A Titok
- Készen vagyunk már? – türelmetlenkedtem abban a kórteremben, ahol négy napot töltöttem el a balesetem óta.
- Még egy aláírást kérek ide – mutatott Dr. Cullen egy kipöttyözött részre a lap alján – és itt vannak a receptek, rá van írva, miből mennyit kell bevenned, ha fájna a fejed.
- Köszönöm, Carlisle! – elvettem a recepteket, és alászignóztam az „elbocsátó” kórházi iratokat. Igazából, minthogy nem vagyok még nagykorú, az én aláírásom mit sem számít – csak jelzés értékű – de apa már tegnap aláfirkantotta nekem. Így mégis hivatalossá vált a procedúra.
- Jól van ezzel végeztünk is. Vigyázz magadra, Isabella!
- Úgy lesz! – ígértem meg Carlisle-nak. – És még egyszer köszönök mindent!
A táskám felé nyúltam, hogy felkapjam, de Jensen megelőzött vele.
- Ezt majd én viszem!
- Oké-oké, akkor mehetünk?
- Felőlem – sóhajtott Jensen.
Utoljára intettem még egyet Carlisle-nak, aztán kimasíroztam a szobából, hogy végre kijussak a friss levegőre. Mire Jensen utolért én már rég a kopott furgonjánál álltam egyik lábamról a másikra dőlve.
Egyébként apa találta ki, hogy Jensen vigyen haza, mert szerinte „ez a fiú” úgy is itt téblábolt volna egészen addig, míg el nem indultunk volna a kórházból, hogy aztán otthon újra körülugráljon engem. Nem válaszoltam semmit a felbukkanó gondolatképeiről, hisz feltehetően így lett volna. Ezért és amiatt is, ami tegnap történt- történetesen mikor nálam járt Lejla, ő és Jensen nagy sutyorgásba kezdtek, amikor a várható érkezésemről beszéltek -, úgy tippelem, hogy a járatom nem az otthonomba visz, hanem egy másik úti célpont felé. De számomra lényegtelen a célpont, sokkal inkább az számít, hogy végre kiszabadultam erről a helyről. Mit ne mondjak a tavalyi év után nem a kórházak voltak a sikerlistám élén. Távolról sem.
- Szóval, hova megyünk igazából? Valami meglepetés parti lesz vagy ilyesmi?
- Mi? Nem tudom, miről beszélsz! Miből gondolod, hogy nem haza viszlek?
Szembefordultam vele és rámosolyogtam.
Nem tudta tartani a szemkontaktust a vezetés miatt, de igyekezett nagyon értetlen képet vágni.
Kitartóan tartottam a mosolyomat, minek következtében, Jensen egyre gyakrabban pislogott, majd így kiáltott; - A francba!
Elnevettem magam.
- Ugyan Jensen, hiszen ez sose ment neked! Előlem nem tudsz eltitkolni semmit.
Jensen arca megrándult, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam csak csalódott a szavaim hallatán.
- Legyen! – mondta. – De attól még most sem tudod, hogy hová viszlek.
- De, azt igen! La Pushba.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Minek nézel te engem, szőkének? – forgattam a szemem. – Ez az út a rezervátumban ér véget, és már elhagytuk a leágazást, ami ki vitt volna a főútra. Szóval ez elégé behatárolja a helyet, ahová vihetsz.
- Nem csinálhatnál úgy, mintha nem tudnál semmiről?
- Nem –ráztam meg a fejem – ahhoz ma nincs kedvem.
- Jaj, te…
- Én, mi?
- Te… te… te lány!
- Igen, én az vagyok, jó a megfigyelőképességed. Örülök, hogy észrevetted, végül is jobb később, mint soha.
- Ááá – morgott Jensen – őrjítő vagy!
- Köszönöm a bókot! Rég nem mondtak nekem ilyen szépet.
- Biztos, mert félnek tőled.
- Naaa… most miért mondod?! Lehengerlően kedves vagyok!
- Inkább lehengerlően gonosz…
- Látod? – folytatta Jensen. – Most is csúnyán nézel rám.
Az út maradék perceiben folytattam a csúnya nézést. Még hogy én gonosz? Egy-két csipkelődő megjegyzés, még nem a világvége. Attól még nem leszek gonosz, csak egy kicsit megfűszerezi az amúgy kedvességtől telt énemet. Nincs igazam? Dehogy is nem!
Nagy ölelések vették kezdeték, amikor kiléptem a hátsó kertbe. Mindenki úgy fogadott, mintha a halálból tértem volna vissza. Pedig ha belegondolunk csak elestem, tök banális eset, mégis ilyen fogadtatás után egy kívülálló azt hihetné, hogy most éltem túl az Oceanic 815-ös járatát.
Bár én arra tippeltem, hogy Jensen házában vár majd a fogadóbizottság, de tévednem kellet, ugyanis Lejla és Daniel új faházában vártak rám. Szóval ez nem csak egy „örülünk, hogy újra köztünk vagy” parti volt, hanem egy házavató bulival egybekötött grill parti is. Amin először egy kicsit meghökkentem - hisz még csak most fognak érettségizni, vagyis oké már jövő héten -, de attól még elsőnek furcsának éreztem, hogy máris vettek maguknak egy közös otthont, és összeköltöznek. De aztán eszembe jutott, hogy néznek egymásra, mennyire egymáshoz tartoznak, és hogy ez mégse furcsa egyáltalán. Akkor is, ha még csak 18 évesek.
Miután mindenki kiölelgette magát, rögtön neki is kezdtünk a sütögetésnek. Josh felügyelte a hamburger húsok kisütését, úgyhogy hozzá vetődtem, hogy az én tányéromra essen az első falat. A kórházi koszt után, volt mit bepótolnom, nem sokat, csak úgy kb. 2-3 kg. Joshnak az elején imponált, hogy őt tüntettem ki a figyelmemmel, de hamar rájött, hogy a figyelmem inkább a húsnak jár semmint neki, na meg nem jól tolerálta megjegyzéseimet sem, amit a sütési módszereire tettem. Pedig mint mondtam, ezek a megjegyzések csak még izgalmasabbá teszik a beszélgetéseket. Persze előfordul, hogy valakit inkább kikészít, semmint felvillanyoz. Hát…Josh az előbbi kategóriába esik. No sebaj, így legalább hamarabb kaptam meg az adagomat, csak hogy minél előbb arrébb kotródjak. Miután befaltam két óriásburgert – amit Jensen végigasszisztált, hogy rajtam röhögjön mindenki, aki az asztalnál ült -, elmentem egy harmadikért. Ezután kapcsolódtam csak be a lányos csevejbe. Lejla és még néhány lány, akik mindenhova követik a Jensen bandabeli fiúkat – nem én mondom így, hanem a lányok –, egy hatalmas duglászfenyő alatt üldögéltek. Lehuppantam melléjük figyelve miről szól a diskurzus.
- Klasszikus randi volt; mozi és vacsora, utána pedig az éjszakát is együtt töltöttük – nevetgélt zavarában Sayen.
- Kivel voltál randin? – kotyogtam bele.
Felhúzott orral és fennkölt hangon így válaszolt: - Természetesen Gábriellel, ki mással!?
Mintha Gábrielen kívül nem létezne más pasi, akivel randizni mehetett volna.
Ha egy pár évszázaddal ezelőtt éltünk volna, most kaptam volna egy kesztyűlegyintést az arcomba.
Mit ne mondjak, nem igazán kedvel a csaj. Régen nagyon hajtott Jensenre, de mindig visszautasítást kapott. Sayen szerint miattam. És most idézem: „… ha nekem nem kell, hagyhatnám, hogy mással randizzon…”, ami butaság, ugyanis jóval az érkezésem előtt is kosarat kapott Jensentől. Azt még hozzá tenném a történethez, hogy a szülei nagyon nem találták el a névválasztást. Ugyanis a Sayen, azt jelenti: aranyos. Hát Sayen minden csak nem aranyos. Velem szemben biztos, hogy nem az. Talán Gábriellel az, vagy ez sem biztos, hiszen nem igazán vettem észre, ez alatt a pár óra alatt, hogy Gábriel igyekezett volna Sayen közelében lenni.
- Nagyon jól éreztük magunkat – folytatta Sayen tovább -, de képzeljétek el az est végén, amikor már csak kettesben voltunk…Értitek ügye? – szakította félbe kicsit önmagát. - Észrevettem, hogy a teste tele van zúzódásokkal és kék-lila foltokkal. Nagyon meglepődtem, úgy nézett ki, mint akit jól helybenhagytak.
- És rákérdeztél, hogy mi történt vele?
Lefitymáló pillantást kaptam. Kellett nekem megint belekotyogni.
- Nem kislány, akkor már nem azon járt az agyunk, hogy egymás hogylétéről érdeklődjünk.
- Jó. És utána sem kérdezted meg, hogy mi történt vele? Az nem normális, ha valaki összevert testtel mászkál – kapcsolódott most be Virginia.
- Hát…
- Ugyan lányok! – szakította félbe Lejla idegesen Sayent. – Mind ismerjük Gábrielt, tuti hogy semmi komoly nem történt vele. Biztos rosszabbul festett, mint amilyen igazából volt.
Mind a hárman értetlenkedve néztünk Lejlára.
- Édességre vágyok, elmegyek muffinért, ti nem kértek? – ezzel Lejla felpattant és az asztalhoz sétált. Sayen megrántotta a vállát és utána iramodott.
Én szememmel Gábrielt kerestem, épp Josh-sal beszélt kezükben egy-egy üveg sör. Gábriel megérezhette, hogy bámulja valaki, mert elkezdett forgolódni. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint akit elagyabugyáltak volna. Meg akartam osztani az észrevételemet Virginiával, de csak ekkor tűnt fel, hogy már ő is eltűnt mellőlem.
Egy kicsit megélénkült a szél, így fogtam magam és feltápászkodtam a fenyő alól, hogy bemenjek a házba, előkaparni a táskából a kabátomat. A legtöbben már visszahúzódtak a házba, csak néhány srác állta körbe az utolsó falatokért a grillsütőt. Lejláék új otthona egy egyszintes takaros kis kunyhó. Viszont egy hatalmas kertjük van, ami az erdőbe torkollik, nincs is leválasztva kerítéssel Daniel kívánsága szerint, mert így úgy érzi, mintha a dzsungel közepén élne kettesben Lejlával. A konyhából nyíló kisebb szobába mentem – azt mondták ez a vendégszoba, de gyanúm szerint Lejla a majdani gyerekszobának szánta –, ahol Jensen leparkolta a táskámat. Nagyban rángattam elő a farmerdzsekim, amikor a résnyire nyitott ajtó mögül veszekedés hangfoszlányai ütötték meg a fülemet.
- Lejla ügyesebben is megoldhatta volna a helyzetet – szűrte e szavakat a foga között Gábriel.
- Te most Lejlát hibáztatod? – kérdezte ingerülten Daniel.
- Igen, még az is jobb lett volna, ha nem mond semmit. Bella gyanít valamit, nem láttad, hogy vizslatott?
- Ugyan már Bella nem sejt semmit. Rémeket látsz. Különben is inkább neked kéne jobban vigyáznod nem kéne fű-fával lefeküdnöd, pláne nem evvel a pletykás Sayennel.
- Nem, ti vagytok vakok! Jensen állandóan vele lóg, és az a múltkori hiba, amit elkövetett… majdnem kiderült a titkunk. Ráadásul Bella jóban van azokkal a szörnyetegekkel, és ha áruló lesz?! - üvöltött már Gábriel.
- Mi folyik itt? – fojtotta beléjük a szót Jensen. – Mit üvöltözöl itt Gábriel? Ha itt bármi kiszivárog, az csak azért van, mert a konyha közepén ordibálod ki az ügyünket!
- Óvatosabbnak kell lenned Bellával, a múltkori hibád után...
- Igen, Gábriel, hibáztam. Az emberek hibáznak, nem fordul elő még egyszer. De te meg vigyázz a szádra – kelt ki magából most Jensen.
Mindhárman hallgattak, csak tippelni tudtam, hogy épp néma párbaj folyik köztük, hisz az ajtó mögül - ahová bebújtam a vita kezdetekor -, semmit sem láttam.
- És legközelebb, ha megsérülsz, ne bújj rögtön ágyba egy kívülállóval, míg be nem gyógyultak a sebeid!
- Jól van, nyugodjunk meg mindannyian – zárta le a vitát Daniel – menjünk vissza mielőtt tényleg feltűnést keltünk.
Nem tudom meddig állhattam még néma csöndben az ajtó mögött, de egyszer csak úgy éreztem nem bír megtartani a lábam és le kell ülnöm. Leroskadtam az ágyra és próbáltam valami értelmet adni a hallottaknak. Árulóvá válok? Én, de miért? És kikre gondolt Gábriel, milyen szörnyetegek? És mégis milyen titokról van szó? Egyáltalán nem értettem miről fojt a vita, és hiába törtem a fejem nem jutott az eszembe semmi értelmes magyarázat a hallottakra.
Ingerültségemben felpattantam az ágyról, belerúgtam az ágykeretbe és káromkodtam egy nagyot.
Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, és a hátam mögött megjelent egy hatalmas alak. Egy mély basszus hang vont kérdőre; - Te meg mit csinálsz itt?
2009. szeptember 23., szerda
THE HOST
Jelenleg is a 14. fejezetet javítom, de egy olyan hír jutott a fülembe, amit muszáj külön postban is megosztanom veletek.
EZ A HÍR pedig nem más, mint hogy MEGFILMESÍTIK Stephenie Meyer másik nagy sikerű regényét; a THE HOST-ot, vagyis A BUROK-ot!
Nekem ez külön öröm - és ne kövezzen meg érte senki -, mert én sokkal jobban szeretem a The Host-ot, mint a Twilight sagát, pedig azért sem alacsony hőfokon rajongók.
Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Andrew Niccol írja a forgatókönyvet és Stephenie Meyer felügyelni fogja a film forgatását.
EZ A HÍR pedig nem más, mint hogy MEGFILMESÍTIK Stephenie Meyer másik nagy sikerű regényét; a THE HOST-ot, vagyis A BUROK-ot!
Nekem ez külön öröm - és ne kövezzen meg érte senki -, mert én sokkal jobban szeretem a The Host-ot, mint a Twilight sagát, pedig azért sem alacsony hőfokon rajongók.
Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Andrew Niccol írja a forgatókönyvet és Stephenie Meyer felügyelni fogja a film forgatását.
u.i: már csak folyamatos imákat kell mormolnom, hogy azok a színészek kapják a főszerepeket, akiket elképzeltem a fő karakterekhez XD2009. szeptember 10., csütörtök
Like A Shooting Star - 13. fejezet
Farkas-sztori
Így történt, hogy szerda reggel a kórházban ébredtem. Miután ismét felébredtem, Carlisle elvégzett rajtam egy sor vizsgálatot, és mint később megtudtam tőle, minden leletem rendben volt. A vizsgálatokat követően reggelit is kaptam, de nem sokat ettem belőle. Vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet.
Apám elmondta, hogy miután tegnap visszaaludtam kiment szólni a srácoknak, hogy magamhoz tértem és nagyjából minden rendben velem. Ennek ellenére egyikük sem ment haza. Gondolom, ugyanígy történtek a dolgok a Cullen testvéreknél is, annyi változással, hogy Carlisle szólt nekik, nem az apám. Mindezt onnan sejtem, hogy az egyik ébresztésnél az ajtó mögül hallottam Edward és Alice beszélgetésének hangfoszlányait. Megtudtam, hogy nem lehetett tudni mikor térek magamhoz, a sok vérveszteség és az erős ütés miatt, de minél később ébredtem volna fel, annál nagyobbak lettek volna a kockázata a súlyos agyi károsodásnak.
Miután informálódtam, a következőket tudtam még meg:
Jensen és Gábriel találtak rám, épp az ösvényt követték a sziklaperemhez, ahol aztán rám találtak. Ők azonban semmiféle óriás farkassal nem találkoztak. Nem forszíroztam sokáig ezt a kérdést apámnál, nehogy a beütött fejemre kenhessék, úgy döntöttem majd megkérdezem Jensenéket is erről a témáról. Ők szállítottak kórházba is, és értesítették apámat is.
Edward és Alice – és az egész Cullen család -, Carlisle-tól tud a balesetemről, ugyanis épp ő volt az ügyeletes, így az ő „kezei közé kerültem” rögtön, és miután ellátott hívta a családját. Tudta ugyanis, hogy jó barátok vagyunk Edwarddal és Alice-szel. Ezt a kijelentését éppenséggel nem kommentáltam, pedig megtehettem volna. Az elmúlt napok történései után, én aztán nem gondolnám, hogy olyan nagy barátságban vagyok a fiával jelenleg. Azonban a telefonhívás után Alice-ék rögtön kocsiba ültek és behajtottak a kórházba. Miattam. Mert aggódtak.
Anne, azért nem volt itt az éjjel, mert nem akarta felébreszteni Ephraimet és nem szerette volna a baba öcsémet a kórházban éjszakáztatni. Erre ugyan én nem kérdeztem rá, de apám mindenképp szerette volna tisztázni Anne-t, hogy ő miért nem virrasztott a betegágyamnál. És remélte, hogy megértettem, és nem táplálok majd emiatt ellenérzést. Megnyugtattam, hogy nem.
A nagy faggatózás után fogadhattam a látogatóimat. Apám tapintatosan közölte, hogy addig felkeresi a kórház büféjét, és megreggelizik.
Először a megmentőim jöttek be hozzám. Jensen aggodalommal, fájdalommal és bűntudattal teli arcvonásokkal lépett be hozzám. Ő sokkal rosszabbul nézett ki, mint én, pedig én voltam az, aki túlélt egy óriás farkassal való találkozást, és egy fejsérülést. Ezt közöltem is vele.
- Nagyon sajnálom, Bella! Az én hibám volt – miután kiejtette az utolsó mondatott is Gábriel jól oldalba bökte.
- Ugyan már Jensen, nem a te hibád! Hogy is gondolhatod ezt? Nem lehetsz mellettem mindig, hogy megvédj!
- De akkor is – nézett rám hatalmas mogyoróbarna szemeivel, melyből sugárzott a féltés.
- Jól van, most már minden rendben van, jól vagyok! – próbáltam megnyugtatni. – Felesleges ezen rágódni.
Beszélgettünk még elég sok mindenről, érintettem a farkas témát is, de csak zavarba hoztam őket a kérdéssel, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem, nem láttak semmilyen farkast és nem is hallottak semmilyen neszt. Megköszöntem nekik, amit értem tettek, hisz ha nem arra jártak volna, én már elvéreztem és meghaltam volna. Épp őszinte hálálkodásom közepén tartottam, amikor bekopogtak. A nővérke volt az, hogy itt az ideje beadni az újabb fájdalomcsillapító adagomat. Miután ez megtörtént, felhívta a fiúk figyelmét arra, hogy vannak még látogatóim és talán engedjék be őket is hozzám. Ekkor jelent meg az ajtóban a két Cullen testvér. Mindkét srácnak megkeményedtek a vonásai, Gábriel mormogott is valamit az orra alá, Jensen szemébe pedig megint visszaköltözött az aggodalom. Jó pár pillanatig nem történt semmi, senki sem mozdult, csak a nővérke „mosolya” noszogatta továbbra is a fiúkat.
- Jól van, menjünk Jensen. Itt leszünk az ajtó mögött, ha bármire szükséged lenne Bella – mondta nekem Gábriel, bár mintha egyenesen Edwardnak címezte volna. Ezt onnan gondolom, hogy végig Edwardot figyelte, szúrós pillantásokkal.
Jensenék távoztak a nővérrel, helyet adva evvel Alice-éknek.
- Isabella! – lépett hozzám Alice azonnal, kis, apró kezével átölelve az enyémet.
- Bella! – szakította félbe Edward. – A neve Bella. Nincs kivétel – kacsintott rám Edward.
Amint meghallottam Edward szavait, elszégyelltem magam. Nem elég, hogy akaratom ellenére mégis csak gyerekesen viselkedtem, amikor Edward megkért tartsam tőle távol magam, de még a képembe is vágja. Tűzpiros arccal néztem az ő majd Alice szemébe, de reagálni nem reagáltam rá. Bár Alice kicsit meghökkent, nem zavartatta magát, nem hagyta, hogy kizökkentsék.
- Jól van, akkor Bella. Hogy érzed magad? Ne izgulj, a hétvégére már otthon leszel!
Ferde szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy hétvégére már otthon leszek? Már épp rá akartam kérdezni, amikor Edward elterelte a figyelmemet.
Megkerülte az ágyat és a másik oldalamra jött, majd gyengéden megfogta a szabadon lévő másik kezemet.
Ez volt a figyelemeltérítés, nem kellett hozzá nagy kunszt. Csak Edward érintése.
Hüvelykujjával, finom mozdulatokkal simogatta a csuklómat.
- Carlisle azt mondta jól vagy, csak a fejed fáj még. Tényleg jól vagy? Mindent elmondtál Carlislenak? Ha csak egy kis részletet is kihagytál, akkor lehet, hogy átsiklunk valami felett, és nem vesszük észre, ha nagyobb bajod van.
Miközben beszélt végig a kezünket nézte, mintha egy apró hadművelet lenne, aminek minden pontját figyelmesen követni kellene.
- Jaj, Edward, most mondtam, hogy a hétvégére már otthon lesz. Nem lesz semmi baj.
Talán Carlisle mondott neki valami ilyesmit. Amikor én kérdeztem mikor mehetek haza, nem adott rá pontos választ. De nem akartam forszírozni. Csak meg akartam Edwardot nyugtatni.
- Mindent elmondtam Carlislenak. Nem fáj semmi másom. A sok fájdalomcsillapítótól pedig a fejfájásomat sem érzem, ha van egyáltalán még.
- Egészen biztos?
- Igen!
Párbeszédünk alatt végig egymást néztük, Alice-ről szinte el is felejtkeztünk, legalábbis én mindenképp. Egészen a torokköszörülésig.
- Khmm, még itt vagyok!
Alice-re mosolyogtam.
- Igaz is, nektek nem az iskolában lenne a helyetek?
- Nem, pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Rámosolyogtam. Megint. De ez most a hálától duzzasztott mosoly volt.
- Mi történt pontosan, tegnap? – kérdezte Edward.
- Hát, mit hallottatok? – kérdeztem vissza, nem volt túl sok kedvem még egyszer elmondani az elejétől a végéig.
- Annyit tudunk, hogy az erdőben voltál, elestél és beverted a fejedet egy kiálló kőbe. És az a két La Pushi srác talált rád – kotyogott közbe Alice.
- Hát majdnem. Igazából már kint voltam egy sziklaszirten, ahol láttam egy hatalmas farkast, megijedtem, és ahogy menekülőre akartam fogni, akkor estem el, és vesztettem el az eszméletemet.
- Tessék?! Egy nagy farkas?! – villódzott Edward szeme. – Farkasról eddig szó se volt – mélyült el egyre inkább a hangja a haragtól. – Bántani akart?
- Öhm. Azt nem tudom, hogy bántani akart- e. Elég sokáig csak nézett rám és nem tett semmi fenyegető dolgot. Nyugodtnak tűnt. De aztán hirtelen felém lépett és beindult a pánikreakcióm.
- Hogy nézett ki ez a farkas? – faggatózott tovább Edward.
- Mint mondtam hatalmas volt, ilyen nagy példányt még sosem láttam. Barna-bronzos bundája volt, és hát… hát úgy nézett ki, mint egy farkas – nem igazán tudtam Edward mit vár el tőlem, milyen információkat adjak.
- Hogy az a rohadt… – Edward egy sor cifra kifejezést vonultatott fel, de inkább csak magának, amik morgásként hatottak. Így csak néhány szófoszlányt értettem meg, mint a; büdös korcsok…Quileute-ok… kerüljenek a kezeim közé…
- Edward! – csattant fel Alice hangja. – Ne is gondolj rá!
Én még mindig tátott szájjal figyeltem őket, ezért nem avatkoztam közbe a köztük zajló néma csatázásba. Úgy látszott a végső menetet Alice nyerte, ugyanis Edward lehiggadt kissé.
Ezután figyelmét újra csak nekem szentelte.
Edward tett még néhány kísérletet arra, hátha bevallom, hogy fáj levegőt vennem, ennek következtében összeesik a tüdőm és életmentésre lesz szükségem, de hárítottam aggódó kérdéseit, és biztosítottam, hogy a lehető legjobban vagyok, ami az állapotomhoz képest elvárható. Edward beékelt kérdéseit leszámítva, inkább csak a jobb csuklómat kényeztette simogatásaival, addig én főleg Alice-szel csacsogtam érdektelen témákról. Azt hiszem egy idő után el is bóbiskoltam, mert a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Edward az ablakpárkányon ül, míg Alice a mellettem lévő ágyon hemperedett el, és néma párbeszédet folytatott a bátyjával. Magamhoz térésem sem a véletlen műve volt, pár másodperccel később kivágódott az ajtó és aggódó barátaim léptek be a kórterembe, Jessicával az élen. Mintha csak megéreztem volna a jelenlétüket, és ez volt az a valami, ami kiragadott az álmomból. Bár el kell ismerjem nem volt egy nagy „hetedik érzék” tőlem, ugyanis Jess igen nagy hangerővel tudatosította aggodalmát értem, hogy még a keleti szárnyban is biztos hallották.
- Bella! – sóhajtott Jess, és avval a lendülettel, amivel bejött az ajtón, a karjaimba vette magát.
- Whooóó! Óvatosan, te lány, még összetörsz!
- Bocsi – repesgette rám szemét Jess. Lefitymáló ajkakkal nézett körbe a szobán – szerintem azért, hogy leszólja a kórtermet -, amikor észrevette Edwardot a párkánynál, és szemét visszakapva rám, figyelt fel a bal oldalamon elhelyezkedő Alice-re. Kikerekedett szemekkel folytatta. – Zavarunk? Nem tudtuk, hogy látogatók vannak nálad!
Válaszul csak a szememet forgattam, Jess szokásos drámázására.
A fiúk belépésüknél már felmérték a helyzetet, így ők többes számban üdvözöltek minket.
- Sziasztok! – köszönt Alex és Max. Alex biccentett Edward és Alice felé, Max inkább csak méregette az ablaknál elhelyezkedő Edwardot.
- Jól vagy Bella? Mi történt? A suliban többféle rémhír bontakozott ki arról, hogy miért kerültél kórházba – vette magához szót Jess.
- Akkor mi magatokra is hagyunk titeket. Sokan leszünk ebben a kis szobában. – állt fel Edward egyszerre Alice-szel.
Nem akartam, de reflexszerűen Edward után nyúltam, felnéztem rá, hogy rákérdezzek visszajönnek-e még, de szükségtelen lett volna kimondani a szavakat, Edward így is tudta mit akartam mondani. Fel nem tett kérdésemre, így válaszolt.
- Később még visszajövök!
Visszajövök, nem visszajövünk, szaladt mosolyra a szám. Imádom Alice-t, és örültem, hogy itt volt, de már csak a gondolatra is repesett a szívem, hogy később kettesben lehettek Edwarddal. Sajnos nem csak a mosolyom árulta el boldogságomat. Az életfunkciómat mérő monitor egy percre kiakadt, és a csipogás felgyorsult.
Mindenki a képernyőre meredt, aztán rám.
- Hmm…- mondtam hangosan, de mikor nem jutott eszembe semmi értelmes, amivel kivághattam volna magam, értetlenkedő képet vágtam és megrántottam a vállam.
- Majd még én is visszanézek, Bella – szólt Alice, jelentőségteljesen a monitort fixírozva. Talán senki sem lepődik meg, ha elárulom, hogy most nem történt semmi. Cinkosan Alice-re mosolyogtam, majd válaszul megint megrántottam a vállam.
Edward halk kuncogására lettem figyelmes.
- Héé! – méltatlankodtam. – Nemrég éltem át egy szörnyű traumát, nem tisztességes viccelődni szegény betegen!
Edward homlokon csókolt, mosollyal az arca szegletében. - Később még benézünk! – Alice pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott el.
- Hogy vagytok? – fordultam barátaim felé.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk.
Hmm, egyet kell értenem Maxszel.
- Én jól vagyok. Annyi fájdalomcsillapított kapok, hogy nem érzek semmit.
- És pontosan mi történt veled? Ahogy Jess mondta, elég sok variáció terjeng rólad a suliban. Aggódtunk érted! – vette át a szót Alex.
Töviről hegyire elmeséltem nekik is a sztorit, minden apró részlettel együtt, ugyan is Jess nem érte be a rövidített verzióval. Amikor ezen is túljutottunk, én kezdtem a faggatózást. Kíváncsi voltam milyen ferde történetek kaptak szárnyra a balesetemről, a párszáz fős forksi középiskolában. Sokat röhögtünk a túlbonyolított változatokon. Az egyik kedvencem így szólt; a farkas kiharapott belőlem egy darabot, ráadásul összekaszabolta az arcomat is, ezért plasztikai műtétre van szükségem, mert úgy elcsúfult az arcom. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a variáció LC-től származott.
Végül ránk esteledett, lejárt a látogatási idő, így Jessék elbúcsúztak és megígérték, hogy holnap újra visszanéznek. Jah, és azt is elújságolják a többieknek, hogy az arcomnak semmi baja, nem kell megijedni, nem egy agyonplasztikázott Bella fog visszatérni a suliba.
Miután elköszöntem a barátaimtól apa ismét a színre lépett, addig nem is tudatosult bennem, hogy egész nap nem láttam, amióta elment reggelizni. Elmondta, hogy járt bent nálam délben, Cullen doktorral egyetemben, de épp aludtam. Ezen felül azt is megtudtam tőle, hogy mielőtt a doktor úrnak – apám nevezte így - lejár a műszakja, benézz hozzám, hogy még egyszer megvizsgálhasson.
Néhány perc múlva Carlisle meg is jelent az ajtóban, és megtörtént a vizsgálat is. A leleteim továbbra is jók, de még nem telt le a 24 óra, így még nem mondhat semmi biztosat. Mármint Carlisle. Az állapotomról.
Később apától is elbúcsúztam, meggyőztem, hogy nyugodtan menjen haza, nem lesz semmi bajom, biztonságban leszek itt. Ha mégis rosszul érzem magam, hívjam fel nyugodtan az éjszaka közepén is, bejön hozzám, kötötte a lelkemre.
Mikor végre ténylegesen egyedül maradtam, visszapörgettem a tegnapot és az elmúlt órákat. Butaság vagy sem, de azon akadt meg a gondolatmenetem, hogy Gábrielék úgy búcsúztak el tőlem, hogy kint lesznek a váróteremben, ha kellenének. Vajon most is ott vannak még? – morfondíroztam magamban. Gábriel talán már nem, elég érdekes vele a kapcsolatom, nem nagyon tudtam kiismerni, így erre a kérdésre sem tudtam választ adni. Arra azonban igen, hogy Jensen odakint vár-e még. Valószínűleg, csak zuhanyozni ment haza, hogy felfrissüljön, és már visszatért őrt állni a szobám előtt. Ebben szinte egészen bizonyos voltam. Eszembe jutott, hogy fogom magam és kimegyek hozzá, de ahogy körbevizslattam magamat - a sok elektródák, tűk és infúzió, amik belém voltak vezetve, az ágyhoz kötöttek -, elvetettem ezt az ötletet. Eszembe ötlött valami, így körülnéztem a mellettem levő éjjeliszekrényen. Amikor elindultam futni, az mp3-mam és a telefonom is nálam volt. Elméletileg valahol itt kell lennie. Az oldalamra fordultam és elkezdtem kutakodni a fiókokban. Szerencsére rögtön rátaláltam a második fiókban az összehajtogatott ruháimon. Írni akartam valami frappánsat Jensennek, de a végeredmény, minden lett csak frappáns nem:
- Köszönöm! – írtam az üzenetben.
- Mit? – jött a válasz pár másodperccel később.
- Hogy velem vagyJ - írtam neki újból.
Lelkem megnyugtatása után, mobilomat visszaraktam a fiókba, el akartam helyezkedni a jobb oldalamon, de a már említett tűpárnának használnak dolog miatt nem igazán akart összejönni. Így beértem azzal, hogy csak a fejemet fordítottam az ablak felé, hogy gyönyörködhessek a teliholdban. A hold bűvöletébe belekábulva aludtam el, hogy holnap egy új napra ébredjek.
Így történt, hogy szerda reggel a kórházban ébredtem. Miután ismét felébredtem, Carlisle elvégzett rajtam egy sor vizsgálatot, és mint később megtudtam tőle, minden leletem rendben volt. A vizsgálatokat követően reggelit is kaptam, de nem sokat ettem belőle. Vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet.
Apám elmondta, hogy miután tegnap visszaaludtam kiment szólni a srácoknak, hogy magamhoz tértem és nagyjából minden rendben velem. Ennek ellenére egyikük sem ment haza. Gondolom, ugyanígy történtek a dolgok a Cullen testvéreknél is, annyi változással, hogy Carlisle szólt nekik, nem az apám. Mindezt onnan sejtem, hogy az egyik ébresztésnél az ajtó mögül hallottam Edward és Alice beszélgetésének hangfoszlányait. Megtudtam, hogy nem lehetett tudni mikor térek magamhoz, a sok vérveszteség és az erős ütés miatt, de minél később ébredtem volna fel, annál nagyobbak lettek volna a kockázata a súlyos agyi károsodásnak.
Miután informálódtam, a következőket tudtam még meg:
Jensen és Gábriel találtak rám, épp az ösvényt követték a sziklaperemhez, ahol aztán rám találtak. Ők azonban semmiféle óriás farkassal nem találkoztak. Nem forszíroztam sokáig ezt a kérdést apámnál, nehogy a beütött fejemre kenhessék, úgy döntöttem majd megkérdezem Jensenéket is erről a témáról. Ők szállítottak kórházba is, és értesítették apámat is.
Edward és Alice – és az egész Cullen család -, Carlisle-tól tud a balesetemről, ugyanis épp ő volt az ügyeletes, így az ő „kezei közé kerültem” rögtön, és miután ellátott hívta a családját. Tudta ugyanis, hogy jó barátok vagyunk Edwarddal és Alice-szel. Ezt a kijelentését éppenséggel nem kommentáltam, pedig megtehettem volna. Az elmúlt napok történései után, én aztán nem gondolnám, hogy olyan nagy barátságban vagyok a fiával jelenleg. Azonban a telefonhívás után Alice-ék rögtön kocsiba ültek és behajtottak a kórházba. Miattam. Mert aggódtak.
Anne, azért nem volt itt az éjjel, mert nem akarta felébreszteni Ephraimet és nem szerette volna a baba öcsémet a kórházban éjszakáztatni. Erre ugyan én nem kérdeztem rá, de apám mindenképp szerette volna tisztázni Anne-t, hogy ő miért nem virrasztott a betegágyamnál. És remélte, hogy megértettem, és nem táplálok majd emiatt ellenérzést. Megnyugtattam, hogy nem.
A nagy faggatózás után fogadhattam a látogatóimat. Apám tapintatosan közölte, hogy addig felkeresi a kórház büféjét, és megreggelizik.
Először a megmentőim jöttek be hozzám. Jensen aggodalommal, fájdalommal és bűntudattal teli arcvonásokkal lépett be hozzám. Ő sokkal rosszabbul nézett ki, mint én, pedig én voltam az, aki túlélt egy óriás farkassal való találkozást, és egy fejsérülést. Ezt közöltem is vele.
- Nagyon sajnálom, Bella! Az én hibám volt – miután kiejtette az utolsó mondatott is Gábriel jól oldalba bökte.
- Ugyan már Jensen, nem a te hibád! Hogy is gondolhatod ezt? Nem lehetsz mellettem mindig, hogy megvédj!
- De akkor is – nézett rám hatalmas mogyoróbarna szemeivel, melyből sugárzott a féltés.
- Jól van, most már minden rendben van, jól vagyok! – próbáltam megnyugtatni. – Felesleges ezen rágódni.
Beszélgettünk még elég sok mindenről, érintettem a farkas témát is, de csak zavarba hoztam őket a kérdéssel, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem, nem láttak semmilyen farkast és nem is hallottak semmilyen neszt. Megköszöntem nekik, amit értem tettek, hisz ha nem arra jártak volna, én már elvéreztem és meghaltam volna. Épp őszinte hálálkodásom közepén tartottam, amikor bekopogtak. A nővérke volt az, hogy itt az ideje beadni az újabb fájdalomcsillapító adagomat. Miután ez megtörtént, felhívta a fiúk figyelmét arra, hogy vannak még látogatóim és talán engedjék be őket is hozzám. Ekkor jelent meg az ajtóban a két Cullen testvér. Mindkét srácnak megkeményedtek a vonásai, Gábriel mormogott is valamit az orra alá, Jensen szemébe pedig megint visszaköltözött az aggodalom. Jó pár pillanatig nem történt semmi, senki sem mozdult, csak a nővérke „mosolya” noszogatta továbbra is a fiúkat.
- Jól van, menjünk Jensen. Itt leszünk az ajtó mögött, ha bármire szükséged lenne Bella – mondta nekem Gábriel, bár mintha egyenesen Edwardnak címezte volna. Ezt onnan gondolom, hogy végig Edwardot figyelte, szúrós pillantásokkal.
Jensenék távoztak a nővérrel, helyet adva evvel Alice-éknek.
- Isabella! – lépett hozzám Alice azonnal, kis, apró kezével átölelve az enyémet.
- Bella! – szakította félbe Edward. – A neve Bella. Nincs kivétel – kacsintott rám Edward.
Amint meghallottam Edward szavait, elszégyelltem magam. Nem elég, hogy akaratom ellenére mégis csak gyerekesen viselkedtem, amikor Edward megkért tartsam tőle távol magam, de még a képembe is vágja. Tűzpiros arccal néztem az ő majd Alice szemébe, de reagálni nem reagáltam rá. Bár Alice kicsit meghökkent, nem zavartatta magát, nem hagyta, hogy kizökkentsék.
- Jól van, akkor Bella. Hogy érzed magad? Ne izgulj, a hétvégére már otthon leszel!
Ferde szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy hétvégére már otthon leszek? Már épp rá akartam kérdezni, amikor Edward elterelte a figyelmemet.
Megkerülte az ágyat és a másik oldalamra jött, majd gyengéden megfogta a szabadon lévő másik kezemet.
Ez volt a figyelemeltérítés, nem kellett hozzá nagy kunszt. Csak Edward érintése.
Hüvelykujjával, finom mozdulatokkal simogatta a csuklómat.
- Carlisle azt mondta jól vagy, csak a fejed fáj még. Tényleg jól vagy? Mindent elmondtál Carlislenak? Ha csak egy kis részletet is kihagytál, akkor lehet, hogy átsiklunk valami felett, és nem vesszük észre, ha nagyobb bajod van.
Miközben beszélt végig a kezünket nézte, mintha egy apró hadművelet lenne, aminek minden pontját figyelmesen követni kellene.
- Jaj, Edward, most mondtam, hogy a hétvégére már otthon lesz. Nem lesz semmi baj.
Talán Carlisle mondott neki valami ilyesmit. Amikor én kérdeztem mikor mehetek haza, nem adott rá pontos választ. De nem akartam forszírozni. Csak meg akartam Edwardot nyugtatni.
- Mindent elmondtam Carlislenak. Nem fáj semmi másom. A sok fájdalomcsillapítótól pedig a fejfájásomat sem érzem, ha van egyáltalán még.
- Egészen biztos?
- Igen!
Párbeszédünk alatt végig egymást néztük, Alice-ről szinte el is felejtkeztünk, legalábbis én mindenképp. Egészen a torokköszörülésig.
- Khmm, még itt vagyok!
Alice-re mosolyogtam.
- Igaz is, nektek nem az iskolában lenne a helyetek?
- Nem, pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Rámosolyogtam. Megint. De ez most a hálától duzzasztott mosoly volt.
- Mi történt pontosan, tegnap? – kérdezte Edward.
- Hát, mit hallottatok? – kérdeztem vissza, nem volt túl sok kedvem még egyszer elmondani az elejétől a végéig.
- Annyit tudunk, hogy az erdőben voltál, elestél és beverted a fejedet egy kiálló kőbe. És az a két La Pushi srác talált rád – kotyogott közbe Alice.
- Hát majdnem. Igazából már kint voltam egy sziklaszirten, ahol láttam egy hatalmas farkast, megijedtem, és ahogy menekülőre akartam fogni, akkor estem el, és vesztettem el az eszméletemet.
- Tessék?! Egy nagy farkas?! – villódzott Edward szeme. – Farkasról eddig szó se volt – mélyült el egyre inkább a hangja a haragtól. – Bántani akart?
- Öhm. Azt nem tudom, hogy bántani akart- e. Elég sokáig csak nézett rám és nem tett semmi fenyegető dolgot. Nyugodtnak tűnt. De aztán hirtelen felém lépett és beindult a pánikreakcióm.
- Hogy nézett ki ez a farkas? – faggatózott tovább Edward.
- Mint mondtam hatalmas volt, ilyen nagy példányt még sosem láttam. Barna-bronzos bundája volt, és hát… hát úgy nézett ki, mint egy farkas – nem igazán tudtam Edward mit vár el tőlem, milyen információkat adjak.
- Hogy az a rohadt… – Edward egy sor cifra kifejezést vonultatott fel, de inkább csak magának, amik morgásként hatottak. Így csak néhány szófoszlányt értettem meg, mint a; büdös korcsok…Quileute-ok… kerüljenek a kezeim közé…
- Edward! – csattant fel Alice hangja. – Ne is gondolj rá!
Én még mindig tátott szájjal figyeltem őket, ezért nem avatkoztam közbe a köztük zajló néma csatázásba. Úgy látszott a végső menetet Alice nyerte, ugyanis Edward lehiggadt kissé.
Ezután figyelmét újra csak nekem szentelte.
Edward tett még néhány kísérletet arra, hátha bevallom, hogy fáj levegőt vennem, ennek következtében összeesik a tüdőm és életmentésre lesz szükségem, de hárítottam aggódó kérdéseit, és biztosítottam, hogy a lehető legjobban vagyok, ami az állapotomhoz képest elvárható. Edward beékelt kérdéseit leszámítva, inkább csak a jobb csuklómat kényeztette simogatásaival, addig én főleg Alice-szel csacsogtam érdektelen témákról. Azt hiszem egy idő után el is bóbiskoltam, mert a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Edward az ablakpárkányon ül, míg Alice a mellettem lévő ágyon hemperedett el, és néma párbeszédet folytatott a bátyjával. Magamhoz térésem sem a véletlen műve volt, pár másodperccel később kivágódott az ajtó és aggódó barátaim léptek be a kórterembe, Jessicával az élen. Mintha csak megéreztem volna a jelenlétüket, és ez volt az a valami, ami kiragadott az álmomból. Bár el kell ismerjem nem volt egy nagy „hetedik érzék” tőlem, ugyanis Jess igen nagy hangerővel tudatosította aggodalmát értem, hogy még a keleti szárnyban is biztos hallották.
- Bella! – sóhajtott Jess, és avval a lendülettel, amivel bejött az ajtón, a karjaimba vette magát.
- Whooóó! Óvatosan, te lány, még összetörsz!
- Bocsi – repesgette rám szemét Jess. Lefitymáló ajkakkal nézett körbe a szobán – szerintem azért, hogy leszólja a kórtermet -, amikor észrevette Edwardot a párkánynál, és szemét visszakapva rám, figyelt fel a bal oldalamon elhelyezkedő Alice-re. Kikerekedett szemekkel folytatta. – Zavarunk? Nem tudtuk, hogy látogatók vannak nálad!
Válaszul csak a szememet forgattam, Jess szokásos drámázására.
A fiúk belépésüknél már felmérték a helyzetet, így ők többes számban üdvözöltek minket.
- Sziasztok! – köszönt Alex és Max. Alex biccentett Edward és Alice felé, Max inkább csak méregette az ablaknál elhelyezkedő Edwardot.
- Jól vagy Bella? Mi történt? A suliban többféle rémhír bontakozott ki arról, hogy miért kerültél kórházba – vette magához szót Jess.
- Akkor mi magatokra is hagyunk titeket. Sokan leszünk ebben a kis szobában. – állt fel Edward egyszerre Alice-szel.
Nem akartam, de reflexszerűen Edward után nyúltam, felnéztem rá, hogy rákérdezzek visszajönnek-e még, de szükségtelen lett volna kimondani a szavakat, Edward így is tudta mit akartam mondani. Fel nem tett kérdésemre, így válaszolt.
- Később még visszajövök!
Visszajövök, nem visszajövünk, szaladt mosolyra a szám. Imádom Alice-t, és örültem, hogy itt volt, de már csak a gondolatra is repesett a szívem, hogy később kettesben lehettek Edwarddal. Sajnos nem csak a mosolyom árulta el boldogságomat. Az életfunkciómat mérő monitor egy percre kiakadt, és a csipogás felgyorsult.
Mindenki a képernyőre meredt, aztán rám.
- Hmm…- mondtam hangosan, de mikor nem jutott eszembe semmi értelmes, amivel kivághattam volna magam, értetlenkedő képet vágtam és megrántottam a vállam.
- Majd még én is visszanézek, Bella – szólt Alice, jelentőségteljesen a monitort fixírozva. Talán senki sem lepődik meg, ha elárulom, hogy most nem történt semmi. Cinkosan Alice-re mosolyogtam, majd válaszul megint megrántottam a vállam.
Edward halk kuncogására lettem figyelmes.
- Héé! – méltatlankodtam. – Nemrég éltem át egy szörnyű traumát, nem tisztességes viccelődni szegény betegen!
Edward homlokon csókolt, mosollyal az arca szegletében. - Később még benézünk! – Alice pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott el.
- Hogy vagytok? – fordultam barátaim felé.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk.
Hmm, egyet kell értenem Maxszel.
- Én jól vagyok. Annyi fájdalomcsillapított kapok, hogy nem érzek semmit.
- És pontosan mi történt veled? Ahogy Jess mondta, elég sok variáció terjeng rólad a suliban. Aggódtunk érted! – vette át a szót Alex.
Töviről hegyire elmeséltem nekik is a sztorit, minden apró részlettel együtt, ugyan is Jess nem érte be a rövidített verzióval. Amikor ezen is túljutottunk, én kezdtem a faggatózást. Kíváncsi voltam milyen ferde történetek kaptak szárnyra a balesetemről, a párszáz fős forksi középiskolában. Sokat röhögtünk a túlbonyolított változatokon. Az egyik kedvencem így szólt; a farkas kiharapott belőlem egy darabot, ráadásul összekaszabolta az arcomat is, ezért plasztikai műtétre van szükségem, mert úgy elcsúfult az arcom. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a variáció LC-től származott.
Végül ránk esteledett, lejárt a látogatási idő, így Jessék elbúcsúztak és megígérték, hogy holnap újra visszanéznek. Jah, és azt is elújságolják a többieknek, hogy az arcomnak semmi baja, nem kell megijedni, nem egy agyonplasztikázott Bella fog visszatérni a suliba.
Miután elköszöntem a barátaimtól apa ismét a színre lépett, addig nem is tudatosult bennem, hogy egész nap nem láttam, amióta elment reggelizni. Elmondta, hogy járt bent nálam délben, Cullen doktorral egyetemben, de épp aludtam. Ezen felül azt is megtudtam tőle, hogy mielőtt a doktor úrnak – apám nevezte így - lejár a műszakja, benézz hozzám, hogy még egyszer megvizsgálhasson.
Néhány perc múlva Carlisle meg is jelent az ajtóban, és megtörtént a vizsgálat is. A leleteim továbbra is jók, de még nem telt le a 24 óra, így még nem mondhat semmi biztosat. Mármint Carlisle. Az állapotomról.
Később apától is elbúcsúztam, meggyőztem, hogy nyugodtan menjen haza, nem lesz semmi bajom, biztonságban leszek itt. Ha mégis rosszul érzem magam, hívjam fel nyugodtan az éjszaka közepén is, bejön hozzám, kötötte a lelkemre.
Mikor végre ténylegesen egyedül maradtam, visszapörgettem a tegnapot és az elmúlt órákat. Butaság vagy sem, de azon akadt meg a gondolatmenetem, hogy Gábrielék úgy búcsúztak el tőlem, hogy kint lesznek a váróteremben, ha kellenének. Vajon most is ott vannak még? – morfondíroztam magamban. Gábriel talán már nem, elég érdekes vele a kapcsolatom, nem nagyon tudtam kiismerni, így erre a kérdésre sem tudtam választ adni. Arra azonban igen, hogy Jensen odakint vár-e még. Valószínűleg, csak zuhanyozni ment haza, hogy felfrissüljön, és már visszatért őrt állni a szobám előtt. Ebben szinte egészen bizonyos voltam. Eszembe jutott, hogy fogom magam és kimegyek hozzá, de ahogy körbevizslattam magamat - a sok elektródák, tűk és infúzió, amik belém voltak vezetve, az ágyhoz kötöttek -, elvetettem ezt az ötletet. Eszembe ötlött valami, így körülnéztem a mellettem levő éjjeliszekrényen. Amikor elindultam futni, az mp3-mam és a telefonom is nálam volt. Elméletileg valahol itt kell lennie. Az oldalamra fordultam és elkezdtem kutakodni a fiókokban. Szerencsére rögtön rátaláltam a második fiókban az összehajtogatott ruháimon. Írni akartam valami frappánsat Jensennek, de a végeredmény, minden lett csak frappáns nem:
- Köszönöm! – írtam az üzenetben.
- Mit? – jött a válasz pár másodperccel később.
- Hogy velem vagyJ - írtam neki újból.
Lelkem megnyugtatása után, mobilomat visszaraktam a fiókba, el akartam helyezkedni a jobb oldalamon, de a már említett tűpárnának használnak dolog miatt nem igazán akart összejönni. Így beértem azzal, hogy csak a fejemet fordítottam az ablak felé, hogy gyönyörködhessek a teliholdban. A hold bűvöletébe belekábulva aludtam el, hogy holnap egy új napra ébredjek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
