Like A Shooting Star - 15. fejezet

A túra - part1

Ijedtemben nagyot ugrottam.
- Hé, Daniel! – próbáltam zavaromat egy mosoly mögé rejteni. – Megijesztettél!
Nem reagált a szavaimra semmit, összehúzott szemeivel tovább vizslatott.
- Csak a kabátomért jöttem be – mutattam fel a kezemet és a benne lévő farmerdzsekimet -, Jensen ide rakta be a táskámat.
- Mióta vagy itt?
Hoppá. Kínos. Ezek szerint gyanakszik rám, hogy esetleg a veszekedésük alatt is itt tartózkodtam. Idegességemben a hajamat próbáltam minden áron eltűrni az arcomból, és bárhová nézni csak Danny szemébe nem.
- Hát… most jöttem – szerencsére a hangom nem remegett meg, nem árulta el zaklatottságomat -, kb. annyi ideje, míg bejöttem ide és előkerestem a dzsekimet.
- Ühüm – bólogatott Danny.
- – Csatlakozol hozzánk? – folytatta egy kisebb szünet után, miután elégnek találta a vizslatást, hogy hazudom-e vagy sem.
- Persze! Csak még magamhoz veszem – és elkezdtem turkálni a táskámban – a mobilomat. Lengettem meg előtte, mint előbb a felsőmet.
- Mehetünk! – sétáltam el Daniel mellett, aki még mindig az ajtóba csimpaszkodott.
Nem vártam meg hogy követ-e engem. Gábrielék a nappaliban ülték körbe a tévét – ha jól láttam rögbit adtak éppen -, ezért úgy határoztam, hogy visszamegyek a fenyő alá, ott talán egy kicsit magam lehetek. Megnéztem a mobilom; két sms-em és négy nem fogadott hívásom volt. A két sms Jessicától jött, az egyik nem fogadott hívásom apától származott, a másik három viszont ismeretlen hívó volt. Először visszahívtam apát, hogy még Lejláéknál vagyok, és nem tudom, mikor oszlik fel a banzáj. Következőleg Jessnek írtam vissza. Kíváncsi volt hazaértem-e már és nincs-e kedvem átruccanni hozzá. Leírtam, hogy elméletben már otthon vagyok – vagyis La Push területén lézengek -, de gyakorlatilag a házamig még nem jutottam el. Megírtam neki, hogy egy összejövetelen vagyok Lejláéknál, ezért most passzolom – egyébként – nagyra tartott társaságát, de este még felhívom, ha már ténylegesen hazaértem. Sokáig néztem a kijelzőn villogó ismeretlen szám feliratot, és föl-le lépkedtem a nem fogadott híváslistámon, amíg gondolkodtam, hogy vajon visszahívjam-e a számot. Töprengtem, hogy ki hívhatott, de akik eszembe jutottak rögtön elvetésre is kerültek. Vettem egy mély levegőt és benyomtam a visszahívás gombot. Egyetlen egyet csörgött mikor beleszólt a már jól ismert hang.
- Szia, Isabella! Akarom mondani Bella – csilingelt a fülembe Alice hangja.
- Szia, Alice! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Hát, te hívtál?
Tudom, ez egy bugyuta kérdés volt tőlem, mert hát ő vette fel, akkor ki más kereshetett volna a telefonjáról.
- Igen! Ne haragudj, hogy ennyiszer hívtalak már, de Edward aggódott a hogylétedért.
- Ó! Hát… nincs miért aggódni, jól vagyok! Jensen elhozott egy partira, szóval szem előtt vagyok.
- Én is ezt mondtam neki – bosszankodott Alice -, de nem hitt nekem.
- Akkor most már megnyugtathatod, hogy alátámasztottam a szavahihetőségedet.
- Meglesz, ne izgulj! – csendült egy kis ravaszság a hangjába. – Ó! – folytatta Alice – és holnap elmegyünk páran túrázni, lenne kedved velünk tartani?
- Túrázni? – húztam el az orrom. - Nem igazán szeretek…
- Jön Jasper is, vele még nem is igazán találkozhattál - fojtotta belém a szót - lehet, hogy Emmet is velünk tart és természetesen Edward… - nyújtotta el az utolsó szót.
- Hmm, ühm – nyögtem marha értelmesen a telefonba. Nem igazán szeretek túrázni, egy idő után mikor már nem koncentrálok 100%-osan, állandóan nekem jön egy ág, elém ugrik egy fatörzs, amiben eleshetek, és a bénázásom a tetőfokára hág. Nem szívesen mutattam volna be ezt az oldalamat Cullenéknek, de nem tudtam volna kihagyni egy találkozást Edwarddal.
- Mit is kezdtél el mondani – kérdezte ártatlanul Alice. – Nem igazán szeretsz…?
- Nem igazán szeretek – dadogtam -, nem igazán szeretek bakancsot húzni – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, ami jó nagy marhaságra sikeredett. – De, de majd megoldom!
- Jól van! – élénkült fel a hang a túloldalról. – Ha ki tudnál sétálni a 101-es úton lévő buszmegállóba 9-re, akkor ott felvennénk, visszajönnénk hozzánk és tőlünk indulna a túra.
- Persze, rendben! Akkor, holnap 9-kor!
- Viszlát holnap! – ezzel letette a telefont.
Hú, fújtam ki a levegőt. Szóval akkor holnap reggel korán kelek, túrázni megyek és mindezt szigorúan bakancs nélkül teszem, mert nem igazán kedvelek bakancsot húzni. Rendben, összegeztem magamban a telefonhívást. Remélem holnap nem fog esni.

Hát imáimat nem hallgatták meg, legalábbis nem teljesen. Ugyanis lógott az eső lába. Bár még nem esett. Fekete nadrágomhoz végül, a fekete converse cipőmet vettem fel, a bakancs incidens miatt. Igaz, ha esik, hamar beázik, de legalább kényelmes és ez a túrázáshoz jól jön. A levegő fülledt volt, így csak egy félhosszú ujjú piros, New York mintás póló volt rajtam egy mellénnyel, de a biztonság kedvéért beraktam a hátizsákba az esőkabátomat is. Mire odaértem a buszmegállóhoz az ezüst Volvo már ott várt rám. Abban a pillanatban mikor észrevettem az autót, Edward kipattant és kinyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját. Rámosolyogtam és intettem felé.
- Szia! – üdvözöltem. – Köszi! – köszöntem meg az ajtónállást.
Beültem a hátsó ülésre; - Szia, Alice! – mosolyogtam rá is.
- Jó lett a cipőválasztásod, klasszikus és kényelmes.
- Ühm, kösz – pirultam el.
- Mehetünk hölgyeim? – kérdezte Edward.
- Igen! – bólintottunk egyszerre Alice-szel. Válaszul Edward elfordította a slusszkulcsot és beletaposott a gázba.
Az út rövidnek tűnt, biztos vagyok benne hogy ebben közrejátszott Edward jobb lába, mely a gázpedálra ragadt, de eszem ágában sem volt panaszkodni a menetidő miatt, hisz imádtam a gyorsaságot. Magam is emiatt kerültem bajba, és azért áll fenn a kocsi megvonás.
- Szia, Isabella! – ölelt meg Esme, amint beléptem az ajtón.
- Szia, Esme! – viszonozva az ölelését. Nem felejtettem el, hogy múltkor itt jártamkor megígértette velem, hogy tegezem.
- Szervusz, Isabella! – jelent meg Carlisle is a lépcső tetején. – Jól érzed magad?
- Igen, Carlisle, jól vagyok, köszönöm!
- Felmegyek Jasperért, aztán indulhatunk is! – fordult felém Alice. Válaszul csak bólintottam.
- Adhatok neked valamit? Nem vagy szomjas, vagy éhes?
- Az igazat megvallva egy pohár víz jól esne, köszönöm Esme!
A konyhában kortyolgattam jólesően a vizemet, mikor megjelent a hátam mögött Alice:
- Úgy alakult, hogy négyen megyünk. Emmet nem jön – vágott fintort Alice – szörnyen lefoglalja az anatómiatanulás Rosalie-val.
A hirtelen nevetéstől félrenyeltem, aminek az eredménye egy jó pár perces köhögő roham lett.
- Legalább abból a tantárgyból biztos átmegy évvégén – incselkedtem. – Remélem a biológiát választotta érettségi tantárgynak.
Először néma csend követte a hozzászólásomat, Edward és Alice igen meglepett képet vágtak, azonban Esme kacagása széttörte a megilletődöttséget, bársonyos nevetése betöltötte a konyhát, majd átragadt a többiekre is.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Emmet, gondolt-e erre – kacarászott még mindig Esme.
- Talán nem ártana elindulnotok, hogy vissza tudjatok érni az eső előtt – tért magához Carlisle is a nevetésből.
- Vissza fogunk érni! – legyintett Alice.
Kinéztem az égre és fintort vágva fordultam Alice-hez; - Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Innen úgy néz ki, mintha bármikor ránk szakadhatna az ég.
- Bízz bennem, Bella! Én sosem tévedek!
Rendben, gondoltam magamban; - Hát, akkor vágjunk neki!

Már jó egy órája menetelhettünk, amikor kezdett fogyatkozni a koncentrációs képességem. Ekkor tájt kezdtem el botladozni. Mikor elérkeztünk a meredek hegymászáshoz, felfüggesztettem az Alice-szel való beszélgetést. Néha-néha felpillantottam a lábamról, de ilyenkor csak a fiúk „összemosolygását” láttam, így a bosszankodásból fakadó nagyobb eséseket megakadályazandó elkezdtem dúdolni magamban a kedvenc rock dalomat, és szememet mereven előre tartottam, nehogy elessek a saját lábamban. Őszinte sajnálatomra, nem túl sikeresen lebegett előttem a cél. Pedig – ahogy olvastam egy könyvben –, célmeghatározás, céltudatosság és a célirányosság, lebegett a szemem előtt.
Épp Alice jobbra-balra ugrálásait, vagyis inkább piruettjeit figyeltem, amikor elém osont egy hatalmas kiálló gyökér. És higgyétek el, hogy az lopakodott én elém, mert fél másodperccel azelőtt mikor lenéztem hova lépek, még nem volt ott. Így egyértelmű bizonyítékom van a fagyökér ellen. No, épp felkészültem lelkiekben, hogy egy hatalmas pofára esés következik, amikor a semmiből feltűnt mellettem Edward és megfogott.
- Hű! – nyögtem hülyén. – De gyors vagy!
- Ugyan itt álltam melletted – mondta zavartan.
- Dehogy! Jasper mellett álltál – tiltakoztam. – Az meg maximum akkor van mellettem, ha elefánt mértékekben számítjuk.
Jasper-ből és Alice-ből, egyszerre buggyant ki a nevetés. Amit elég fura volt látni. Legalábbis Jaspere részéről. A suliban általában csak mereven előrenéz, és csak a testvéreivel, de inkább csak főleg Alice-szel társalog, de ha jól emlékszem még egy mosolyt sem láttam tőle, nemhogy hahotázni hallani.
- Mindegy – legyintettem Edwardnak – a lényeg, hogy elkaptál és megkíméltél egy fájdalmas eséstől és leégéstől. Köszönöm! – vigyorogtam felé.
Biccentet egyet, válaszként.

Mikor végre valahára felértünk az emelkedő hegyoldalon, északnak vettük az irányt. További 15-20 perces séta után kiértünk egy tisztásra. Egyszerűen csodálatos volt. A gyönyörűen zöldellő fű között rengeteg színes, buja virág kandikált ki. A hegy pereme felé félholdban feküdt el és különböző fenyők és fák vették körbe. A kábulattól észre sem vettem, hogy kisétáltam a hegy peremére és onnan csodálom a tájat. A felhők jóval alattunk voltak, így olyan érzés töltött el, mintha a fellegekben járnék, szó szerint. Amerre a szemem ellátott mindenhol hegyeket és völgyeket láttam. Esküszöm arra vártam, hogy egy sas repüljön el a felhők fölött, mint ahogy a régi indián filmekben mutatják. Bár a sas nem jött, ettől függetlenül a lelkesedésem nem lankadt.
- Húú, srácok! Kösz, hogy elhoztatok ide! Hogy találtátok meg ezt a helyet?
- Tudod, gyakran járunk kirándulni, mindig más fele, így nem volt olyan nehéz. Gondoltam neked is tetszene! Pláne amióta megtudtam, hogy a kedvenc szórakozásod, sziklaperemeken fejsérüléseket szerezned.
Nagyon elmésen kinyújtottam a rá nyelvem; - Csak irigykedsz, mert nekem van hobbim! – vigyorogtam rá.
Most Alice volt az, aki kinyújtotta a nyelvét.
Érett, felnőtt viselkedés.
Persze, megint Jasper és Edward kuncogása ütötte meg a fülemet… és Alice-ét is. Gyors tanácskozás után felszedtünk pár fenyőtobozt, amelyek a lábunknál hevertek és megdobáltuk a fiúkat. Így most rajtunk volt a sor a kacagást illetően.

Miután kinevettük magunkat, Edward előkapott két pokrócot és leterítette őket a tisztás közepére. Anne jóvoltából én meg előkaptam egy rakás kaját – nemcsak rám gondolt, hanem a Cullenékre is – és üdítőt. Bár szerintem egyikünk sem volt éhes, bár ők is hoztak ételt, egy falatot sem ettek. Én ellenben elrágcsáltam egy tojáskéremes szendvicset, de én sem éreztem igazán éhesnek magamat. Azonban ittam vagy egy liter vizet.
Alice és Jasper kicsit félrehúzódtak, ezáltal kettesben maradtunk Edwarddal. Úgy vettem észre kicsit feszélyezve érezte magát, ezért úgy döntöttem kicsit elsétálok, hogy feltérképezzem a terepet. Egy kicsit jobban eltávolodtam, mint szerettem volna, ezért mikor meghallottam egy ágreccsenést, akkorát ugrottam, mint egy antilop. Már kezdett felderengeni egy barna szempár, mely egy farkas pofájából nézett rám, amikor észrevettem, hogy egy hatalmas szürke üregi nyúl okozta a zajt, ami pedig az én ijedtségemet. Egy fa tövében ült egy fűcsomót rágcsálva és engem nézett két lábával felém kalimpálva.
Leguggoltam és bűvölni kezdtem a nyulat. Letéptem egy kis füvet és felé tartva próbáltam magamhoz csalogatni. Lassan de biztosan megindult felém. Először csak elrágcsálta a kezemben tartott fűcsomót majd újabbat tépve ismét felé fordultam. Egész közel volt már hozzám és hagyta, hogy meg is simogassam. Egy újabb adagot felé nyújtva – hú, tiszta díler lettem –, megtámaszkodott rajtam és én az ölembe kaptam.
- Nézd, nyuszi mit teszel velem, egy kis fűvel kenyerezlek le, hogy dajkálhassalak kicsit. Ez már közel áll a dílerkedéshez – beszéltem hozzá.
Egy hűvös fuvallat libbentette meg a hajam. Majd Edward bársonyos hangja ütötte meg a fülemet.
- Dílerkedés, mi?
Ekkor a nyúl nagyot ugorva, kirontott az ölemből és hihetetlen gyorsasággal befutott az erdő sűrűjébe.
- Ne haragudj! – kért bocsánatot tőlem Edward elgyötört hanggal.
Kitört belőlem a nevetés.
- Nocsak, nocsak! Edward, a nyuszik réme! – préseltem ki magamból két vigyorgás között. – Ezt eddig nem is tudtam rólad!
- Téged, ez nevettet meg? – kérdezte félig hitetlenkedve, félig felháborodva.
- Igen – bólogattam és nevettem tovább.
- Akkor lássuk, ehhez mit szólsz…- csillant meg a szeme.Mire egyáltalán felfoghattam volna, hogy mi történik, már csókoltam is vissza Edward puha ajkait.