Sziasztok, na, újra itt! Sokat kellett várni, de megérkezett a 22. fejezet. Mostantól újra megpróbálom tartani a max. kéthetente frissítést. A mostani fejezetett kivételesen Leia bétázta - köszönjük neki -, de attól még Niát nem távolítottuk el a posztjáról:P
Na és akkor a lényeg...
Ajándék
Magamba zárkózva néztem ki az ablakon. A hatalmas cseresznyefa asztalnál ültem és meredten bámultam a zuhogó esőt és a villámok cikkázását. Kezemben egy bögre forró teát tartottam, de inkább csak a kezemet melengettem vele, semmint a bensőmet. Még egy kortyot sem ittam belőle.
Még mindig éreztem, ahogy az esőcseppek a vállamat verdesik, ahogy a könnyeim zápora végig gördül az arcomon. Folyékony arany szemek tartották fogságban az enyémeket. Kérő kezek nyúltak felém. Azt akarták, hogy döntsek. Azt akarták, hogy az ujjaim körbe fonódjanak rajtuk. Hezitáltam. Majd újra rabul ejtettek azok az aranyló szemek. Lekaptam róla a pillantásomat, és csak a szívem dobbanásait hallgattam. Tam-tam-tam. Egy utolsó másodpercet hagytam magamnak a bizonytalanságra, majd lassan bal kezemet beleillesztettem Edward jobb kezébe. Ujjaink összefonódtak, ahogy a sorsunk is.
- Mire gondolsz? – kérdezte összevont szemöldökkel Edward.
Hangjára összerezzentem és visszatértem a jelenbe. A Cullen család konyhájába.
- Hm... hát, ő - dadogtam – semmire – válaszoltam végül.
- Semmire? Ilyen réveteg tekintettel?
Kihallottam hangjából a kérdést és a hitetlenkedést.
Rosszallóan néztem rá, de válaszolni nem válaszoltam, inkább belekortyoltam a teámba.
- És most? – néztem kérdőn Edwardra. – Hogyan tovább?
A partról egyenesen ide jöttünk Edwardékhoz. Csak Esme volt itthon, Carlise a kórházban volt, a többiek pedig a suliban. Amikor Edward haza hozott, ázottan és feldagadt szemekkel, Esme nem igazán tudta mit kérdezzen. Én sem tudtam mit mondjak neki, ezért csak kapaszkodtam tovább Edward kezébe. Végül Edward csak annyit szólt, hogy; - Mindent tud.
Esme hamar rájött mi az, amit tudok, talán arra nem, hogy ez a „mindent tud” mennyire kiterjedt. De miután mindketten megszárítkoztunk - és kaptam pár száraz ruhát Esmétől -, elmeséltük neki az egész történetet. A megtalált fotót és hogy hamar rájöttem arra, kik ők. Persze a szerelmi civódásunkat kihagytuk a beszámolóból, már persze ha nevezhetjük egyáltalán annak. A rövidített változatban én számon kértem Edwardot, ő elmondta, majd együtt indultunk el ide. Eközben Esme teát főzött nekem, gondolom így akarta lefoglalni magát, majd miköben kész lett és mi is a mese végére értünk, Esme a kezembe nyomta a bögrét, bólintott, majd mosolyogva így szólt; - Üdvözöllek a családban.
Majd elment, hogy felhívja Carlise-t és beszámoljon neki rólunk.
- Megvárjuk, míg haza jönnek a többiek és elmondjuk nekik is, bár valószínűleg már tudják. De remélem Alice nem mondta még el Rosalie-nak, így is elég dühös lesz.
- Miattam?
- Nem, inkább amiatt, hogy tudod, mik vagyunk.
- Nem mondom el senkinek – néztem fel kétségbeesetten Edwardra.
- Tudom. Mindannyian tudjuk. – miközben Edward ezeket a szavakat mondta nekem, elém guggolt és megfogta a kezemet.
Edward szavai megnyugtattak, de ekkor eszembe jutott valami…
- Várj, Alice mit nem mondott el? Ő már tudja? De mikor…? – értetlenkedtem.
- Carlise hamarabb haza jön, csak hogy ő is itt legyen mikor a többiek haza érnek – lépett be hangtalanul a konyhába Esme, elterelve ezzel a kérdésemet.
Edward elmosolyodott, bár egyáltalán nem örömében.
- Aggódik Rosalie miatt igaz? – kérdezte, bár választ nem várt. – Felmegyünk az emeletre addig, még úgyis jó három óra hátra van a tanításból.
Esme csak bólintott, Edward pedig felállt és maga után húzott.
Egy teljesen fehér szobába irányított Edward. A falak legnagyobb részét ablakok helyettesítették. A szobában főleg könyvek és cd-ék hevertek, a szoba közepét egy kanapé foglalta el.
- Ez a te szobád?
- Igen.
- Nincs ágy – bukott ki belőlem, olyan meglepett hanggal, hogy magamra sem ismertem.
Edward elnevette magát; - A jó megfigyelő képesség örökletes nálatok.
Mikor felfogtam mit mond, önkéntelenül is elkomorodtam.
Edward észrevette a hibát, így hozzá tette; - Tudod, én nem alszom.
Kérdőn néztem rá.
- Soha – tette még hozzá.
- Soha? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.
Edward nemet intett a fejével.
- Na de másra is lehet használni az ágyat! – néztem Edwardra. Mikor leesett mit mondtam már késő volt, kicsúszott a számon. Most rajtam volt a sor a szégyenkezésen.
Gyorsan végig pergettem az agyam mivel vághatnám ki magam a csávából, de sajnos nem jutott eszembe semmi frappáns és már annyira paprikavörös voltam, hogy végül csak legyintettem egyet és levágtam magam a kanapéra. Ennél jobban már nem jöhettem ki ebből a helyzetből.
Edward mellém telepedet és az arcomat figyelte. Jó néhány perc telt el, míg némán figyelt, majd arra lettem figyelmes, hogy a keze megremeg. Azt hiszem meg akart érinteni, de nem mert. Nem mozdultam, nem akartam még jobban elbátortalanítani. Végül az arcomhoz emelte a kezét, és végig simított a szemem körül. El tudtam képzelni, hogy nézhetek ki majd 24 órás sírás után. Ma nem én voltam a legszebb csaj a városban, de még csak a házban sem. Pláne ebben a házban.
- Mire gondolsz? – kérdezte lágyan Edward.
Úgy látszik, Edwardot többnyire csak az érdekli, mire gondolok, nem az, hogy mit érzek. Hmm.
- A lüktetésre a fejemben.
Felvonta szemöldökét. Nyilván nem erre a válaszra várt.
- Fáj a fejem – vallottam be -, tudod a sok sírás, nem tesz jót az agyműködésnek.
- Óh – mondta szinte csalódottan.
Jól gondoltam, nem ezt a választ várta.
- Hozok neked fájdalomcsillapítót, Carlise szobája egy gyógyszertárral is felér.
- Rendben - bólintottam.
Edward hamar visszatért a gyógyszerrel, és egy pohár vízzel. Egyből elfogadtam és le is nyeltem nem teketóriáztam. A fejem majd széthasadt. A hosszan tartó sírás a legjobb fegyver, ha fejfájást szeretnétek előidézni.
A csend egyre jobban beterítette a szobát. Már kezdet kínossá válni, így felugrottam és az egyik hatalmas ablak elé léptem. A vihar még mindig tombolt, úgy látszik az ég velem együtt sírta át ezt a napot. A villámok is tovább cikáztak az égen, meg-meg világítva sziluettünket, majd néhány percenként a némaságot egy hatalmas mennydörgés szakította félbe, majd a csönd ismét leszállt, és a fura tánc kezdődött elölről.
Edward ugyanolyan némán settenkedet a hátam mögé, mint ahogy elejtené prédáját –gondolom én -, hirtelen csak a hideg ujjait éreztem meg a könyökömnél, majd lecsúsztatta a kezemig és belesimította saját tenyerét. Másik oldalról a derekamat fonta körbe és magához húzott. A szívem azonnal hangos kalapálásba kezdett, Edward pedig rögtön elmosolyodott. Ekkor kaptam észbe, hogy kifinomult vámpír hallásával jól hallja az én buta, begyorsult szívverésemet. Erre a gondolatra már én is elmosolyodtam.
- Ez így csalás!
- Nem, ez az én ajándékom – jelentette ki, majd megcsókolta a nyakamat és maga felé fordított.
- Velem jöttél – ezt inkább kérdezte, sem mint mondta.
- Igen – néztem fel rá.
- Miért? – kérdezte teljes kíváncsisággal.
- Hiszen most is hallod a válaszom.
Megfogtam a balkezét és a szívemhez húztam.
- És most már érzed is.
Nem mertem a szemébe nézni, hisz ez felért egy szerelmi vallomással.
Balkezét az állam alá dugta és gyengéden felemelte a fejemet. Nagyon lassan felém hajolt.
Túl lassan.
Ajkai végre rátaláltak az enyéimre. A csókunk lassú volt és gyengéd. Minden bizonytalanságunk és kimondatlan kérdésünk forrt össze ebben a csókban. Hosszú percekig álltunk egymás ölelésében, de csókunk semmit sem változott. Ajkaink csak akkor szakadtak el egymásétól, mikor már nem maradt több levegőnk.
Magamba zárkózva néztem ki az ablakon. A hatalmas cseresznyefa asztalnál ültem és meredten bámultam a zuhogó esőt és a villámok cikkázását. Kezemben egy bögre forró teát tartottam, de inkább csak a kezemet melengettem vele, semmint a bensőmet. Még egy kortyot sem ittam belőle.
Még mindig éreztem, ahogy az esőcseppek a vállamat verdesik, ahogy a könnyeim zápora végig gördül az arcomon. Folyékony arany szemek tartották fogságban az enyémeket. Kérő kezek nyúltak felém. Azt akarták, hogy döntsek. Azt akarták, hogy az ujjaim körbe fonódjanak rajtuk. Hezitáltam. Majd újra rabul ejtettek azok az aranyló szemek. Lekaptam róla a pillantásomat, és csak a szívem dobbanásait hallgattam. Tam-tam-tam. Egy utolsó másodpercet hagytam magamnak a bizonytalanságra, majd lassan bal kezemet beleillesztettem Edward jobb kezébe. Ujjaink összefonódtak, ahogy a sorsunk is.
- Mire gondolsz? – kérdezte összevont szemöldökkel Edward.
Hangjára összerezzentem és visszatértem a jelenbe. A Cullen család konyhájába.
- Hm... hát, ő - dadogtam – semmire – válaszoltam végül.
- Semmire? Ilyen réveteg tekintettel?
Kihallottam hangjából a kérdést és a hitetlenkedést.
Rosszallóan néztem rá, de válaszolni nem válaszoltam, inkább belekortyoltam a teámba.
- És most? – néztem kérdőn Edwardra. – Hogyan tovább?
A partról egyenesen ide jöttünk Edwardékhoz. Csak Esme volt itthon, Carlise a kórházban volt, a többiek pedig a suliban. Amikor Edward haza hozott, ázottan és feldagadt szemekkel, Esme nem igazán tudta mit kérdezzen. Én sem tudtam mit mondjak neki, ezért csak kapaszkodtam tovább Edward kezébe. Végül Edward csak annyit szólt, hogy; - Mindent tud.
Esme hamar rájött mi az, amit tudok, talán arra nem, hogy ez a „mindent tud” mennyire kiterjedt. De miután mindketten megszárítkoztunk - és kaptam pár száraz ruhát Esmétől -, elmeséltük neki az egész történetet. A megtalált fotót és hogy hamar rájöttem arra, kik ők. Persze a szerelmi civódásunkat kihagytuk a beszámolóból, már persze ha nevezhetjük egyáltalán annak. A rövidített változatban én számon kértem Edwardot, ő elmondta, majd együtt indultunk el ide. Eközben Esme teát főzött nekem, gondolom így akarta lefoglalni magát, majd miköben kész lett és mi is a mese végére értünk, Esme a kezembe nyomta a bögrét, bólintott, majd mosolyogva így szólt; - Üdvözöllek a családban.
Majd elment, hogy felhívja Carlise-t és beszámoljon neki rólunk.
- Megvárjuk, míg haza jönnek a többiek és elmondjuk nekik is, bár valószínűleg már tudják. De remélem Alice nem mondta még el Rosalie-nak, így is elég dühös lesz.
- Miattam?
- Nem, inkább amiatt, hogy tudod, mik vagyunk.
- Nem mondom el senkinek – néztem fel kétségbeesetten Edwardra.
- Tudom. Mindannyian tudjuk. – miközben Edward ezeket a szavakat mondta nekem, elém guggolt és megfogta a kezemet.
Edward szavai megnyugtattak, de ekkor eszembe jutott valami…
- Várj, Alice mit nem mondott el? Ő már tudja? De mikor…? – értetlenkedtem.
- Carlise hamarabb haza jön, csak hogy ő is itt legyen mikor a többiek haza érnek – lépett be hangtalanul a konyhába Esme, elterelve ezzel a kérdésemet.
Edward elmosolyodott, bár egyáltalán nem örömében.
- Aggódik Rosalie miatt igaz? – kérdezte, bár választ nem várt. – Felmegyünk az emeletre addig, még úgyis jó három óra hátra van a tanításból.
Esme csak bólintott, Edward pedig felállt és maga után húzott.
Egy teljesen fehér szobába irányított Edward. A falak legnagyobb részét ablakok helyettesítették. A szobában főleg könyvek és cd-ék hevertek, a szoba közepét egy kanapé foglalta el.
- Ez a te szobád?
- Igen.
- Nincs ágy – bukott ki belőlem, olyan meglepett hanggal, hogy magamra sem ismertem.
Edward elnevette magát; - A jó megfigyelő képesség örökletes nálatok.
Mikor felfogtam mit mond, önkéntelenül is elkomorodtam.
Edward észrevette a hibát, így hozzá tette; - Tudod, én nem alszom.
Kérdőn néztem rá.
- Soha – tette még hozzá.
- Soha? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.
Edward nemet intett a fejével.
- Na de másra is lehet használni az ágyat! – néztem Edwardra. Mikor leesett mit mondtam már késő volt, kicsúszott a számon. Most rajtam volt a sor a szégyenkezésen.
Gyorsan végig pergettem az agyam mivel vághatnám ki magam a csávából, de sajnos nem jutott eszembe semmi frappáns és már annyira paprikavörös voltam, hogy végül csak legyintettem egyet és levágtam magam a kanapéra. Ennél jobban már nem jöhettem ki ebből a helyzetből.
Edward mellém telepedet és az arcomat figyelte. Jó néhány perc telt el, míg némán figyelt, majd arra lettem figyelmes, hogy a keze megremeg. Azt hiszem meg akart érinteni, de nem mert. Nem mozdultam, nem akartam még jobban elbátortalanítani. Végül az arcomhoz emelte a kezét, és végig simított a szemem körül. El tudtam képzelni, hogy nézhetek ki majd 24 órás sírás után. Ma nem én voltam a legszebb csaj a városban, de még csak a házban sem. Pláne ebben a házban.
- Mire gondolsz? – kérdezte lágyan Edward.
Úgy látszik, Edwardot többnyire csak az érdekli, mire gondolok, nem az, hogy mit érzek. Hmm.
- A lüktetésre a fejemben.
Felvonta szemöldökét. Nyilván nem erre a válaszra várt.
- Fáj a fejem – vallottam be -, tudod a sok sírás, nem tesz jót az agyműködésnek.
- Óh – mondta szinte csalódottan.
Jól gondoltam, nem ezt a választ várta.
- Hozok neked fájdalomcsillapítót, Carlise szobája egy gyógyszertárral is felér.
- Rendben - bólintottam.
Edward hamar visszatért a gyógyszerrel, és egy pohár vízzel. Egyből elfogadtam és le is nyeltem nem teketóriáztam. A fejem majd széthasadt. A hosszan tartó sírás a legjobb fegyver, ha fejfájást szeretnétek előidézni.
A csend egyre jobban beterítette a szobát. Már kezdet kínossá válni, így felugrottam és az egyik hatalmas ablak elé léptem. A vihar még mindig tombolt, úgy látszik az ég velem együtt sírta át ezt a napot. A villámok is tovább cikáztak az égen, meg-meg világítva sziluettünket, majd néhány percenként a némaságot egy hatalmas mennydörgés szakította félbe, majd a csönd ismét leszállt, és a fura tánc kezdődött elölről.
Edward ugyanolyan némán settenkedet a hátam mögé, mint ahogy elejtené prédáját –gondolom én -, hirtelen csak a hideg ujjait éreztem meg a könyökömnél, majd lecsúsztatta a kezemig és belesimította saját tenyerét. Másik oldalról a derekamat fonta körbe és magához húzott. A szívem azonnal hangos kalapálásba kezdett, Edward pedig rögtön elmosolyodott. Ekkor kaptam észbe, hogy kifinomult vámpír hallásával jól hallja az én buta, begyorsult szívverésemet. Erre a gondolatra már én is elmosolyodtam.
- Ez így csalás!
- Nem, ez az én ajándékom – jelentette ki, majd megcsókolta a nyakamat és maga felé fordított.
- Velem jöttél – ezt inkább kérdezte, sem mint mondta.
- Igen – néztem fel rá.
- Miért? – kérdezte teljes kíváncsisággal.
- Hiszen most is hallod a válaszom.
Megfogtam a balkezét és a szívemhez húztam.
- És most már érzed is.
Nem mertem a szemébe nézni, hisz ez felért egy szerelmi vallomással.
Balkezét az állam alá dugta és gyengéden felemelte a fejemet. Nagyon lassan felém hajolt.
Túl lassan.
Ajkai végre rátaláltak az enyéimre. A csókunk lassú volt és gyengéd. Minden bizonytalanságunk és kimondatlan kérdésünk forrt össze ebben a csókban. Hosszú percekig álltunk egymás ölelésében, de csókunk semmit sem változott. Ajkaink csak akkor szakadtak el egymásétól, mikor már nem maradt több levegőnk.
*
Halk neszezésre ébredtem fel. Hangfoszlányok szálltak felém. Kinyitottam a szemem és a sötét szobába enyhe fény szűrődött be. Ekkor éreztem meg a fájdalmas nyilallást a karomban. Kihúztam a fejem alól és kinyújtottam. Úgy látszik elaludtam és közben a fejem alá szoríthattam a karom, ugyanis most szúrós fájdalommal adta a tudtomra, hogy elzsibbadt. Felültem a keskeny fekete bőrkanapén. Edward szobájában voltam, Edward nélkül.
A hangok elnémultak.
- Felébredt – hallottam távolról Alice hangját.
Lassú léptekkel kisétáltam a lépcsőhöz, de mielőtt akár az első lépcsőfokra léphettem volna Alice és Edward megjelentek előttem.
- Nincs semmi baj, Bella. Gyere, lent várnak a többiek – mosolygott rám Alice.
Edward felém nyúlt és magához szorított, így mentünk le hárman a nappaliban várakozókhoz. Kicsit úgy éreztem magam, mint akit a bíróság elé állítanak, és most döntik el további életem kimenetelét.
Carlise és Esme összeölelkezve álltak a lépcsőfordulóhoz közelebb, Emmet hátrébb állt átkarolva a dölyfős Rosaliet. Úgy látom okkal tartottak Rosalie-tól. Csúnyán nézett rám. Nagyon csúnyán. Jasper szokásához híven a szoba sarkában állt visszahúzódva. Lemertem volna fogadni mégis ő lesz az első, aki a torkomnak esik, ha úgy gondolja, veszélyeztetem Alice és a családja életét.
Ellenben Rosalie a hangosabb.
- Szervusz Isabella – köszöntött Carlise.
Félszegen odamosolyogtam és intettem viszonzásképp.
- Szóval megint lebuktunk – intézte hozzám szavait Emmett. – Úgy látszik, mindig porul járunk a Bella nevű csajokkal. Túl leleményesek, és mindig elcsavarják Edward fejét.
Emmett töprengős fejet vágott majd folytatta; - Mond Bella, ha neked is lesz egy Bella nevű lányod vagy unokád gond lenne, ha elvinném egy randira? – kacsintott rám Emmett.
Válaszul Rosalie gyomorszájon vágta, Edward pedig morgott egyet. A többiek pedig engem lestek mit szólok az elhangzottakhoz. Annyira röhejes volt a helyzet és bugyuta Emmett beszólása, hogy reflexből kitört belőlem a röhögés. Alice velem nevetett, de a többiek megrökönyödött arckifejezéssel néztek rám.
- Ugyan már, ez annyira rossz poén volt, hogy már nevetni kell rajta – mondtam a család vasálarcos tagjainak.
Szépen lassan felolvadtak és az ő szájuk szegletében is megjelent egy kis mosoly.
Emmett rám vigyorgott; - Lehet, hogy inkább veled kéne randiznom.
Rosalie-tól újabb ütést szedett be, Edwardtól pedig egy még hangosabb morgást, miközben engem meg megpróbált a háta mögé tuszkolni.
Bár a nevetéstől kicsit feloldódott a hangulat, korántsem volt feszélyezetlen.
- Szóval – kezdtem bele kicsit remegő hangon – akkor már csak Rosalie ítéletére várunk?
- Rose? – fordult felé Edward.
- Jaj, de jó Rose – kezdett el hirtelen tapsikolni és ugrándozni mellettem Alice.
A többiek reakciója erre egy határozottan megnyugvó kilélegzés volt.
- Rendben van, hát legyen – forgatta szemeit Rosalie. - De nem lesz itt semmilyen születésnapi buli, se családi baseball-ozás, se semmi más veszélyforrás. Nyugodt életünk van, amennyire csak lehet, ne tegyétek kockára.
Mielőtt végleg kivonult volna Rosalie az előszobából, még odaröffentette nekem – Szerencséd, hogy kedvellek.
- Ilyen, amikor kedvel valakit? – kérdeztem Alice-től.
Természetesen Alice és Edward csak nevetett.
- Bella, Rosalie most parancsolt ránk, hogy védjük az életed, különben nekünk végünk. Szerintem nem csak kedvel téged.
- Miért a születésnapi buli milyen módon sodorja veszélybe az életemet? A baseball-t még értem… - néztem Edwardra.
- Az olyan születésnapi buli, mint amilyet Alice szervez – nyögte ki nagy nehezen.
- Hát, legalább a következő szülinapomra egy évet kell várni, szóval ezt a veszélyforrást kihúzhatjuk – vigyorogtam rájuk.
- Jah, szerencse – gúnyolódott Alice.
A bírósági tárgyalás lezajlása után szétoszlottunk. Alice - Jasper párossal elfoglaltuk a nappalit és a tévé távirányítót, Emmett, Rosalie után ment, Carlise-ék pedig szokásukhoz híven felszívódtak.
Jasper és Edward elmélyült sustorgásba kezdtek, így Alice-szel leültünk a tévé elé és találomra megnyomtunk egy csatorna gombot. Épp hírek mentek, így nem nagyon figyeltünk oda.
- Még nem is volt alkalmunk megbeszélni, hogy tetszett a születésnapi ajándékom – fordult felém Alice.
- Ohh, hát nagyon szexi – pirultam el.
- Talán majd nemsokára jó hasznát veszed – vigyorgott rám.
- Öhmm – vettem fel egy égővörös, színt… legalábbis az arcomon.
Alice ajándéka ugyanis nem más volt, mint egy eper piros fehérnemű szett. Ami inkább fura volt az ajándékában az az, hogy pont az én méretem volt.
- Hát az biztos, hogy a méretet eltalál… - akartam célozni arra, hogy milyen jól sikerült a méretbeli választása, amikor elvonta a tévé a figyelmemet, így elhalt a mondatom vége -…tad…
Kikaptam Alice kezéből a távirányítót és felhangosítottam a tévét.
„…Seattle. Úgy tűnik, a rendőrség sejtése beigazolódott a tetessek észak felé haladnak. Nem tudhatjuk mikor érkezhettek meg Seattle-be a gyilkosok, az viszont már biztos, hogy az itt tartózkodásuk alatt már kétszer is támadtak.”
A tévé képernyőjén egy egykoron gyárépület falai jelentek meg. Ma már modern lakások helyezkednek el benne. Az egyik ilyen lakásban folytatódott a riport. Rendőrségi felvételt mutattak be. Rögtön a bejárati ajtóval szemben egy holtest feküdt, amit éppen, hogy csak kitakartak.
- Bella – hallottam egy távoli hangot. – Bella…
Talán Edwardét.
Ahogy a kamera egyre beljebb hatolt a lakásban, egyre nagyobb lett a felfordulás és a vértócsák. Végül egy kisebb szoba falán állapodott meg a kamera. A fehér falon – már amennyire fehér maradt – egy véres kéz lenyomat volt látható. Tisztán kivehető, véres kézlenyomat.
Azt hiszem, valamikor ekkor vesztettem el az öntudatomat.
