse, síró hangokra emlékeztető jelzésekkel csúszott arrébb a nappali fapadlóján. Így hát senki nem vette a szívére, hogy este nyolc elmúlta után is „hangoskodom” a házban, ahogy Anne szokta mondani.

Tehát a ma reggelt, egy kis orrom alatti morgással kezdtem, apám lehengerlően sebességgel teli vezetése okán. Hiába nagyon bökte a csőrömet, az a plusz tizenhárom perc. A napom a szokásos mederben folyt, egészen addig, míg el nem érkezett a testnevelés óra. Hát, innen indult az az eseménylánc, ami feltette az epret a habos tortámra.

Az órán épp a röplabdázást tanultuk, bár hogy őszinte legyek szerintem nem igazán van ezen mit tanulni. De hát mindegy, engem senki sem kérdezett. Sok háromfős csoportra voltunk beosztva, és az volt a feladat, hogy passzolgassuk egymásnak a labdát, hogy profi, kiforrott ütéseink legyenek. Hogy máshogy állhattunk volna össze, minthogy Jess, Max és én legyünk együtt. Természetesen, mint oly sokszor máskor is a tanár nem igazán figyelt ránk – sokkal inkább magára -, így már elég régóta ugyanaz volt a feladat, ahhoz hogy egyre nagyobb hangzavar legyen a csapatok közti beszélgetések miatt. Egyszer csak kaparós, de felismerhető női hang ütötte meg a fülemet közvetlenül mögöttem. Erőteljes artikulálás, és kihangsúlyozás következtében – ami biztos, hogy nem véletlen volt – tisztán hallottam mi hagyta el kedvenc osztálytársnőm, LC száját. Sőt nem csak én, de az egész terem.
- Igen! Gusztustalan! – szajkózta LC megjátszott felháborodott hangján. – Én is hallottam. Állítólag ott mindenki előtt, a táncparkett közepén kezdte el falni Edward Cullen száját. Tiszta, ribi! Szegény Edward, nem csodálom, hogy elmenekült előle.
Ez volt az a pont, amikor megfogtam a röplabdát, és nem passzoltam tovább.
- Nina mesélte, hogy végigkergette az egész házon, csak mert a srác nem kért belőle. De ez még mind semmi – szavalta tovább LC a mondandóját, egyre hangosabban és hangosabban, hogy a távolabb állókhoz is eljusson. – Az is a fülembe jutott, hogy hétfőn az irodalom óra után, Edward kimérten közölte vele, hogy hagyja békén, nem akar tőle semmit. Persze Bella, azonnal megsértődött, és olyan hisztit vágott le annak a szegény fiúnak, hogy még a Hollywoodi sztárok is megirigyelhették volna.
Hát persze, hogy Nina mesélte, mivel te nem voltál ott a bulin, mert nem voltál meghívva, üvöltött a hang a fejemben.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor a hátam mögé néztem, és megbizonyosodhattam abban, amit már eddig is sejtettem, hogy LC, monológja közben végig engem figyelt. Most egy gúnyos mosoly keretében, diadalittasan nézett rám, hogy most aztán jól megalázott, és visszakaptam azt a múltkori „Rosalies” esetet.
De ha LC azt hitte, hogy ezt annyiban hagyom, hát nagyot tévedett!
Amint visszafordult társaihoz – nekem háttal -, valószínűleg avval a szándékkal, hogy folytassa beszédét, feldobtam a levegőbe a kezemben lévő labdát, és olyan lendülettel, ahogy csak tudtam megütöttem, egyenesen LC-t megcélozva. A labda a tarkóját találta el, olyan erővel, hogy térdre is rogyott a becsapódástól. Ha a mellette álló Peter nem fogja meg, tuti, hogy arcon vágódott volna.
Éles sípszó vágta ketté az éledező tömeg hangját.
- Black! – harsant Mr. Faraday hangja.
- Elnézést tanár úr – mondtam a legmézesmázosabb hangommal, hatalmas tágra nyílt szemekkel, amik az ártatlanságot sugallják -, megcsúszott a kezem!
Max, Jessicával és még sok társunkkal karöltve vihorásztak a markukba, tényként állíthatom sokan úgy érezték jogosan kapta LC, amit kapott.
A tanár bevette a mesémet, csak egy kis fintort küldött felém, hogy vigyázzak jobban, hova és merre ütök. Fölényesen, egyenesen LC könnyes barna szemeibe néztem, felhúzott szemöldökkel, hogy ha harcot akar, hát állok elébe. Ebben a szent pillanatban buggyantak ki a könnyei és kezdett el sírni a terem közepén.
Háromból kettő az én javamra.

Az öltözőben, és a folyóson sokan jöttek oda gratulálni, az öt pont ötös ütésemért. Jess teljesen fel volt dobódva, és oda-meg vissza ecsetelte a történteket. Nem mondom, sokszor mosolyra húzódott a szám, még akkor is, ha tudatában voltam, hogy ez igen csak kicsinyes bosszú volt a részemről.
Jensen kint várt a suli előtt, ahogy a tegnap esti sms-ében is megüzente. Meglepődésének jeleként, felhúzta a szemöldökét. Csodálkozásának az oka pedig nem más volt, minthogy egy egész rajjal masíroztam felé. Általában, csak a Jess-Alex-Max hármas vesz körbe, így biztos fura látványt okozhattam a fél osztályommal körbevéve. El is búcsúztam a többiektől, még mielőtt odaértem volna hozzá.
- Hát, ez meg mi volt?
- Ááá, csak a rajongói klubom – viccelődtem vele.
- Na, gyere, te forksi sztár, várnak a La Pushi rajongóid is. Meg ne várakoztad őket – kacsintott felém.
Igen, ezek voltunk mi. Az igazi Jensenem, az ő igazi Bellsével.

*

Még korán volt, amikor a szokásosnak mondható teadélutánunk – igazából, csak én nevezem így, egyébként tea meg se fordul a kezünkben -, amit mindig Jensen házában töltünk, néhány La Pushi barátunkkal, véget ért. Jensennek és még néhány srácnak dolga volt. Nem tudom milyen dolga, sosem kérdeztem meg. Gondolom a munkájával kapcsolatos.
Nem igazán fűlött a fogam házi feladat készítéséhez, viszont henyélés közben, pedig egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem; most akkor tulajdonképpen mi történt közöttünk Edwarddal? Vajon ő is letámadásnak érezte, azt, ami a bulin történt közöttünk? És mit gondol arról amit LC mondott, hisz ő is ott volt az órán, Alice-szel egyetemben?
Valamikor ezeknél a gondolatoknál, határoztam el, hogy futni megyek. Átvettem egy kényelmes pamut nadrágot, és egy hosszú ujjú pólót. Mp3-mamat beüzemeltem, jó hangosra állítottam, és verandánk mellől induló erdő felé kezdtem venni az irányt. Először lassú kocogással kezdtem, majd egyenletesen gyorsítottam az iramomon. Eközben kemény rock dalok zúzták a fülemet, hogy minden gondolatomat túlharsogják. Nem figyeltem merre megyek, de találtam egy vékony ösvényt és azt követtem. Így kevesebb az esélye, hogy eltévedjek. Egy idő után, az út emelkedni kezdett. A fák ritkultak, és a földes talajt is kezdte átvenni, a hegyvidékes jellegzetesség. A földön kavicsok, majd inkább már kövek egy-két fűcsomóval tarkítva. Egy kanyarból kifutva a természet viccét fedeztem fel. Egy széles sáv volt az út – sejtettem már egy szikla peremén fogok kilyukadni -, de míg szép párhuzamosan a sáv egyik felét fák és sűrű aljnövényzet borította, a másik felét kavicsok, kövek alkották. Nem tévedtem a meredek talajon felfutva egy kis szikla „kiugrást” találtam és alatta elterülve az óceánt. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt a kép, amely elém tárult. Az óceánból szép kecses hullámok emelkedtek ki, és a lenyugvó nap narancssárgás-pirosasra festette az égboltot. Kihúztam a fülhallgatókat, hogy halljam az óceán hangját. Imádom ezt a hangot. A kezdetekben ezt az egy pozitívumot tudtam elkönyvelni, mikor ide költöztünk, hogy a szobámból hallani lehet a hullámok sziklához csapódását, és érezni lehet a sós levegőt. Itt a szikla peremén állva is jól érezhető volt a friss, óceántól harmatozó sós levegő, így mélyeket szippantottam, hogy megtöltsem vele a tüdőmet. A hullámverések és kapkodó lélegzetvételeim közepette hallottam meg először. Egy olyas fajta hangot, mint amilyeneket a phoenixi homokkavicsokkal borított tájakon a fiatalok által sétáltatott kutyák mancsai keltettek. A levegőt benntartva összpontosítottam a zajra. Egyenesen a hátam mögül jött. Így, hogy én már nem vettem levegőt, hallottam a mögülem érkező fújtatásokat. Adrenalintól megtöltött testemet, rögtön hátraarcra kényszerítettem, hogy szembekerüljek a zajt okozó állattal. A fákkal szegélyezett sávból, két hatalmas, barna szempár meredt rám. Medve, villant az agyamba, ahogy megpillantottam az állatot. Hatalmas test, barna bunda, nagy mancsok. Egyenlő medve. Ahogy fogaim közt szűrve vettem egy a félelemtől keltett mély levegőt, rájöttem, hogy értékítéletem nem volt megfelelő. A barna szempár egy hosszúkás pofából származott. Lábai hosszúak voltak, és inkább egy kutyához semmint egy medvéhez tartozhattak. Ahogy testét is alaposan szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez egy hatalmas bronzos- barna bundájú farkas. De még életemben nem láttam ekkora farkast. Állatkertben csak nem sokkal nagyobb testű farkasokat láttam, mint amilyen egy jól megtermett német juhász. De ez a példány, amelyik itt állt előttem óriási volt. Nem igazán mertem megmozdulni még a szememet sem vettem el barna szempárjából. Ami - bután hangzik vagy sem - értelemmel volt teli. Nem tudom, meddig állhatunk így, amikor a farkas megmozdult egyenesen felém lépve. Ekkor fogott el a pánik és a hirtelen menekülési vágytól telve hátrább akartam lépni, azonban megbotlottam egy kiálló kőben. Éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyomat és testemet a gravitáció lehúzva küld háttal a földnek. Még éreztem mikor a derekam a földre vágódott, majd hatalmas csattanást hallva a fejem is elérte végcélját. Éles szúrás hasított a koponyámban, majd eltűnt a színes égbolt és csak a sötétség maradt.

*

A sötétség körbevett. Átölelt, és nem eresztett. Nem volt ott senki és semmi. Csak én. Az érzelmek vihara eltűnt és nem maradt más csak a békesség.

Nem tudom meddig lehettem ebben a légüres térben. A csend, a homály és nyugalom elringatott.
Egyszerűen arra eszméltem, hogy a távolból valami zaj hallatszik. Mely egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Rezdülései egyre hangosabbak. Éles csipogó hang hatolt át a csöndön.

Sötétség. De ez most más, mint az előbbi. Nem áthatolhatatlan. Világosabb. Átlátható.
Halvány sziluettek vesznek körbe. Hunyorítottam, hogy az alakok kiélesedjenek. Székek, és egy vaságy. Egy kórházi ágy. Füleimet újból elárasztotta az a bizonyos csipogó hang. Felemeltem a fejem. Egy műszergépet pillantottam meg, innen jött a fülsértő hang, ami nagy valószínűséggel az én életfunkcióimat mérte. Hát kórházban voltam. Jobbra fordítottam a fejem. Az első, akit megláttam, az édesapám. Közvetlenül mellettem egy székben ült, feje vállára dőlve pihen. Aludt. A mögötte lévő ablakon besütött telihold fényében jól kivehető volt minden egyes sarok. Egy kétszemélyes kórházi teremben vagyok, de csak egyedül foglaltam el.
- Apu! – torkomból nem igazán jött ki hang. Inkább egy krákogós suttogás. Újra próbálkoztam, ezúttal erőteljesebben.
- Apu! – na, ez már jobban szólt. Apám szemei rögtön kipattannak, és egyenesen a szemembe nézett. Hatalmas melegtől sugárzó tenyerébe vette az én aprócska kezem.
- Isabella! – suttogta – Felébredtél?
Válaszul csak bólintottam, bár ezt sem kellett volna, fejembe rögtön belehasított a fájdalom.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalommal teli hanggal.
- Jól – hazudtam neki. Láttam rajta mennyire megijedt, így nem szerettem volna rögtön azzal kezdeni, hogy majd széthasadt a fejem.
Színjátszásom nem lehetett tökéletes, válaszomat még be se fejeztem, rögtön így szólt:
- Hívom az orvost.
Ahogy kinyitotta az ajtót éles fény hasított be a kórterembe. Azonnal elrántottam a fejem, ahogy a fény utat vágott a pupillámon keresztül a koponyámba, fejfájásomat így is duzzasztva. Hallottam, ahogy apám szólt a nővérnek kerítse elő a doktort.
Apám mögött egy magasabb árnyék jelent meg a padlón. Fejemet nem mozdítottam, nem szerettem volna, ha újra elvakítana a kinti világosság. De amint hallottam az ajtó kattanását, fény gyúlt ebben a szobában is. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Elnézést! – hallottam meg egy ismerős hangot. Egy kattanás és hirtelen újra eláraszt a sötétség, majd még egy, a szomszéd ágy írányából. Kinyitottam a szemem, így észrevehettem, hogy a távolabb lévő kis olvasólámpát kapcsolták fel.
- Hogy érzed magad Isabella? – jött közvetlen mellőlem egy kellemes basszus hang.
A hang felé fordítottam a fejemet. És nem mást láttam meg magam mellet, mint Dr. Cullent.
- Mr. Cullen! – buggyant ki belőlem akaratlanul is.
- Carlisle. Tudod, ezt már múltkor megbeszéltük – mosolyodott el buta reakciómra.
- Igen. Elnézést – pirultam el.
- Nos, hogy vagy? – tette fel újra a kérdést, melyre még mindig nem adtam meg a választ.
Nem akartam apám előtt kimondani, hogy rosszul, épp ezért ezt válaszoltam:
- Nagyon fáj a fejem.
- Értem. Ezen nincs is mit meglepődni. Elég alaposan beverted. Emlékszel mi történt?
Végigpergettem történteket. Farkas. Ijedtség. Megbotlottam. Éles fájdalom.
- Igen, emlékszem. Elestem egy kiálló szikladarabban.
Dr. Cullen, hoppá… Carlisle, bólintott. – Valószínűsíthető, hogy így történt.
- Bevághattad egy éles kőbe a fejed – folytatta tovább -, koponyasérülésed lett, és agyrázkódásod. Elég sok vért vesztettél.
Válaszul, csak hümmögtem egyet, hogy értem.
- Egy kis részen le kellett borotválnunk a hajad…
Azonnal a hajamhoz nyúltam, és fintort vágtam.
- …, hogy összevarrhassuk a sebedet. – Carlisle észrevette a reakciómat, így hozzátette. – Ne izgulj, olyan sok hajad van, hogy észre sem lehet venni, azt a kis területet.
Elmosolyodtam: - Köszönöm, Carlisle!
Elfordult, hogy megnézze a csipogó műszert.
- Az életfunkcióid jók. Összefüggően beszélsz, ez is jó. De a fényre érzékeny a szemed – összegezte a doki. – Adok fájdalomcsillapítót a fejfájásodra, de van egy rossz hírem is. Mivel, hogy fejsérülést szenvedtél, és agyrázkódást is kaptál, ezért két óránként be kell, hogy jöjjek felébreszteni téged, hogy biztosak lehessünk benne hogy nem történt semmi komoly bajod.
- Értem.
- Rendben van. Most kimegyek a fájdalomcsillapítóért, utána próbálj meg visszaaludni…
Közbe akartam vágni, de nem hagyta.
- …tudom, hogy sok kérdésed van, de majd holnap megválaszoljuk. És a látogatók is csak holnap jöhetnek be hozzád, természetesen édesapád kivétel.
Felhúztam a szemöldökömet, a látogató szó hallatán. Még is kit várnék én látogatónak az éj közepén. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.
- Két társad talált rád, Jensen és Gábriel (Gébriel), ők hoztak be a kórházba, azóta is kint vannak a váróteremben. Mondtam nekik, hogy ma már úgysem jöhetnek be, de maradni akartak. És… és hát itt van Edward és Alice is.
Elkerekedtek a szemeim. Edward és Alice itt van?
- Amint megtudták mi történt veled rögtön iderohantak. – fejezte be végül Carlisle.
Carlisle kiment, hogy behozza nekem a gyógyszert. Amint kilépett, apámhoz fordultam.
- Jensen és Gábriel?
- Igen. De hallottad! A kérdések holnap! – szigorított be apám, amint elmúlt a félelme.
Miután a doki visszatért, és injekció formájában meg is kaptam a fájdalomcsillapítót, már nem is maradt sok kedvem a kérdésekhez, inkább a terjedő zsibbadást élveztem, mely, lassan de biztosan beborította az agyam. Szemem hamar lecsukódott, de a beígért két óránkénti ébresztések meghiúsították az álmokkal teli alvást.