Like A Shooting Star - 4. fejezet

O

Kézifék hang.
Jensen rám mosolygott: - Úgy látszik hipnotikusan hat rád a kézifék hangja.
- Tudod, Jensen a beidegződés nagyúr. Délután akkor…
- Jövök érted – vágott a szavamba.
Nem is tudom, miért kérdezem meg még mindig. Már több mint két hónapja az a módi, hogy Jensen reggel elém jön a házunkhoz, iskolába fuvaroz, majd egymaga vagy többedmagával értem jön a nap végén.
Az ittlétem első hetén lévő szemkontaktusunk után, másnap már le is szólított. Amikor a második sulis napom után sétáltam hazafele a banda megint ott hülyült valamelyikük házának verandáján. Jensen megint a szemembe fúrta mogyoróbarna tekintetét, de ezúttal nem hagyta, hogy meglógjak. Odainvitált magukhoz. Bemutatkozott is megkérdezte, ugye én vagyok Isabella Black. Szófukarságomtól szenvedve, csak egy rövid igen választ kapott. Bemutatott a többieknek, és meginvitált egy péntek esti máglyarakásra. Elfogadtam a meghívást, mert hamar felismertem Jensen nem fogja hagyni, hogy csak úgy kihúzzam magam a program alól.
A péntek este nagyon jól sikerült szinte mindenkivel elsőre összebarátkoztam és az est vége felé már önfeledten nevetgéltem és beszélgettem velük. A rákövetkező hétfő reggel már az ajtónk előtt találtam;
- Észrevettem ám, hogy minden reggel és délután gyalogolva teszed, meg az utat La Push és a suli között. Gondoltam egy fuvarnak örülnél.
És abból az egy fuvarból több száz lett, azóta a nap óta minden nap ő visz és hoz.
- Hát akkor, szia, délutánig – köszöntem el Jensentől.
Elindultam a B épület felé (ahol minden hétfőmet és szerdámat kezdem), ahol már várt rám Jess, Alex és Max.
- Nem értem, hogyhogy még nem randiztatok – kezdte a reggeli értetlenkedést Jess
- Én sem értem, miért nem érted, annak ellenére, hogy vagy ezerszer átrágtunk már magunkat ezen.
- Ti le tudtátok fordítani ezt az idióta spanyol szöveget? – függesztette fel a beszélgetés Alex.
- Le –vágta rá Max.
- Ja, basszus, mert neked ez a második anyanyelved vagy az első és az angol a második, na, mindegy most nem ez a lényeg, amit te művelsz az csalás. Miért nem vetted fel inkább a franciát vagy az olaszt? Csinálhatnál te is úgy mintha idegennyelvet tanulnál!
- Csinálok is, nem?
Alex erre már csak a szemét forgathatta, mert beléptünk a terembe és az óra elkezdődött.

*

A közös óráink hamar tovaszálltak, az együttes nem odafigyelés során. Az ötödik órám következett, az angol irodalom. Mindig mielőtt beléptem volna ide, előbb egy szempárba bámultam bele. Már nem olyan haragos, mint a félév elején, de azóta is nyugtalanság bujkál a szemeiben.
- Szia, Isabella - köszönt Edward.
Miután Edwarddal lévő kapcsolatomban eljutottunk idáig, már nem volt szívem vagy merszem, ráförmedni, hogy Bella. Igazából az Isabella sem zavart, csak Jess felindulása óta mindenki Bellának szólít. Még a La Push-i barátaim is. Így egy kicsit elszoktam attól, hogy a teljes nevemet halljam.
- Szia, Edward
És… ennyi. Általában ebből áll a mi kis traccspartink. Végülis kicsinek elég kicsi.
Az órán épp Shakespeare műveit tanultuk, az ismertebb könyveit már átvettük, most a belőlük készült filmeket elemeztük.
Ms. Hill, nemrég diplomázott, így egy fiatal tanárunk van személyében, aki elég modernen veszi a tanítást.
- Jól van, gyerekek. Párokat fogunk alakítani, minden pár kap egy filmcímet, amit együtt megnéztek és amiről elemzést fogtok írni a jövő hétre. Ismétlem páros munka, így elvárom az együttműködést! Senki ne vonja ki magát a KÖZÖS munka alól!
Hú, de kihangsúlyozta.
Kikerekedett szemekkel néztem Edwardra – esküszöm nem szándékosan -, és csak az zakatolt a fejemben, hogy vagy egyest kapok erre a feladatra, vagy pedig Edward határait kell, feszengessem a velem töltött idő kitolásával.
Egyes – Haragos Edward
Egyes – Haragos Edward
Civódásomat, Edward szakította félbe.
- Melyik nap készítsük el a házi feladatot?
- Öhmm, hmm…
- Vagy szeretnéd, hogy egyedül megcsináljam?
Azt feltételezi rólam, hogy nem vagyok képes együttműködni vagy azt, hogy nem vagyok képes megírni egy elemzést – morfondíroztam.
Ezek után túl nagy hévvel válaszoltam; - Nem! Csináljuk együtt! A péntekhez mit szólsz?
- Rendben. Akkor nézzük nálad.
Hát ezt gyorsan leszögezte.
- Oké, tudod hogyan jutsz el La Pushba, igaz?
- La Push? Nem, az nem jó. Te La Pushban laksz? Igen, tényleg. Elfelejtettem.
És még morgott valamit az orra alatt, de azt már nem értettem.
- Akkor nézzük nálad – ajánlottam, miután ilyen állapotba jött attól, hogy esetleg La Pushba kell jönnie.
Ennek sem örült túlságosan.
- Ezt még meg kell beszélnem Alice-szel.
- Rendben - bár azt nem értem ezt miért Alice-szel kell megbeszélnie. Ha még a szüleit mondta volna azt értem, de Alice-nek mi köze a döntéshozatalhozz. – Akkor majd szólj. Szia – és gyorsan leléptem.
*

Az ebédlőnél Alice lépett oda hozzám.
- Nálunk nézzük akkor az O-t (ez a címe a filmnek, amit kikaptunk Ms. Hilltől), remekül fogunk mulatni! – csilingelt a hangja a fülembe.
- Nézzük?
- Igen, nem csak te és Edward fogjátok megnézni a filmet, Rosalie, Emmet és én is veletek fogunk tartani.
- Értem. Na és, hogy juthatok el majd hozzátok? Nem tudom merre laktok – ahogy rajtam kívül az egész forksi középiskola tanulói sem. De ezt már nem tettem hozzá.
- Ne aggódj emiatt, majd velünk jössz.
- Oké – csak ennyit bírtam kinyögni. Én egy autóban a Cullen testvérekkel, miután hetek óta csak bámulnak rám, és a mai 5-5 perces beszélgetésem Edwarddal és Alice-szel rekordnak számít?
Furcsa mód aggodalmam eltörpült a hirtelen jött izgalom érzése miatt. Hiába nem indult valami fényesen a kapcsolatom Cullenékkal, valami láthatatlan erő húzott feléjük. Vágyódtam utánuk, nem igazán tudom megmagyarázni miért, de egyszerűen a zsigereimből akartam, hogy történjen már valami, hogy ott lehessek közöttük. Mert valaminek történnie kell, ebben biztos voltam, tudom, hogy valamiért, de kapcsolatba kell, hogy kerüljek velük. Akkor majd a darab a helyére kattan, és úgy lesz teljes egész.
És persze az sem elhanyagolható tény, hogy vonzódtam Edwardhoz. A gyűlölt tekintet sem rezegtette meg bennem ennek ellenkezőjét. Nem tudom miért, de megnyugtatott a jelenléte. Biztos voltam, hogy létezik valami, ami majd mindent megmagyaráz. Mert szemernyi kétségem sincs a felől, hogy Edward valami.

- Jól hallottam, te Edward Cullennel és testvéreivel fogsz filmet nézni?
- Nem, Jess, vagyis igen. Angolon azt a feladatot kaptuk, hogy párban kell megnézni egy filmet, amiről majd dolgozatot kell beadni.
- És hogy jön a történet a Cullen családhoz?
- Hát úgy, hogy a padtársak alkotnak egy párt, én meg hát Edward mellett ülök…
- És a tesók miért lesznek ott filmet nézni?
- Nem tudom, gardedámnak, esetleg?
- Így belerondítani egy lehetséges randiba!!!
- Jess, higgadj le ez nem randi, ez egy házi feladat.
- De ha kettesben néz egy filmet, az otthoni magányban egy ellentétes nemű pár az igenis randi
- Jó, de azt be kell látnod, hogy tömeges Cullen tesókkal semmiképp sem az.
- Pont ez az! De az lehetett volna, így belepiszkítani…- és még morgott magában jó ideig Jess, mintha ő esett volna el egy randitól Edwarddal. De mit is beszélek itt, ez semmiképp sem lett volna randi.

*

Miután a nap hátra lévő részén azon töprengtem, hogy a pénteket Edwarddal fogom tölteni, igen gyorsan elrepült az idő, így hát elköszöntem Maxtől.
- Holnap találkozunk!
És egyenesen Jensenhez szaladtam. Nem volt egyedül, vele volt Lejla, Daniel és Josh.
Üdvözlésként feléjük villantottam egy hatalmas mosolyt.
- Hogy telt a napod?
- Jól, és a tied Lejla?
- Nekem is, ma ellógtuk a napot Dannyvel és elugrottunk Port Angelesbe. Egész nap vásároltam- vigyorgott rám.
- Igen, nagyszerű volt – kontrázott rá Danny.
Jensen, Josh meg én csak hahotáztunk ezen.
- Szóval, az érettségi előtt csak így leléptek a suliból, dorgáltam meg őket viccesen.
- Na, jól van, pattanjunk be a furgonba, mert még elkésünk – szólított fel minket Jensen.
- Miért hová megyünk?
- Az meglepetés - mosolygott rám féloldalasan.
- Jól van, akkor felhívom, apámékat ne várjanak - és már húztam elő a mobilomat.
- Nem kell, már elintéztem, hivatalosan is elkértelek az oviból.
- Hát, ha így áll a helyzet - eresztettem el a vicces kis megjegyzést az otthoni szigorra, és a koromra.
Minthogy Jensen húsz éves én „meg csak” egy hónap múlva töltöm be a tizenhetet, előszerettel köszörülí ezen a nyelvét.
Egy óra múlva megérkeztünk Port Angelesbe.
- Mi is vásárolni fogunk?
- Hát, ha falatnyi fehérneműket szeretnél vásárolni, akkor feltétlenül
- Értem, Josh, szóval akkor nem vásárolni jöttünk
Jensen határozott léptekkel elindult. Utána iramodtam. A parkolóból kiérve kifordultunk jobbra, a főutcára, majd párszáz méter gyaloglás után, hatalmas tömegbe botlottunk bele. Kikerülve az emberekez előrébb mentünk, de meglepetésemre Jensen nem sétált tovább, mint ahogy azt én gondoltam, hanem kitárta előttem a mozi bejárati ajtaját.
- Moziba jöttünk?
- Igen.
- És mit nézünk meg?
Jensen egyszerűen csak felmutatott a bejárat tetejére; ÉJSÖTÉTSZERETŐ hirdették a nagy villogó fények.
Meglepetten bámultam fel rá – Jensen akár egy égi meszelő, izmos égimeszelő, de ezt csak zárójelben említem meg -, szólni azonban nem bírtam.
- Amikor a szobádban jártam, láttam azt a rengeteg könyvet, rögtön szemet szúrt a sok vámpíros könyv, na meg előtérben voltak a J.R Ward könyvek. Mikor múlthéten itt jártam, láttam az Éjsötét szerető plakátot, hogy lesz filmben, így vettem rá pár jegyet, gondoltam örülni fogsz neki.
Meglepett, amit Jensen mondott. Túl nagy figyelmességről árulkodott. Nem is vettem észre, hogy ennyire figyel rám. A válaszadás sem ment, így csak félszegen rámosolyodtam.
Daniel és Lejla beálltak a sorba popcornért és kóláért. Nem igazán tudtam mit mondjak, inkább csöndben maradtam.
Igaza volt Jensennek a könyvespolcom már roskad a sok olvasott könyvtől, és nem tagadom, főleg vámpíros könyveim vannak. De igazából, már hónapok óta nem nyúltam hozzájuk. Ahogy a következő filmes kasszasikereket sem követtem figyelemmel. Megváltoztam, és már nem tartoztak szorosan hozzám ezek a dolgok. Úgy voltam evvel, hogy ehhez is idő kell – mint ahhoz, hogy végre nem viselkedem antiszociálisan az iskolában, és az emberekkel -, és majd újra kezdem ezeket a dolgokat is, ha az életem visszabillen a régi mederbe.
Úgy határoztam ez a mozizás jó alkalom elkezdeni, visszaszokni a normalitás ezen műfajához.

- Nekem nagyon tetszett a film.
- Igen és mi tetszett benne a legjobban?- kérdeztem rá Lejlától. - Daniel ajka vagy a segge, amikor egymást faltátok a szex jelenetek közben? Amiből, halkan megjegyzem, elég sok volt.
Máris megadtam az alaphangulatot a kocsiban. Bár Lejla és Daniel számlájára legyen írva, legalább elpirultak mindketten.
- Megállunk kajálni egy gyorsétteremnél?
- Joshua Beckett kommentárját hallották, felemelve e becses beszélgetés fényét.
- Nézzétek már Jensen megszólalt!- kiáltottam fel euforikusan.
Tapsvihar tört ki az autóban.
Nagyon úgy tűnik hogy meghibbantunk.
- Oké, ki mit kér? – akarta túlharsogni Jensen a zsivajt.
- Én egy Big-Mac menüt, nagy sült krumplival, nagy kólával, egy almástáskát és, ööh várjál csak, igen egy vaníliás fagyit is kérek.
Megint kitört belőlünk a nevetés. Mondom én, mint az óvódások.
- Csak nem éhes vagy Josh?
- Csak egy kicsit – vigyorgott rám.
- Jól van, jól van, a többiek is sorolják – vezényelt minket Jensen.
És hát soroltuk. Mire hazaértünk mind behabzsoltuk a rendelt kaját, és dögfáradtan zuhantunk ki egymás után a kocsiból.
- Holnap reggel a szokott időben!
Elmosolyodtam – Rendben! – kiáltottam vissza Jensennek.

Recenzió

KNOWING

Másfél hónap kemény vizsgázás után akadt két hét szünet az utolsó vizsgámig, így fogtam magam és máris hívtam Dave-et, hogy bizony szabad hétvégém van, nála mi a helyzet. Az égiek velünk voltak, neki is szabija van (tudni kell, hogy ált. 2-3 hetünkbe telik összehozni egy találkát). Hamar eldöntöttük ebből mozizás lesz, így keményen lecsaptam a labdát, nézzünk Knowing-ot (kiváló magyar címként a Képletet kapta). Jó kis katasztrófa filmnek ígérkezet, látványra legalábbis.
Így fogtuk magunkat és szombat délután besétáltunk a Palace-ba.
A film jól kezdődött, 1959-be repítettek vissza, központban egy - a Kör-ben játszó kislányt is meghazudtoló - tébolyodott kislány, aki hangokat hall. Láthatatlan emberek suttognak a fülébe, első blikkre értelmetlen számokat. A kislány iskolájában időkapszulát terveznek, így kiadja az iskola vezetősége, rajzolják le a gyerekek, hogy képzelik el a jövőt. Minden kis diák, rajzott adott le, kivéve a hangokat halló lányt, ő számsorokat írt. Ünnepség keretén belül, elzárják az időkapszulát, amit csak 50 év múlva nyitnak ki.
A következő snittben máris 2009 van, ahol a mostani diákok egymás kezéből kapkodják ki a rajzokat. Nicolas Cage fia, hoppon maradt, és számokat tartalmazó borítékot kapott. Elkommunikálva az iskola tulajdonát, haza vitte, ahol édesapja rápillantva a papírra egyből, kiszúr egy számsor blokkot – a bizonyos 91101 -, amit ő bár nem elsőre, de a nézőközönség rögtön beazonosított, ez bizony a New York-i tragédia dátuma (9.11.01 = 2001.09.11). Ezt én jó hangosan konstatáltam ezt még egy diszkalkuliás is hamar megoldotta volna. (Sajnos gyengém az ilyes fajta megnyilvánulás, bár általában csak a szomszédommal osztom meg lehengerlő nézeteimet. Ennél a helyzetnél sajnos ez most hangosabbra sikeredett). De ami még ennél is jobban felvidított minket, mi még ebbe a filmbe is képesek voltunk belemagyarázni a Twilight-ot. Biztosra vesszük, ha kellőképpen mustrálhattuk volna a számokat tartalmazó lapot, a Twilight film bemutatójának dátumát is felfedeztük volna.
A cselekmény haladt tovább a nemsokára bekövetkező katasztrófák pedig igen látványosak voltak, megfelelő zenei aláfestéssel. Esetleg ha valakinek, Deja VU-je támad, az csak azért lehet, mert már látta a Végső Állomás három epizódját. Amikor színre lép a hangokat halló kislány mára már felnőtt lánya, újabb röhögő görcsben törünk ki Dave-el, ugyanis a változatosság kedvéért a New Moon egy bizonyos „szerzete” tűnik fel a filmben. Igen, valamiért nem tudunk elszakadni a Twilight sagától.
Tőlünk függetlenül haladt tovább a cselekmény „hitmenes” ufók kerülnek elő (amik szintén sok kommentet kapnak tőlem), láthatunk Stephen King-es világvége jelenetet, fekete kavicsok megmagyarázhatatlan felbukkanását míg végül lassan megtudhatjuk, mi történik, ha elfogynak a számok.

Miután nem szeretném lelőni a film poénját – mert ez poén nem vitás -, így csak egyet mondhatok, reméljük azon a fán már nem terem alma.

Like A Shooting Star - 3. fejezet

A Cullenek

Felocsúdásom közepette összeszedegettem a holmimat és kijárat felé vettem az irányt. Az ajtóban már ott várt rám Jessica és Max.
A menza felé vettük az irányt, odaérve besoroltunk a sorba.
- Te, Isabella – szólított meg Jess -, nincs valami beceneved? Hosszú végig mondani az Isabellát. Mit szólnál a Bellához? Hmm? Vagy legyél, csak egyszerűen B. Bár lehet, hogy az már túl rövid – nevetgélt vidáman.
Otthon Phoenixben mindig Isabellának hívtak. Bár biztos köze van ahhoz is, hogy apám gyerekkorom óta a teljes nevemen szólított. Nem volt anyukám, aki becézett volna. Bár ott volt ő is, aki viszont mindig…….. Nem. Nem gondolhatok most erre.
- A Bella tetszik! – mondtam Jessnek. A nagymamámat is mindig így becézte a nagypapám. Eszembe is idézte milyen szeretettel ejtette ki a Bellát.
- Hát, akkor ezentúl Bella leszel. Jessnek egyébként sem szabad ellentmondani – zárta le a dolgot Max.
- Haha, nagyon vicces vagy Max. - Aztán Jess hirtelen elvigyorodott. – De végeredményben, igazad van!
Leültünk az asztalukhoz, és bemutattak az eddig ismeretlenek évfolyamtársaimnak.
- Na, mi a helyzet?- jött a kérdés egy piszokszőke hajú sráctól. Lehuppant Jess másik oldalára, és csókot nyomott az ajkaira.
- Alex, ő itt Bella, az új lány. Bella, ő itt Alex, a barátom.
Na, azt hiszem erre egyedül is rájöttem.

*

- Ez különös, a Cullenek téged néznek.
- Hmm?- reagáltam marha épeszűen Jessnek.
- A Cullenék téged néznek – mutatott az étkező túlsó felébe.
Két lányt és Két fiút pillantottam meg. Bőrük hófehér volt, és leírhatatlanul gyönyörűek. Három szempárba néztem bele. Az egyik lány – és nem hazudok, ha azt állítom a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam – nem engem figyelt, hanem két ujja közé egy szőke tincsét fogta és azt vizsgálgatta.
De a kinézetük… a mai napon láttam már valakit ugyanilyen bőrrel, szemekkel, szépséggel.
De ez a három szempár nem haraggal méricskélt, mint a legelső, akit láttam közülük. Ők kíváncsian, és egyfajta érthetetlenséget sugárzó szemekkel meredtek rám.
- Kik ők? - kérdeztem elfúlóan.
- Dr. Cullen és Mrs. Cullen örökbe fogadott gyermekei. A sötét hajú lány, Alice Cullen, egy párt alkot a szőke hajú fiúval, Jasper Hale-lel. A szőke lány vér szerint is testvére Jaspernek, ő Rosalie Hale. Az ő párja a nagydarab srác, Emmett Cullen. És egy valaki még hiányzik.
Erre az utolsó mondatra összeszorult a gyomrom.
- Edward Cullen az – folytatta tovább Jess -, pedig a nap elején mintha láttam volna.
Biztos voltam abban, hogy az irodalom órán lévő haragos szem Edward Cullenhez tartozott.
De miért, miért néznek így rám? A testvérei is, nem úgy néznek, mintha csak az új lányt vizslatnák. Úgy éreztem a nézésük hátterében sokkal több állt. Na és hova tűnt Edward? Alig tíz perce, hogy mellette ültem irodalmon. Vajon nemcsak mellőlem menekült el, hanem az iskolából is? Na de miért? Csak mert nekimentem a folyóson? Nem, ez hülyeség. Bármi baja is van Edwardnak biztos, hogy nekem semmi közöm hozzá. De akkor miért néznek így rám a testvérei?

♣

Haza fele tartottam, a forksi időjárás minden jellemzőjével kísérve, és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a Cullenéket. De legfőképp egy bizonyos Cullent. Minthogy most nem volt kéznél a kézifék hangja, harsány nevetések és kacajok térítettek magamhoz. Egy csapat Quileute indián fiú, egy-két lánnyal megspékelve. A fiúkat meg sem lehetett különböztetni, mind sötét szemű, sötét tüske hajú egyedek voltak. Egy idősebb srác – nálam két-három évvel lehetett idősebb -, mintha a csapat vezetője lett volna. Nem szándékos, de látható tisztelettel bántak vele a többiek. Mogyoróbarna szemeivel egyenesen fogva tartotta a pillantásomat. Nevetése szépen lassan elhalt, majd a szája szögletében kis mosolyban pihent meg. Barátai észrevették a változást és követve pillantását, megállapodott rajtam a szemük. Lépteimet megszaporázva tovább siettem, arcomat gyorsan a másik irányba fordítottam. Felhangosítottam mp3 lejátszómat majd La Push vége felé vettem az utamat, egyenesen új házunk felé.

Belépve a házba Anne-t találtam a tűzhely előtt. Nem messze mellette az etetőszékbe rakott Ephraim integetett felém. Odaköszöntem Anne-nek, miközben egyenesen Ephraim felé léptem. Kis öklével körbefogta az ujjamat. – Szia, gügyögtem neki oda. - Mosolyogva, visszagügyögött nekem válaszul.
Felmentem a szobámba, majd vacsoráig ki sem dugtam onnan az orrom. Apám érkezését sem vettem észre. Az asztalnál apám megpróbálta elindítani kettőnk között a kommunikációt.
- Milyen volt a suli? Kedvesek voltak a diákok?
Abszolút. Főleg Edward Cullen, azt hittem ott a folyóson fog nekem ugrani.
Ehelyett ezt válaszoltam:
- Egész jó volt. Kedves volt mindenki. Azt hiszem már barátokat is szereztem.
- Az jó.
Evvel a beszélgetés le is zárult.

A következő reggel megint a sikoltozásomra ébredtem fel.

Like A Shooting Star - 2. fejezet

Az első nap

♣

Mosolyok. Csókok. Búcsúcsók. Egy zöld szempár. Mosolygok.
Aztán vágás.
Vér. A padlón. A falakon. Az ágyon. Mindenhol. Testek. Sikítás. Egyre hangosabb. A sikítás nem szűnik.
Én sikoltok. A saját sikoltozásomra ébredek.
Megint.
Hétfő reggel fél hét.

♣

Ja, a legjobbat nem is mondtam. Apa nem a rezervátumi suliba íratott be, hanem a forksi középiskolába. Így bár a tizenöt perc tényleg luxus távolságnak számít, mint amit megszoktam Phoenixben, de itt nincs közvetlen járat a suliba. Sőt! Semmilyen járat sincs. Ezzel nem is lenne baj, ha éppenséggel, kaptam volna egy kocsit, a csini jogsim mellé, amit már kicsivel több, mint egy éve megszereztem. De nem, apám, néhány múltbéli eset miatt, nem ad alám autót, járgányt, de még egy tragacsot sem. Így vagy lenyelem a büszkeségem és apám elvisz a suliba, vagy elgyalogolok odáig. Amit az itteni időjárás nem tesz vonzóvá. Ugyanis itt állandóan esik. Legalábbis a google szerint. És a tapasztalatom szerint is, és bárcsak két napja tartózkodom itt, az a sejtésem a tapasztalatszerzést e téren már letudtam.
A büszkeség lenyelését választottam, legalábbis mára. Egyébként is úgy áll a helyzet, hogy hazafele a lábbusz marad.

A 15 perc, 28 perccé profitált apám vezetési stílusa miatt, az ő generációját átugrotta a gyorsaság iránti szenvedély. Engem már nem. Végül is ebbe is belemagyarázhatjuk az indián genetikát, ami még kiütközött rajtam, hisz Jacob nagyapámtól örököltem.
Mint mindig, ezúttal is a kézifék hangja térített magamhoz. Apám sok szerencsét kívánt és utamra bocsátott.
Leszegett fejjel mentem be a B épületbe ahol az első órám lesz, méghozzá spanyol. Mindig társasági lény voltam, de a történtek után az elmúlt 5 hónapban igen csak,…kööhm, bezárkózott lettem. A depresszióm nem tett túl jót a szocializációmnak, és még nem voltam teljesen kész a „normálist” hoznom. Így meneteltem előre, míg rá nem találtam a 12-es teremre. Oda mentem bemutatkozni a tanárhoz, mint megtudtam Ms. Martinezhez, aki a kezembe nyomta a tantervet, és egy üres helyre mutatott, hogy üljek le. Kénytelen-kelletlen, muszáj volt felnéznem. Egy hosszú, lófarokba kötött szőke lány mellé mutatott. Ahogy elhaladtam a sorok mentén, mindenki jó alaposan megnézett. Én voltam az új lány. Erre a gondolatra elhúztam a számat. Leültem a lány mellé, aki mosolyogva rögtön be is mutatkozott, Jessica volt a neve. Szimpatikus volt, valahogy rögtön egy hullámhosszra kerültünk, ezért szívből én is visszamosolyogtam rá.
- Isabella. Isabella Black vagyok - mutatkoztam be én is.
- Igen, itt már mindenki tudja ezt - mondta mosolyogva még mindig.
Itt viszont megszakadt a beszélgetésünk, az óra elkezdődött, méghozzá teljesen perfekten spanyolul. Még jó, hogy spanyolból egész jó vagyok, különben igen rosszul kezdődött volna a napom. És a bemutatkozásom nem sikerült volna túl jól. Azt hiszem mindenki rémálma az, hogy új osztálytársai nevetve mulatnak rajta.
Kicsöngetéskor Jessica ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
- Mi lesz a következő órád?
- Biológia – mondtam neki.
- Klassz! Nekem is az lesz, mehetünk együtt.
Miközben leellenőriztük az órarendemet kiderült, elég sok óránk fedi egymást. Ezen kicsit felvidultam.
Mikor beértünk a biológiára, én megint odasettenkedtem a tanárhoz, megismételve mindazt, ami az előző bemutatkozásnál történt. De ezúttal Jessica, rögtön intett üljek a háta mögötti üres helyre. Egy kócos, fekete hajú srác mellé parancsolt.
- Isabella, ez itt Max - mutatott a srácra.
- Szia! - üdvözölt Max.
- Max, ez itt Isabella - mutatott most rám Jess.
- Szia - válaszoltam vissza frappánsan Maxnek.
- Phoenixből jöttél, igaz?
- Igen.
- Ott nem napsütés van, hőséggel? - nézett a fehér kezemre, nagy jelentőséggel.
- De. És itt nem eső van, hideggel? - néztem én is jelentőségteljesen a kezére.
Rám vigyorgott. Őszintén, de avval a csajozós mosollyal, ahogy csak a fiúk tudnak vigyorogni.
- Félig latin vagyok, apám spanyol.
- Félig indián vagyok - vigyorogtam vissza rá önkéntelenül -, de ez csak rejtett identitás.
- Jól álcázod – nevetett most együtt Jessicával.
Talán, mégis csak jót fog tenni ez az új hely. Már rég nem mosolyogtam ennyit, gondoltam magamban. Majd elkezdődött ittlétem második órája.

A harmadik, és negyedik is ugyanebben a sémában telt el, több ember megismerésével. Az ötödik órám, az irodalom, sem Jess, sem Max órarendjével nem egyezett, így elirányítottak, a terem felé.
Megint csak leszegett fejjel mentem az órámra – egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni a kíváncsi szemeket -, mikor neki mentem a falnak. Hál istennek nem estem el, de azért a tankönyveim szanaszét szóródtak a folyóson. Lenyúlva értük, megpillantottam valaki lábát, mire leesett, hogy nem a falnak, hanem VALAKINEK mentem neki – fura pedig valami nagyon keményet éreztem -.
- Jaj, bocs, tök béna vagyok – siettem a magyarázkodással -, ne haragudj!
És miközben az utolsó szót is kiejtettem, két - kíváncsiságtól kikerekedett- gyönyörű szempárba néztem.
A srác nem válaszolt semmit, némán fürkészte tovább az arcomat. Érdeklődése, előbb csodálkozásba, majd fájdalomba, végül haragba csapott át. De ezt mind olyan gyorsan, hogy mire felfogtam, már két gyűlölködő szempárba meredtem. Úgy meglepődtem, hogy odavetettem még egy, bocsit és kikerülve rohantam is tovább az osztályterembe.
Míg mielőtt beléptem mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Ez az előbbi találkozás igen csak furcsa volt. Legalábbis a reakció mindenképp. Nem értem, ha véletlenül neked is mennek, attól még nem gerjedsz végtelen haragra, nem?
A tanárhoz lépve, eljátszottam a mai rítusomat. De a kimenetel most másként végződött. Meg kellett várnom, míg mindenki megérkezett az órára, a tanár rám terelte a figyelmet, és megkért mutatkozzak be. Vonakodva bár, de eleget tettem kérésének. Szigorúan a padlót fixírozva elhadartam, hogy Isabella Black vagyok és Phoenixből érkeztem. A tanár elégedett mosollyal egy pad felé irányított, ezentúl az lesz az én helyem. Felemeltem a fejem, és bár ne tettem volna! Amellé a fiú mellé mutatott, akinek nekimentem a folyóson. Az arcát még mindig a harag maszkírozta el. És még így is gyönyörű egy arc volt.
- Én aztán oda nem! – csúszott ki a számon.
A fiú dühtől átitatott arcán csodálkozás futott át. Azt hiszem szavaim megzavarták.
A tanár meglepődve nézett vissza rám. – Mit mondtál?
- Ööö, semmit.
Zavaromban elindultam a srác felé. Leültem és próbáltam nem rá nézni. De ő folyamatosan engem nézett, bosszús szemeivel.
Hosszú óra volt. Nagyon hosszú.
Kicsengetéskor szemvillanás alatt eltűnt mellőlem.
- Na jó, ez határozottan fura volt! – jegyeztem meg magamnak félhangosan.