Like A Shooting Star - 18. fejezet

A régóta áhított…

- Mióta tudod? – kérdezte végül.
- Csak tegnap jöttem rá. Vagyis eddig csak feltételezés volt – néztem rá.
- Még akkor is, ha felismerted a szemem a farkaséban, honnét gondoltad?
- Nos, először is az a farkas túl nagy volt egy sima farkashoz, na és az is furcsa volt, hogy nem evett meg rögtön – nevettem el magam. – De főleg, a nagyapám meséi miatt jutottak eszembe. Sokat mesélt a quileute legendákról. És sok különböző történeteket is mondott nekem gyerekkoromban. Legalábbis eddig azt hittem, hogy csak regék – fancsalodott el az arcom.
- Jacob Black – bólintott Jensen, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna.
- Mi folyik itt? – csattant fel egy számonkérő hang a jobb oldalam felől.
Ijedtemben ugrottam egyet. Oldalra pillantottam, hogy ki az, aki most akar szívrohamban elhaláloztatni. Gábriel volt az illető. Egy nesz nélkül lépett ki a sűrűből, vagyis biztos, hogy nem az ösvényt követve talált ránk. Félmeztelen volt – az időjárásnak teljesen ellentmondva – és bosszús.
- Beszélgetünk! – vágtam a fejéhez, amint magamhoz tértem. Csak utána kúszott be a tudatomba, hogy itt valami nem stimmelt. Így megpróbáltam összeilleszteni a puzzle darabokat. Jensen kisettenkedett az erdőbe. Most már biztos, hogy Jensen vérfarkas. Gábriel ránk tör, egy hang nélkül. És félmeztelen.
És felsejlett a dolog. Itt valami farkas találkozóba tenyereltem bele. Bár azt még mindig nem értettem Gábriel miért félmeztelen.
Amikor rájöttem, hogy rossz hangszínt ütöttem meg Gábriellel szemben, segélykérőn néztem Jensenre.
- Magunkra hagynál Gábriel?
- Nem! – jött a határozott ellenkezés. - Szóval beszélgettek. Miről cseverésztek? Talán én is hozzájárulhatnék ragyogó elmémmel a témához.
- Így, félpucéran? A kellemes 10 fokban? – élcelődtem.
Haragos pillantást kaptam válaszul.
Na, már megint a legjobbkor nem tudtam tartani a számat. Nekem is most kell gúnyolódnom Gábriellel. Amikor bármikor felfalhat, ha úgy tartja kedve.
- Ne most provokáljátok egymást, az istenért! – fojtotta belénk még az elején a szópárbajozást, Jensen. – Te, Gábriel menj vissza, én is mindjárt megyek.
- De… - akart rögtön ellenkezni Gábriel.
- Nincs de, indulj! – mondta Jensen. Vagy inkább utasította, mert parancsnak inkább hangzott, mint kérésnek.
- Te pedig – fordult felém – , most szépen hazamész, én meg elkísérlek, mielőtt még nagyobb hülyeséget csinálsz, és valaki más után kezdesz settenkedni.
- De…- akartam én is ellenszegülni, hisz még annyi kérdésem lett volna.
- Neked sincs de – förmedt rám Jensen. – Menjünk! – karolt belém, és elkezdett vonszolni a házunk felé.

Már majdnem kiértünk az erdőből, mikor ismét megtaláltam a hangomat; - Én válaszokat akarok! – fordultam szembe Jensennel.
- Persze, hogy akarsz! Annyira makacs vagy – sóhajtotta.
Őszintén szólva, kicsit a szívemre vettem, Jensentől még sosem hallottam panaszt a személyiségemre.
Elöntött a dac, így állhatatosan fixíroztam tovább.
- Nem is tudhatnád – fakadt ki –, nem adhatok válaszokat.
- Miért nem? Én kiszorultam a bizalom klubból? Quileute vagyok én is! Vagyis ismerem a történelmünket, a jelent miért nem ismerhetem?
- De…
- Nincs de – mondtam rögtön. – Ha nekem nincs de, akkor neked sem! – erősködtem tovább. – Különben is mit utasítgatsz itt? Te vagy a falkavezér vagy mi?
És akkor olyan történt, amit nem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezik. Jensen elpirult.
- Hűha! – mondtam bután. Meghánytam-vettettem a dolgokat végül így folytattam: – Ha így is van, én akkor sem tartozom alád, tehát nekem ne ossz parancsokat!
Miután végiggondoltam, hogy mit is mondtam, rám került a sor a pironkodást illetően. Azt hiszem nem idevágó szavakat használtam.
Jensen beleharapott az ajkába, gondolom a mosolyát akarta visszafojtani.
Majd felsandított a házunk emeletére, ahonnan kiszűrődött a fény.
- Szóltál a szüleidnek, hogy kémkedni indultál?
- Természetesen nem – vágtam rá azonnal, mielőtt kikövetkeztethettem volna kérdésének lényegét.
- Igen, én is úgy hallom.
Most sem a helyes konklúziót vontam le.
- Te innen hallod, hogy mit mondanak odabentről? – tátottam el a számat.
Csak mosolyogva bólintott; - Látom jól kiszűröd az információáramlásból a fontos részt.
- Mi? – néztem elképedve rá.
Jó pár másodpercig meredtünk egymásra, mire elért a tudatomig; - Jah, uh, a francba! – kezdtem el futni a bejárat felé. Hirtelen lefékeztem, és visszafordultam Jensen felé, hogy mondjak valamit, de már csak hűlt helyét találtam.
Végül még is úgy döntöttem kimondom; - Ne hidd, hogy ezzel leráztál! Még visszatérünk az ügyre!

Hát apám nem volt elájulva az eltűnésemtől. Nagyon dühös lett, de rendületlenül bizonygattam, hogy végig kint voltam a ház végében és Jensennel beszélgettem. És csak valami notórius véletlen lehetett, hogy amikor kikandikált a házból, nem vett észre minket.
Másnap reggelre már megenyhült.

A következő pár napom azzal telt, hogy üldöztem Jensent, Jensen napjai pedig úgy, hogy menekült előlem. Bár muris volt, voltak hátulütői. Mint például, hogy a nagy macska-egér játék miatt, Jensen felfüggesztette a sofőrködést. Szerdán jó kis vihar tombolt, mikor éppenséggel nem volt kivel elfurikáztanom magam. Így bőrig ázva értem be a suliba. Azonban a bosszankodásom hamar tovaszállt, mert Edwardnak szöget ütött a fejében, hogy mitől is nézhettem úgy ki, mint aki most szállt ki egy vadvízi túra után a csónakból. Így még aznap a szokásos buszmegállómig vitt és a következő reggel is ott várt rám.
Pénteken aztán már nem volt szükségem a Cullen-taxi társaságra. Kómás fejjel sétáltam le a lépcsőn, mikor apám hirtelen előttem termett és felkiáltott; - Boldog születésnapot Isabella!
Ránéztem a naptárra. Május elseje volt, a 17. szülinapom ideje.
- Köszi, apu! – motyogtam az orrom alatt.
Szinte meg is feledkeztem róla, a nagy titokfejtegetés fáradságai között.
Odakóvályogtam az ebédlőasztalhoz és lehuppantam. Szemben velem Ephraim ült az etetőszékében, nagy csapkodások között odavigyorgott felém. Anne egy csokis mignont tolt az orrom elé, benne egy szál gyertyával.
- Kívánj valamit! – mosolygott rám.
Felnéztem rá és viszonoztam a mosolyt.
- Kösz, Anne! – mondtam, majd kívántam valamit – azaz inkább valakit –, és elfújtam a gyertyát.
Miután elmajszolgattam a csokis rengeteget, apám egy picike dobozt tett elém, rózsaszín masnival átkötve.
Kinyitottam és egy slusszkulcsot vettem ki belőle. Amint eljutott a tudatomig, hogy ez mit jelent, felsikkantottam.
- Jaj, apu, Anne, nagyon köszi! – ujjongtam ugrándozva.
- Kint áll, a bejárat előtt, menj, nézd meg – mondta apám.
Nem kellett kétszer szólnia, már sprinteltem is ki.
A verandánk előtt egy ütött-kopott Mustang állt. Egykoron talán smaragdzöld lehetett. Bár ősrégi volt, én imádtam.
- Húú, apu, köszi, imádom! – hálálkodtam tovább.
- Na, menj, útban a suli felé kipróbálhatod, hogy megy a kicsike… de azért ne hajts túl gyorsan – fordult még vissza felém.
- Nem lesz gond – biztosítottam apámat, miközben visszarohantam a hátizsákomért a házba. – Akkor majd délután jövök! – búcsúztam el.
Amint elfordítottam a slusszkulcsot a motor duruzsolva életre kelt. Vagy új motor lapult a motorházban, vagy pedig jól volt tartva, de az biztos, hogy gyönyörűen muzsikált. Könnyedén elindultam, és bár viszketett a talpam a gázpedál felett, nem vesztettem el az önuralmam és nem gyorsítottam lakott területen belül. Csak a buszmegállóhoz érve jutott eszembe, Edward és az e heti autóstopp, és hogy nem értesítettem őket, ma nem kell értem jönni. Lelassítottam és félrehúzódtam a buszmegállóba. Körüljárattam a szemem az országúton, de az ezüst Volvót sehol sem láttam. Micsoda véletlen, hogy pont ma nem jöttek értem! Megilletődésemet félreraktam és tovább hajtottam az iskola felé. Nem tagadom itt már kicsit eleresztettem magam, de azért a sebességhatáron belül maradtam. Épp parkolóhelyet kerestem, mikor megpillantottam Edwardot és Alice-t a kocsijuknak dőlve, mellettük egy szabad hellyel. Miközben beparkoltam melléjük, odasétáltak az én oldalamra;
- Szép autó, bár nem a legújabb modell – jegyezte meg Edward.
- Az lehet, de úgy megy, mint egy álom – védtem meg rögtön az új járgányom.
- Igen, a legapróbb részletekig is olyan, mint amilyennek láttam – nyugtázta mosolyogva Alice.
- Mint amilyennek láttad? – lepődtem meg a kijelentésétől. – Te tudtál a kocsimról, ezért nem vártatok a szokott helyen? – néztem rájuk kérdőn.
Alice nagy levegőt vett, gondolom azért, hogy egy nagy monológba kezdjen, de Edward esélyt sem adott a magyarázkodására.
- Igazából, azért nem voltunk ott, mert későn tudtunk elindulni hazulról, na meg Alice tegnap este látta apádat, ahogy ezzel a Mustanggal tart hazafele, amiről úgy gondoltuk, hogy a születésnapodra kapod, és reménykedtünk benne, hogy ma reggel kapod meg, így nem lesz kellemetlen, hogy nem tudtunk eléd menni. – hadarta el egy szuszra.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Edward átkarolta a derekamat, és a fülembe suttogott;
- Jut eszembe, mondtam már, hogy boldog születésnapot?! – majd megcsókolta a homlokom, aztán az orrom hegyét és végül a számat.
- Még nem – nyögtem elfúlón.
- Hát akkor, boldog születésnapot kívánok, Bella! – csókolt meg ismét Edward.
Alice ugrott oda hozzánk. Eltolta Edwardot, majd átölelve, ő is felköszöntött.
- Jaj, olyan jól fogunk szórakozni az este! – jelentette ki vidáman.
- Este? Miért mi lesz akkor? – kérdeztem kicsit kétségbeesett hangon.
Rosszat sejtettem. Én nem tudtam semmilyen éjszakai programról, így az egyetlen, ami eszembe jutott a meglepetés buli. Amitől kirázott a hideg. Az ilyen meglepetés partik sosem végződnek jól. - Jaj, mi ez a negatív kicsengés a hangodból? – zsörtölődött Alice. – Csak nyugalom, nagyon jó lesz az estéd! – mondta biztatóan. Rám nézett, majd elindult a bejárat felé, de mielőtt eltűnt volna, még odamorgott valamit; - Ez valami családi vonás lehet… -féleséget, de nem hallottam kristálytisztán, a zsibongó diákseregtől, akik nagy létszámban haladtak a tantermek felé.
Edwarddal mi is becsatlakoztunk a hömpölygő tömegbe és hagytuk had sodorjon magával.