Like A Shooting Star - 17. fejezet

Pandora szelencéje


Edward csak a 101-es úton lévő buszmegállóig hozott el, ahol a nap elején felszedett. Nem akartam tolakodó lenni – végül is nem kötelessége engem hazafurikázni -, de kíváncsi voltam miért nem jön be soha La Pushba. Jól emlékeztem még arra az ellenállásra, amikor szóba került, hogy nálam nézzük meg a filmet, ami az irodalomra kellett. Na meg reggel is csak itt vett fel, nem jöttek be értem Alice-szel. Azt mondta azért nem, mert ő és a családja nem népszerű La Pushban, és nem akarja felkorbácsolni az indulatokat. Ezt nem vitathattam, de azt azért közöltem vele, hogy senkinek nincs joga kiutasítani őt.
- De kiutálni igen, Bella – nézett rám jelentőségteljesen.
Ezen rágódtam, miközben meneteltem haza. Szerencsére a vihar tovaszállt, így már csak a tipikus vihar utáni csend vett körül. Még a rezervátum elején jártam, amikor ajtó csapódásra figyeltem fel a jobb oldalon lévő házsorok felől. Gábriel és Jensen lépett ki a verandára. Gábriel csak biccentett felém, de Jensen a magasba lendített kezével integetett is nekem. Belenéztem nevető, nagy, barna szemeibe miközben én is intettem neki. Minden alkalommal, amikor lehetőségem volt rá, ezt tettem. Mindig meglepődök azon, hogy férfi létére mennyire nyílt tekintette van. Azt hiszem igaz a mondás, a szem a lélek tükre. És tudtam Jensennek igazán értékes lelke van. Már jó pár lépést megtettem, amikor megtorpantam és visszakaptam a fejem a fiúk irányába. Újra belenéztem azokba a mogyoróbarna szemekbe. És belém hasított a felismerés. Azok a szemek néztek vissza rám, amelyektől pár napja halálra rémültem, de tudtam, hogy nem fognak bántani. A farkas szemei néztek vissza rám. Már értettem miért volt olyan ismerős a pillantása, mikor a fenevad nézett rám pár napja ott a sziklaszirten.
Jensen egyre értetlenebbül figyelt. Gondolom az arcom teljesen elárulta az érzelmeimet.
Egyszerűen tudtam, hogy igazam van, de az agyam nem volt képes felfogni. Hiszen Jensen nem lehetett az a farkas… mert hát Jensen ember. Igaz? De talán… talán van más magyarázat is rá. De azt a magyarázatot már végképp nem tudtam még magam előtt sem beismerni.
- Bella? – jött az aggódó hang.
Jensen lelépett a verandáról, és bár igazán nem szándékosan cselekedtem így, de hátráltam egy lépést. Mire rájöttem mit tettem, átkoztam magam rendesen. Hisz tudtam én jól Jensen sosem bántana engem.
- Valami baj van? – jött az újabb kérdés, némaságom után.
- Nem, nincs semmi, bocsi! – kényszerítettem magam a beszédre. – Csak fáradt vagyok, és azt hittem egy denevért látok, és megijedtem. Tudod, milyen ijedős vagyok – próbáltam megmagyarázni a furcsa viselkedésemet. – Megyek is haza, lefeküdni, jó éjt srácok! – majd hatalmas léptekkel elindultam a házunk felé. Mely sajnos La Push másik végében állt, így elég gyakran hátratekingettem, mint egy féleszű.
Mikor beléptem az ajtón, csak odadobtam egy sziát –bár fogalmam sincs, hogy apáméknak, vagy az üres nappalinak - és felszaladtam a szobámba.
Hülye vagy, Isabella, szidtam magamat. Hisz lehetetlen az, amire gondolsz. Túl sok fantasy könyvet olvastál. A valóságban nem léteznek ilyen lények.
De hát azok Jensen szemei voltak, sose tudnám összetéveszteni őket, veszekedtem magammal.
Miután meguntam a szobában mászkálást, lerogytam az ágyra. És a nagypapám jutott az eszembe. – Tudod, Isabella, a mi törzsünk a farkasoktól származik. – mesélte egy éjszaka Jacob nagyapám. – A farkasok még most is a testvéreink. A mi őseink a vérfarkasok. – mondta komoly hangon.
Gyerekkorom óta tisztában vagyok népem legendájával, a nagyapámnak mindig fontos volt, hogy tudjam, honnan származom, ismerjem a gyökereim, akkor is, ha már nem quileute földön élünk.
De sosem hittem bennük. Csak egy jó történetet láttam bennük.
Mégis az eszem viaskodott a tudatommal. Ezek csak esti mesék voltak, legendák. A nagypapa mindig olyan sokfélét mesélt. Vagy talán azok is igazak lennének, töprengtem magamban.
Kezdtem megint felőrölni az idegeimet.
Felpattantam és az íróasztalomnak dőltem; - Jensen vérfarkas – mondtam ki hangosan.
És mikor ez a két szó elhagyta a számat, rájöttem még valamire. És Gábriel és Daniel is az. – És még ki tudja, ki?! - És ez az a titok, amiről veszekedtek előző nap. Amiről én nem szerezhetek tudomást.
Mert elárulnám őket.

Másnap reggel kótyagosan ébredtem. Zsongott a fejem a saját magammal való perlekedéstől. Szerencsére ma apa volt a soros az iskolába vitelemmel, így nem kellett azon feszengenem, hogy mit fogok tenni, ha találkozunk, így az ezzel foglalkozó kérdéskört feltehetem magamnak később. Edward a suli bejáratánál várt rám, bár nem tudtam 100%-ban rá koncentrálni, pedig ez egy fontos nap volt számomra, hisz Edward végre saját elhatározása után közeledett felém és nem volt semmi kényszerítő körülmény. Sajnos csak addig élvezhettem a közelségét, míg a teremhez nem értünk, ott ugyanis elváltunk hisz nem közös óránk volt.
- Nagyon belemerültél a gondolataidba – törte meg a csendet Edward, mielőtt elindult volna az órájára.
- Igen – vágtam egy bocsánatkérő fintort – nagyon foglalkoztat egy dolog, amiről nemrég szereztem tudomást.
- Ha szeretnél róla beszélni…
- Ömm, igazából ez csak egy feltételezés… egy lehetetlenség. Azt hinnéd megőrültem.
- Nem hinném azt, hogy megörültél!
Igazán szerettem volna megosztani vele a feltételezésemet, de egyrészről tudtam, hogy kinevetne, másodszor pedig azzal is tisztában voltam, hogy ez egy olyan titok, amit tényleg nem lehet elkotyogni. Ha igaz egyáltalán…
Szerencsére megszólalt az óra kezdetét jelző csengő és megmentett egy béna kifogástól, amivel megmagyaráztam volna Edwardnak miért nem fogadom bizalmamba.
Edward elsietett az órájára, én meg beléptem a terembe és elfoglaltam szokásos helyemet Jessica mellett.
Az egész napom ilyen kótyagosan telt, egyik órám után sem tudtam volna megmondani, hogy miről volt szó, még az életem árán sem. Egyedül az irodalom hozott egy kis felüdülést, legalábbis az, hogy ezen az órán Edward mellett ülök, de még ez sem tudta elterelni a gondolataimat erről a rejtélytől. A menzán aztán Edward mellett állva a sorban és vakon pakolgatva a tálcámra az ételeket, olyan dolog ütötte meg a fülemet, mely teljesen kilökött minden mást a tudatomból.
- Oda ülsz ma hozzánk? – kérdezte tőlem Edward mézédes tenor hangján.
- Igen – válaszoltam meglepett hangon.
Edwardot követve mentem végig az asztalok között, köztük az állandónak mondható asztaltársaságom mellett is. Jess kérdőn nézett rám, de én csak egy tőlem ne kérdezd vállrándítással válaszoltam. Sokan a szemükkel követtek, hogy mi is történik itt, amivel felbolygatom a rendet. Mikor odaértünk Alice rögtön arrébb csúszott nekem is helyet szorítva. Sikeresen Emmettel szembe kerültem, aki egy kacsintással üdvözölt, így még el sem helyezkedtem, de már fülig pirultam.
- Jaj, ezt, de imádom benned! – nevetett fel.
Természetesen megpróbáltam rosszalló tekintettel díjazni, de végül én is elnevettem magam.
Ezután hosszú csend vette kezdetét. Mindannyiuk előtt egy halom kaja volt, de csak piszkálgatták az ételt, egyikük sem evett egy falatot sem. Én megpróbáltam legyűrni a pizza szeletemet, amit hoztam, de izgatottságomtól nem nagyon tudtam enni.
- Hát, mindig is érdekelt milyen izgalmas témákról beszélgettek – dobtam fel a magas labdát. – Most már tudom.
Mindannyian felnevettek.
- Zavarban vagyunk tőled, Isabella! – huncutkodott velem Emmett.
- Természetes, főleg te! Nem szoktál hozzá az ilyen csúnyácskább lányokhoz, mint én.
Senkinél nem aratott sikert a kontrám. Edward dühösnek tűnt, Emmett a szemét forgatta, Alice pedig így szólt: - Ugyan, Bella nagyon szép vagy!
Mielőtt reagálhattam volna, Rosalie vette át a szót:
- Tényleg, akkor most, hogy is kell szólítanunk? Bellának vagy Isabellának? – húzta magasra a szemöldökét.
- Öhm, hmm – hümmögtem jobbra-balra – jobban örülnék a Bellának – mondtam végül.
- Miért az Isabellát nem szereted?
- Nem, mármint azt is szeretem. Csak itt már mindenki Bellának szólít, az Isabella a régi életemre emlékeztet – próbáltam megmagyarázni Rosalie-nak, és a többi Cullennek. – És nem akarok rá emlékezni.
- Miért? – kérdezte továbbra is, nem akarta feladni a dolgot.
- Mert fáj – zártam le röviden.
Lesunytam a fejem, és a tányéromban lévő maradék ételt piszkálgattam, de ez sem változatott a némaságon, ami körülvett.
- Miért? – kérdeztem kicsit indulatosan. – Nektek miért nem jó a Bella?
- Nekem jó az is. – Húzta ki magát ültében Rosalie. – De valakinek fáj.
- Ezt hogy érted? – néztem értetlenül rá.
- Sehogy nem érti – szólt bele a beszélgetésünkbe Edward. –Igaz, Rosalie? – mondta semmint kérdezte, szigorú tekintete mögül Edward. - Gyere Bella, még a végén elkésel miattunk az órádról!
Ami kivételesen most igaz is volt, nem csak elterelésként mondta. A menza nagyrészt már üres volt, főleg a csellengők lebzseltek még itt, akik egyébként sem voltak restek elkésni az óráról vagy netalán el is lógni. Felkaptam a táskám és elbúcsúztam a többiektől.
A nap végén Jensen várt rám a parkolóban. Összeszorított szájjal, és hunyorgó szemmel figyelte ki jön szorosan mellettem. Tesiről jöttünk kifele Edwarddal, Alice nélkül, mert mint mondta nem szándékozik több időt tölteni azzal, hogy asszisztál nekünk, most már oldjuk meg magunk a kettőnk dolgát. Amibe már én is beleegyeznék, mert fogalmam sem volt hogyan is állunk Edwarddal. De nem úgy tűnt, mintha ő tisztában lett volna vele, én meg nem akartam siettetni. Mert az egyértelmű volt, hogy én mit szerettem volna.
Elköszönve Edwardtól kaptam ugyan egy búcsúcsókot, de csak a homlokomra.
A hazafele út nagyobb részét némán tettük meg, de tudtam Jensennek is lenne kérdése felém és nekem is őhozzá. Sejtettem nem ez lett volna az eredeti kérdése, de valahogy meg akarta tudni, ami érdekelte;
- Nem akarsz elmondani valamit?
Tudtam, hogy arra kíváncsi mi van velem és Edwarddal, de mivel erre még úgysem tudtam volna választ adni, és nem is biztos, hogy akartam volna, így végül kérdéssel válaszoltam a kérdésére.
- Te nem akarsz elmondani nekem valamit?
Kérdőn nézett rám, velem ellentétben ő nem tudta én mire célzok.
- Ugye megbízol bennem? – kezdtem a magyarázásba.
- Feltétlenül! – vágta rá azonnal Jensen.
- És nem lenne esetleg valami, amiről beszélni szeretnél? Valami, amit meg szeretnél osztani velem?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom… valami – rántottam meg a vállam.
- Mindent tudsz rólam – mondta végül, de nem nézett rám.
Nem sokkal ezután már el is értük a házunkat. Kiszálltam, de még visszafordultam, hogy mondjak neki valamit. Nem tudtam belenyugodni, hogy nem kaptam rá semmilyen utalást, hogy igaz lehet-e a feltételezésem, amin egész nap járt az eszem, vagy sem.
- Igen, Jensen, mindent tudok rólad – majd otthagytam és besétáltam a házba.

Anne már tusolt, Apa Ephraimet próbálta ágyba bújtatni, én meg épp mosogattam a vacsora után, mikor az ablakunk előtt láttam elmenni Jensent. Egyből fellángolt bennem a kíváncsiság, hiszen mögöttünk már csak az erdő terült el, mi voltunk az utolsó lakói ezen a részen La Pushnak. Kíváncsi voltam hova mehet ilyenkor, ráadásul ki akartam deríteni, ezt a Jensen-farkas dolgot. Így hát fogtam magam és a kabátomat – a mosni valót pedig elmosatlanul a mosogatóban hagytam – és Jensen után iramodtam. Kilépve az ajtón még épp láttam, ahogy az ösvényt követve eltűnik a sűrű fák között. Nem haboztam, elemlámpa és jó tájékozódás nélkül követni kezdtem. Jensen egyre gyorsabb iramot diktált, féltem, hogy lemaradok így elkezdtem sietni, aminek az lett a következménye, hogy nem láttam hová lépek. Egy éles reccsenés jelezte, hogy ráléptem egy ágra. Gyorsan behúzódtam egy fa mögé, és csak imádkozni tudtam azért, hogy ne bukjam le. Mint oly sokszor, Isten most sem hallgatta meg kívánságomat.

Jensen erős kezei ragadtak meg és húztak ki a fa árnyékából.
- Miért követtél? – bukott ki belőle a kérdés, amikor rájött, hogy én voltam a fa mögött sunnyogó kém.
Szívem a torkomban dobogott, és ugyan átfutott rajtam egy gondolat, hogy hazudok neki és kitalálok valami indokot, mint például, hogy láttam elmenni az ablakom előtt és csak meg akartam kérdezni holnap is elém jön-e a suliba, de végül az igazság kimondásánál maradtam.
- Mert tudni akarom az igazat!
- Mégis milyen igazat?
- Azt hogy ki vagy te…
- Hogy ki vagyok én? – vágott a szavamba hitetlenkedve. – De hiszen tudod!
- Vagy, hogy mi vagy te! – fejeztem be zavartalanul a kérdésem, mintha nem halottam volna az előbbi reakcióját.
Először meglepődött. Aztán megértette. Az érzelmek úgy suhantak át az arcán, mint a fel-, és leszálló charter járatok a repülőtéren.
Felnézett rám – vagyis le, mivel jóval fölém tornyosult – és a szemembe nézett. Láttam, hogy küszködik magával, kérdezzen, értetlenkedjen, tagadjon.
- Bárhol felismerném a szemeid – suttogtam. – Soha nem téveszteném össze senkiével.
Nagy levegőt vettem majd folytattam: - Akkor sem, ha azok a szemek egy farkaséból néznek vissza rám.