A levél
- Mi van este? – kérdeztem enyhe hisztérikus kicsengéssel a hangomban. – Milyen esti programnak örül Alice? Edward? Edward!
- Boldog szülinapot, Bella! – harsant fel a köszöntés, egy kiáltással a hátam mögül.
Meglepődésemnek nem is tudtam volna jobban hangot adni, mint ahogy azt tettem. Ijedtemben megbotlottam a küszöbben és beestem az ajtón egyenesen Max ölelő karjaiba;
- Boldog születésed napját, B! –szorongatott meg az ölelésében.
- A 17-es bűvös szám – kerültem most át Jess karjaiba.
- Isten éltessen, Bella! – puszilt meg Alex.
Mosolyok, bókok és jókívánságok koccantak össze a körülöttem álló körben, melyet a barátaim alkottak. Mindannyian itt voltak, még azok is, akiknek a suli másik végében álló épületében kezdődnek meg másodperceken belül az órájuk. Ami biztos késést eredményez, ami pedig büntetőmunkát von maga után. Erre Mr. Zappato, a történelem tanárom, is volt szíves felhívni a figyelmünket, mikor be akart volna lépni a tanterembe, hogy egy újabb hosszú diskurzusba kezdjen az első világháborúról, de a körgyűrűm miatt, ezt nem tudta megtenni.
A „kiözönlés” után Jess és én elfoglaltuk a szokott helyünket, miközben Mr. Zappato az íróasztalra fektette az aktatáskáját és az asztalnak dőlve várta, hogy figyelmünk csakis ráirányuljon. Mikor ez megtörtént, felém fordult és így szólt;
- Boldog születésnapot kívánok, Isabella! Biztos vagyok benne, hogy még lesz elég ideje megünnepelni ezt a jeles napot a barátaival, de ha kérhetem, lássunk hozzá a mai órára szánt anyaghoz.
- Igen, Mr. Zappato! – válaszoltam gyorsan szemlesütve, hogy mutassak egy kis megbánást. – És köszönöm! – mosolyogtam hálásan.
Az ebédlő közepén álltam körbe-körbe forgolódva, szememmel csak egyetlen embert keresve, aki képes volt újra megdobogtatni a szívemet. De a nap eleje óta nem láttam. Mr. Zappato betoppanása után, mikor mindenki kiviharzott szem elől veszítettem Edwardot. Azt hittem az óra végén várni fog a termünk előtt, ahogy azt mostanság mindig is tette. De nem így történt, ezért pörögtem a saját tengelyem körül, Edward után kutatva.
- Gyere, te, mielőtt balerinává avanzsálod magad! – karolt belém Alice, majd elkezdett húzni az asztaluk felé. – Ne izgulj, nem veszett el, csak el kellett mennie, hogy elintézzen valamit.
Elszégyelltem magam a viselkedésem miatt. Edwarddal még csak nem is járok hivatalosan, de úgy tettem, mint valami 17. századbeli gyámoltalan nő, aki mellől, ha lelép az férjúra, összedől a világ. Egy kicsi lány, a nagyvilágban. Mintha bármi bekebelezhetne.
És ekkor ugrott be, hogy mégsem vagyok teljesen fogyatékos, hiszen ha történetesen nem a szomszédom a vérfarkasok alfája, akár már meg is történhetett volna egy hasonló esett. Ha nem is bekebelezés, de a megevés veszélye még fennhálhat.
- Tudod, mit Alice? Igazad van. Vissza kellene változnom egy kicsit a begubózott Isabellának, aki voltam. Talán ma inkább Jessékkel eszem. Úgyis úgy integet, hogy szinte bármelyik pillanatban kieshet a székéből.
- Rendben van. Úgysem volt biztos, hogy Emmett minden poénját kivédtem volna, amit neked mondott volna a születésnapod alkalmából.
Elfehéredtem, ahogy belegondoltam különböző „vicces” beszólások áldozatává válok, Emmett jóvoltából.
- De a nap végén találkozzunk, jó!? Beszélnünk kellene arról, hogy miben jössz este… - fűzte még mondandójához Alice.
De mielőtt annyit mondhattam volna, hogy fapapucs, már el is tűnt a szemem elől, és arra eszméltem, hogy Jasper karjaiba fonódik.
Odabaktattam Jessékhez, majd a bal oldalán hagyott üres székre telepedtem.
- Na, most hogy kegyeskedtél jelenléteddel megtisztelni minket, megosztanám veled a tervem.
- Hallgatlak, Jess!
- Arra gondoltam, hogy egy nagy vásárlással megünnepelhetnénk a szülinapodat, aztán miután belebújtunk az új rucinkba, levezetésként beugorhatnánk Jo-hoz, iszogatnánk, pletykálhatnánk, csak mi ketten csajok. Na, mit szólsz?
- Klassz, benne vagyok! – kapva kaptam az alkalmon. Több legyet üthetek egy csapásra. Ezzel a programmal finoman lerázhatom Alice-t, bármit is tervezett –vagy éppen nem tervezett -, és a további házibulis ünnepléseket is háríthatom. A ruhatáramra úgy is ráférne egy kis frissítés, és számomra tökéletesen megfelel, ha a legjobb barátnőmmel tölthetem el a születésnapomat. Csak semmi extra, ez az én mottóm. Az előző években is mindig csak plusz egy fővel töltöttem ezt a „jeles”napot. Gyerekkoromban, Ty, főleg különböző vurstlikba vitt, ahol az est vége felé az óriáskeréken „ragadtunk”, hogy minél tovább tartson a nap. Azután meg, miután szorosabbá vált a kapcsolatunk, azaz inkább romantikussá, vacsorázni vitt, majd az estet egy meglepetéssel zárta, vagy holdfényes hajókázással, vagy kivitt a sivatag közepére, ahol egy lesből figyeltük a kopár éjszakai életét. Ami főleg prérifarkasokból állt, de én imádtam, hogy ilyen lehetetlen dolgot talált ki számunkra.
- Helyes! – vigyorgott rám Jess. – Még el kell intéznem egy-két dolgot suli után, úgyhogy legyen az, hogy olyan 3 körül érted megyek, rendben?
Bólintottam, de azért nem bírtam ki csípős megjegyzés nélkül; - Hogy ma mindenki milyen elfoglalt! - de Jess csak tovább vigyorgott.
Edward a nap végére sem került elő – hogy ebben a családban mennyire tolerálják a lógást, el sem hiszem, hitetlenkedtem magamban -. Ellenben Alice nagyon is 3D-s térhatású volt. Így gyorsan kellett cselekednem, mikor feltűnt a színen. Még jó, hogy reggel melléjük parkoltam, bár már nem a megszokott ezüst Volvo állt mellettem, hanem egy hatalmas fekete dzsip.
- Hé, Alice! – vettem elő a legvidámabb, legártatlanabb hangomat, miközben megpróbáltam minél gyorsabban bepattanni a kocsimba. – Tudod, nekem most sietnem kell, otthon várnak, aztán jön értem Jess, átugrunk Port Angelesbe egy kis vásárolgatásra. De majd beszélünk…- hagytam nyitottan a mondatom, és szánt szándékkal úgy tettem, mintha egyáltalán nem hallottam volna meg a mai napon tett megjegyzéseit az estével kapcsolatban. Bár bűntudatom volt, hogy lerázom, kicsit megijesztett ezzel az állandó célozgatással.
- Rendben, csak annyit, hogy a kék ruhát vedd fel a barna bőr csizmával! Majd találkozunk, szia, Bella – köszönt el Alice, ugyanazzal a vidám természettel, amit már megszokhattam tőle.
Ezek szerint nem tapostam a lelkébe, az jó.
Már félúton voltam, a volán mögött ülve, mikor eszembe jutott, hogy nekem nincs is kék ruhám.
La Pushba érve megláttam a végzetem. Legalábbis a női praktikám végzetét mindenképpen. Ma bizony bedobom, amit kell, hogy véget vethessek ennek a macska-egér játéknak, döntöttem el.
- Jensen! – pattantam ki egyszerre a kocsiból, és kiáltottam oda neki, aminek a következménye egy majdnemorrabukás lett.
- Mi van este? – kérdeztem enyhe hisztérikus kicsengéssel a hangomban. – Milyen esti programnak örül Alice? Edward? Edward!
- Boldog szülinapot, Bella! – harsant fel a köszöntés, egy kiáltással a hátam mögül.
Meglepődésemnek nem is tudtam volna jobban hangot adni, mint ahogy azt tettem. Ijedtemben megbotlottam a küszöbben és beestem az ajtón egyenesen Max ölelő karjaiba;
- Boldog születésed napját, B! –szorongatott meg az ölelésében.
- A 17-es bűvös szám – kerültem most át Jess karjaiba.
- Isten éltessen, Bella! – puszilt meg Alex.
Mosolyok, bókok és jókívánságok koccantak össze a körülöttem álló körben, melyet a barátaim alkottak. Mindannyian itt voltak, még azok is, akiknek a suli másik végében álló épületében kezdődnek meg másodperceken belül az órájuk. Ami biztos késést eredményez, ami pedig büntetőmunkát von maga után. Erre Mr. Zappato, a történelem tanárom, is volt szíves felhívni a figyelmünket, mikor be akart volna lépni a tanterembe, hogy egy újabb hosszú diskurzusba kezdjen az első világháborúról, de a körgyűrűm miatt, ezt nem tudta megtenni.
A „kiözönlés” után Jess és én elfoglaltuk a szokott helyünket, miközben Mr. Zappato az íróasztalra fektette az aktatáskáját és az asztalnak dőlve várta, hogy figyelmünk csakis ráirányuljon. Mikor ez megtörtént, felém fordult és így szólt;
- Boldog születésnapot kívánok, Isabella! Biztos vagyok benne, hogy még lesz elég ideje megünnepelni ezt a jeles napot a barátaival, de ha kérhetem, lássunk hozzá a mai órára szánt anyaghoz.
- Igen, Mr. Zappato! – válaszoltam gyorsan szemlesütve, hogy mutassak egy kis megbánást. – És köszönöm! – mosolyogtam hálásan.
Az ebédlő közepén álltam körbe-körbe forgolódva, szememmel csak egyetlen embert keresve, aki képes volt újra megdobogtatni a szívemet. De a nap eleje óta nem láttam. Mr. Zappato betoppanása után, mikor mindenki kiviharzott szem elől veszítettem Edwardot. Azt hittem az óra végén várni fog a termünk előtt, ahogy azt mostanság mindig is tette. De nem így történt, ezért pörögtem a saját tengelyem körül, Edward után kutatva.
- Gyere, te, mielőtt balerinává avanzsálod magad! – karolt belém Alice, majd elkezdett húzni az asztaluk felé. – Ne izgulj, nem veszett el, csak el kellett mennie, hogy elintézzen valamit.
Elszégyelltem magam a viselkedésem miatt. Edwarddal még csak nem is járok hivatalosan, de úgy tettem, mint valami 17. századbeli gyámoltalan nő, aki mellől, ha lelép az férjúra, összedől a világ. Egy kicsi lány, a nagyvilágban. Mintha bármi bekebelezhetne.
És ekkor ugrott be, hogy mégsem vagyok teljesen fogyatékos, hiszen ha történetesen nem a szomszédom a vérfarkasok alfája, akár már meg is történhetett volna egy hasonló esett. Ha nem is bekebelezés, de a megevés veszélye még fennhálhat.
- Tudod, mit Alice? Igazad van. Vissza kellene változnom egy kicsit a begubózott Isabellának, aki voltam. Talán ma inkább Jessékkel eszem. Úgyis úgy integet, hogy szinte bármelyik pillanatban kieshet a székéből.
- Rendben van. Úgysem volt biztos, hogy Emmett minden poénját kivédtem volna, amit neked mondott volna a születésnapod alkalmából.
Elfehéredtem, ahogy belegondoltam különböző „vicces” beszólások áldozatává válok, Emmett jóvoltából.
- De a nap végén találkozzunk, jó!? Beszélnünk kellene arról, hogy miben jössz este… - fűzte még mondandójához Alice.
De mielőtt annyit mondhattam volna, hogy fapapucs, már el is tűnt a szemem elől, és arra eszméltem, hogy Jasper karjaiba fonódik.
Odabaktattam Jessékhez, majd a bal oldalán hagyott üres székre telepedtem.
- Na, most hogy kegyeskedtél jelenléteddel megtisztelni minket, megosztanám veled a tervem.
- Hallgatlak, Jess!
- Arra gondoltam, hogy egy nagy vásárlással megünnepelhetnénk a szülinapodat, aztán miután belebújtunk az új rucinkba, levezetésként beugorhatnánk Jo-hoz, iszogatnánk, pletykálhatnánk, csak mi ketten csajok. Na, mit szólsz?
- Klassz, benne vagyok! – kapva kaptam az alkalmon. Több legyet üthetek egy csapásra. Ezzel a programmal finoman lerázhatom Alice-t, bármit is tervezett –vagy éppen nem tervezett -, és a további házibulis ünnepléseket is háríthatom. A ruhatáramra úgy is ráférne egy kis frissítés, és számomra tökéletesen megfelel, ha a legjobb barátnőmmel tölthetem el a születésnapomat. Csak semmi extra, ez az én mottóm. Az előző években is mindig csak plusz egy fővel töltöttem ezt a „jeles”napot. Gyerekkoromban, Ty, főleg különböző vurstlikba vitt, ahol az est vége felé az óriáskeréken „ragadtunk”, hogy minél tovább tartson a nap. Azután meg, miután szorosabbá vált a kapcsolatunk, azaz inkább romantikussá, vacsorázni vitt, majd az estet egy meglepetéssel zárta, vagy holdfényes hajókázással, vagy kivitt a sivatag közepére, ahol egy lesből figyeltük a kopár éjszakai életét. Ami főleg prérifarkasokból állt, de én imádtam, hogy ilyen lehetetlen dolgot talált ki számunkra.
- Helyes! – vigyorgott rám Jess. – Még el kell intéznem egy-két dolgot suli után, úgyhogy legyen az, hogy olyan 3 körül érted megyek, rendben?
Bólintottam, de azért nem bírtam ki csípős megjegyzés nélkül; - Hogy ma mindenki milyen elfoglalt! - de Jess csak tovább vigyorgott.
Edward a nap végére sem került elő – hogy ebben a családban mennyire tolerálják a lógást, el sem hiszem, hitetlenkedtem magamban -. Ellenben Alice nagyon is 3D-s térhatású volt. Így gyorsan kellett cselekednem, mikor feltűnt a színen. Még jó, hogy reggel melléjük parkoltam, bár már nem a megszokott ezüst Volvo állt mellettem, hanem egy hatalmas fekete dzsip.
- Hé, Alice! – vettem elő a legvidámabb, legártatlanabb hangomat, miközben megpróbáltam minél gyorsabban bepattanni a kocsimba. – Tudod, nekem most sietnem kell, otthon várnak, aztán jön értem Jess, átugrunk Port Angelesbe egy kis vásárolgatásra. De majd beszélünk…- hagytam nyitottan a mondatom, és szánt szándékkal úgy tettem, mintha egyáltalán nem hallottam volna meg a mai napon tett megjegyzéseit az estével kapcsolatban. Bár bűntudatom volt, hogy lerázom, kicsit megijesztett ezzel az állandó célozgatással.
- Rendben, csak annyit, hogy a kék ruhát vedd fel a barna bőr csizmával! Majd találkozunk, szia, Bella – köszönt el Alice, ugyanazzal a vidám természettel, amit már megszokhattam tőle.
Ezek szerint nem tapostam a lelkébe, az jó.
Már félúton voltam, a volán mögött ülve, mikor eszembe jutott, hogy nekem nincs is kék ruhám.
La Pushba érve megláttam a végzetem. Legalábbis a női praktikám végzetét mindenképpen. Ma bizony bedobom, amit kell, hogy véget vethessek ennek a macska-egér játéknak, döntöttem el.
- Jensen! – pattantam ki egyszerre a kocsiból, és kiáltottam oda neki, aminek a következménye egy majdnemorrabukás lett.
Reakciója nem váratott magára sokáig. Kitágult szemeivel rám fokuszált, majd sarkon fordult és nagy, öles léptekbe kezdett.
- Jensen! –nyüszítettem, mint egy kiskutya. – Ma van a születésnapom!
Ez hatott, megállt és visszafordult felém.
- Tényleg magamra hagynál ezen a napon? 17 lettem – húztam ki magam - már csak az R besorolású filmekre kell neked megvenned a jegyem – mosolyogtam rá.
Jackpot. Éreztem. Jensen szája szegletében megjelent egy kis vigyor, majd egyre szélesebb és szélesebb lett.
És akkor…
…elöntött a kétségbeesés.
Gábriel jelent meg az egyik ház mögül; - Jensen! –szólt az egyszerű, de velős kijelentés.
És a tett, amitől összeszorult a szívem. Jensen arcáról lehervadt a mosoly és láttam, hogy viaskodik magával. Jó néhány másodpercig álltam ott vele szemben, de ő nem mozdult felém. Így bevágtam magam a kocsiba és tovább hajtottam. Nem akartam látni, hogy a viaskodás végeztével előre vagy hátrább lépett volna.
- Szia, apu, mi újság?
Apám a konyhaasztalnál ült és a szokásos péntek délutáni kávézgatással és újság olvasással töltötte az idejét.
- Semmi, semmi – motyogta maga elé.
Felsóhajtottam, és „kibújtam” a hűtőből, ahová csak néhány pillanattal ezelőtt ástam be magam. Úgy látszik a napnak még nincs vége.
- Khm, nincs semmi, csak ez – tolt elém egy fehér borítékot. – Ez a levél neked jött.
Remegő kézzel nyúltam ki érte. Alaposan megtapogattam, körbeforgattam a kezeim között, mintha csak röntgenszemet növeszthetnék, hogy átlátóvá váljon számomra a levél, hogy megtudjam, ki akarom-e nyitni egyáltalán. Megnéztem a címzést, és lefagytam. A levél Phoenixből érkezett.
- Akarod, hogy együtt olvassuk el? Vagy, hogy veled legyek, míg elolvasod?
- Kösz, apu, de nem kell. Inkább egyedül tenném meg.
- Jól van, de szólj, ha kellek.
- Úgy lesz! – erőltettem magamra egy mosolyt.
Nem igazán emlékszem, hogy jutottam el a szobámig, de mire feleszméltem már a bordó ágytakarómon ültem, és a levelet hipnotizáltam.
Jó pár perc elteltével, végül feltéptem a borítékot és olvasni kezdtem;
- Jensen! –nyüszítettem, mint egy kiskutya. – Ma van a születésnapom!
Ez hatott, megállt és visszafordult felém.
- Tényleg magamra hagynál ezen a napon? 17 lettem – húztam ki magam - már csak az R besorolású filmekre kell neked megvenned a jegyem – mosolyogtam rá.
Jackpot. Éreztem. Jensen szája szegletében megjelent egy kis vigyor, majd egyre szélesebb és szélesebb lett.
És akkor…
…elöntött a kétségbeesés.
Gábriel jelent meg az egyik ház mögül; - Jensen! –szólt az egyszerű, de velős kijelentés.
És a tett, amitől összeszorult a szívem. Jensen arcáról lehervadt a mosoly és láttam, hogy viaskodik magával. Jó néhány másodpercig álltam ott vele szemben, de ő nem mozdult felém. Így bevágtam magam a kocsiba és tovább hajtottam. Nem akartam látni, hogy a viaskodás végeztével előre vagy hátrább lépett volna.
- Szia, apu, mi újság?
Apám a konyhaasztalnál ült és a szokásos péntek délutáni kávézgatással és újság olvasással töltötte az idejét.
- Semmi, semmi – motyogta maga elé.
Felsóhajtottam, és „kibújtam” a hűtőből, ahová csak néhány pillanattal ezelőtt ástam be magam. Úgy látszik a napnak még nincs vége.
- Khm, nincs semmi, csak ez – tolt elém egy fehér borítékot. – Ez a levél neked jött.
Remegő kézzel nyúltam ki érte. Alaposan megtapogattam, körbeforgattam a kezeim között, mintha csak röntgenszemet növeszthetnék, hogy átlátóvá váljon számomra a levél, hogy megtudjam, ki akarom-e nyitni egyáltalán. Megnéztem a címzést, és lefagytam. A levél Phoenixből érkezett.
- Akarod, hogy együtt olvassuk el? Vagy, hogy veled legyek, míg elolvasod?
- Kösz, apu, de nem kell. Inkább egyedül tenném meg.
- Jól van, de szólj, ha kellek.
- Úgy lesz! – erőltettem magamra egy mosolyt.
Nem igazán emlékszem, hogy jutottam el a szobámig, de mire feleszméltem már a bordó ágytakarómon ültem, és a levelet hipnotizáltam.
Jó pár perc elteltével, végül feltéptem a borítékot és olvasni kezdtem;
Drága, Isabella!
Hosszú hónapok teltek már el utolsó beszélgetésünk óta. Tudom, hogy édesapád a te érdekedben kért meg rá, hogy ne telefonáljak többet, de nagyon hiányzol az én megtört szívemnek. Amikor ezt a levelet írom neked, már csak pár nap van hátra a születésnapodig. A 17-dik születésnapodig. Mindeközben elöntenek az emlékek. Rólad és Ty-ról, az én kisfiamról.
Emlékszem, amikor először citált oda elém, téged. Te 3 éves voltál, ő 5. Kézen fogva vezetett elém és így szólt; - Anya, ő Isabella, bántották a nagyobbak a homokozóban és nincs anyukája, aki megvédené. Ugye leszel neki is az anyukája?
És igen azóta is úgy tekintek rád, mintha a saját lányom lennél.
Emlékszem arra is mikor először mentettek el kettesben megünnepelni a születésnapodat. Napokig gondolkozott rajta, hova is vigyen téged. Aztán előállt az ötletével, hogy a nemrég nyílt vurstliba visz téged, de csak ketten mennétek. Persze először nagyon aggódtunk én is és édesapád is, hisz még túl fiatalnak gondoltunk titeket. De nem akartunk az utatokba állni, így beleegyeztünk Ty tervébe, persze titokban végig követtünk titeket, a céllövöldétől az óriáskerékig. Aztán következett az a pár szülinap, mikor már, mint barát és barátnő tettétek meg ezt az utat. Sajnos nem jutott belőle túl sok.
De nem elszomorítani szeretnélek, hanem sok boldogságot kívánni. Kívánom, hogy ez, a 17-dik születésnapod is boldogsággal és szeretettel teljen, és ismét rátalálj egy olyan helyre, barátra, szerelemre, ami boldoggá tesz, amit megérdemelsz.
Isten éltessen Isabella!
Ölel és csókol: Mary
A tollal írt levél kezdett elmaszatolódni. Addig a pillanatig nem is értettem miért, míg meg nem érintettem az arcom. Potyogtak a könnyeim. Hullattam őket egykori boldogságomért. Egykori szerelmemért.
És, oh, igen, Mary-ért is. Ő tényleg olyan volt nekem, mintha az anyukám lett volna. Mindig szeretettel fogadott, akkor is mikor az ő idejéből raboltam el magamnak Ty-t. Nagyon hiányzott nekem.
Jó pár hónapja annak, hogy utoljára hallottam a hangját. Először minden hét vasárnapján beszéltünk telefonon. Valamelyikünk mindig kereste a másikat. Aztán már csak minden második vasárnapján tettük ugyanezt. De az utolsó beszélgetésünk után, apám felhívta Maryt és megkérte ne telefonáljon többet, míg mi nem vesszük fel vele ismét a kapcsolatot. Kezdetben nagyon dühös voltam emiatt apámra, hogy az utolsó ember szeretetétől is meg akart fosztani, aki még megmaradt nekem. De aztán, ahogy teltek a napok és hetek megértettem miért tette. Ugyanis miután ide költöztem La Pushba egyre kevesebbszer álmodtam arról a szörnyű kimenetelű buliról. Azonban a Maryvel való telefonbeszélgetéseim után napokig rémálmaim voltak és újra nyugtalan és befelé fordulttá váltam. Miután felfüggesztettük a kapcsolatunkat, újra elindultam a gyógyulást vezető út felé.
Éppen ezért meg is lepődtem, hogy apám, átadta nekem ezt a levélkét. Talán úgy gondolja, már túl vagyok rajta. Talán úgy is tűnik, hiszen már eljárogatok otthonról az új barátaimmal, akik sokszor is telefonálnak ide, na és persze –bár apám ezt nem tudja- egy új fiú is felbukkant az életemben. De persze majd meglátjuk, mit hoz az éjszaka, ezután a levél után.
Bár ha szerencsém van, Jess-szel olyan későig kimaradok otthonról, hogy a fáradtságtól már csak bedőlők az ágyamba és álmatlanul telik az éjszakám. De szép is lenne!
Mindenestre az tudom, hogy nem akarom, hogy beszippantson a múlt, így összeszedtem magam felpattantam és bekapcsoltam a rádiót, ami a kedvenc zeneállomásomon állt. Fel szerettem volna hívni Maryt, de mielőtt ezt megtettem, átöltöztem, mert tudtam, ha a hívás utánra időzítem nem lesz rá időm, Jess pedig nem a türelméről híres. Az átöltözés annyiból állt, hogy átvettem a kedvenc fekete farmeromat –ugyanis szoknyában és harisnyában, sokkal macerásabb a ruhapróba- a piros pólómat magamon hagytam, majd a magas sarkú cipőmet is lecseréltem a fekete conversemre.
Eközben eszembe jutott mit mondott Alice arról, hogy a kék ruhámat vegyem fel este. De továbbra sem tűnt ésszerűnek, amit mondott. Minek vegyek fel ruhát vásárolgatásra – ez továbbra sem tűnt praktikusnak – ráadásul hiába kutattam át a szekrényemet, abban bizony nem volt kék ruha. De úgy döntöttem ezzel is felesleges lenne foglalkozni, úgyhogy vettem egy mély levegőt, amit aztán kifújtam. Majd felpattintottam a mobilomat és tárcsáztam Mary otthoni számát.
