A régóta áhított…
- Mióta tudod? – kérdezte végül.
- Csak tegnap jöttem rá. Vagyis eddig csak feltételezés volt – néztem rá.
- Még akkor is, ha felismerted a szemem a farkaséban, honnét gondoltad?
- Nos, először is az a farkas túl nagy volt egy sima farkashoz, na és az is furcsa volt, hogy nem evett meg rögtön – nevettem el magam. – De főleg, a nagyapám meséi miatt jutottak eszembe. Sokat mesélt a quileute legendákról. És sok különböző történeteket is mondott nekem gyerekkoromban. Legalábbis eddig azt hittem, hogy csak regék – fancsalodott el az arcom.
- Jacob Black – bólintott Jensen, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna.
- Mi folyik itt? – csattant fel egy számonkérő hang a jobb oldalam felől.
Ijedtemben ugrottam egyet. Oldalra pillantottam, hogy ki az, aki most akar szívrohamban elhaláloztatni. Gábriel volt az illető. Egy nesz nélkül lépett ki a sűrűből, vagyis biztos, hogy nem az ösvényt követve talált ránk. Félmeztelen volt – az időjárásnak teljesen ellentmondva – és bosszús.
- Beszélgetünk! – vágtam a fejéhez, amint magamhoz tértem. Csak utána kúszott be a tudatomba, hogy itt valami nem stimmelt. Így megpróbáltam összeilleszteni a puzzle darabokat. Jensen kisettenkedett az erdőbe. Most már biztos, hogy Jensen vérfarkas. Gábriel ránk tör, egy hang nélkül. És félmeztelen.
És felsejlett a dolog. Itt valami farkas találkozóba tenyereltem bele. Bár azt még mindig nem értettem Gábriel miért félmeztelen.
Amikor rájöttem, hogy rossz hangszínt ütöttem meg Gábriellel szemben, segélykérőn néztem Jensenre.
- Magunkra hagynál Gábriel?
- Nem! – jött a határozott ellenkezés. - Szóval beszélgettek. Miről cseverésztek? Talán én is hozzájárulhatnék ragyogó elmémmel a témához.
- Így, félpucéran? A kellemes 10 fokban? – élcelődtem.
Haragos pillantást kaptam válaszul.
Na, már megint a legjobbkor nem tudtam tartani a számat. Nekem is most kell gúnyolódnom Gábriellel. Amikor bármikor felfalhat, ha úgy tartja kedve.
- Ne most provokáljátok egymást, az istenért! – fojtotta belénk még az elején a szópárbajozást, Jensen. – Te, Gábriel menj vissza, én is mindjárt megyek.
- De… - akart rögtön ellenkezni Gábriel.
- Nincs de, indulj! – mondta Jensen. Vagy inkább utasította, mert parancsnak inkább hangzott, mint kérésnek.
- Te pedig – fordult felém – , most szépen hazamész, én meg elkísérlek, mielőtt még nagyobb hülyeséget csinálsz, és valaki más után kezdesz settenkedni.
- De…- akartam én is ellenszegülni, hisz még annyi kérdésem lett volna.
- Neked sincs de – förmedt rám Jensen. – Menjünk! – karolt belém, és elkezdett vonszolni a házunk felé.
Már majdnem kiértünk az erdőből, mikor ismét megtaláltam a hangomat; - Én válaszokat akarok! – fordultam szembe Jensennel.
- Persze, hogy akarsz! Annyira makacs vagy – sóhajtotta.
Őszintén szólva, kicsit a szívemre vettem, Jensentől még sosem hallottam panaszt a személyiségemre.
Elöntött a dac, így állhatatosan fixíroztam tovább.
- Nem is tudhatnád – fakadt ki –, nem adhatok válaszokat.
- Miért nem? Én kiszorultam a bizalom klubból? Quileute vagyok én is! Vagyis ismerem a történelmünket, a jelent miért nem ismerhetem?
- De…
- Nincs de – mondtam rögtön. – Ha nekem nincs de, akkor neked sem! – erősködtem tovább. – Különben is mit utasítgatsz itt? Te vagy a falkavezér vagy mi?
És akkor olyan történt, amit nem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezik. Jensen elpirult.
- Hűha! – mondtam bután. Meghánytam-vettettem a dolgokat végül így folytattam: – Ha így is van, én akkor sem tartozom alád, tehát nekem ne ossz parancsokat!
Miután végiggondoltam, hogy mit is mondtam, rám került a sor a pironkodást illetően. Azt hiszem nem idevágó szavakat használtam.
Jensen beleharapott az ajkába, gondolom a mosolyát akarta visszafojtani.
Majd felsandított a házunk emeletére, ahonnan kiszűrődött a fény.
- Szóltál a szüleidnek, hogy kémkedni indultál?
- Természetesen nem – vágtam rá azonnal, mielőtt kikövetkeztethettem volna kérdésének lényegét.
- Igen, én is úgy hallom.
Most sem a helyes konklúziót vontam le.
- Te innen hallod, hogy mit mondanak odabentről? – tátottam el a számat.
Csak mosolyogva bólintott; - Látom jól kiszűröd az információáramlásból a fontos részt.
- Mi? – néztem elképedve rá.
Jó pár másodpercig meredtünk egymásra, mire elért a tudatomig; - Jah, uh, a francba! – kezdtem el futni a bejárat felé. Hirtelen lefékeztem, és visszafordultam Jensen felé, hogy mondjak valamit, de már csak hűlt helyét találtam.
Végül még is úgy döntöttem kimondom; - Ne hidd, hogy ezzel leráztál! Még visszatérünk az ügyre!
Hát apám nem volt elájulva az eltűnésemtől. Nagyon dühös lett, de rendületlenül bizonygattam, hogy végig kint voltam a ház végében és Jensennel beszélgettem. És csak valami notórius véletlen lehetett, hogy amikor kikandikált a házból, nem vett észre minket.
Másnap reggelre már megenyhült.
A következő pár napom azzal telt, hogy üldöztem Jensent, Jensen napjai pedig úgy, hogy menekült előlem. Bár muris volt, voltak hátulütői. Mint például, hogy a nagy macska-egér játék miatt, Jensen felfüggesztette a sofőrködést. Szerdán jó kis vihar tombolt, mikor éppenséggel nem volt kivel elfurikáztanom magam. Így bőrig ázva értem be a suliba. Azonban a bosszankodásom hamar tovaszállt, mert Edwardnak szöget ütött a fejében, hogy mitől is nézhettem úgy ki, mint aki most szállt ki egy vadvízi túra után a csónakból. Így még aznap a szokásos buszmegállómig vitt és a következő reggel is ott várt rám.
Pénteken aztán már nem volt szükségem a Cullen-taxi társaságra. Kómás fejjel sétáltam le a lépcsőn, mikor apám hirtelen előttem termett és felkiáltott; - Boldog születésnapot Isabella!
Ránéztem a naptárra. Május elseje volt, a 17. szülinapom ideje.
- Köszi, apu! – motyogtam az orrom alatt.
Szinte meg is feledkeztem róla, a nagy titokfejtegetés fáradságai között.
Odakóvályogtam az ebédlőasztalhoz és lehuppantam. Szemben velem Ephraim ült az etetőszékében, nagy csapkodások között odavigyorgott felém. Anne egy csokis mignont tolt az orrom elé, benne egy szál gyertyával.
- Kívánj valamit! – mosolygott rám.
Felnéztem rá és viszonoztam a mosolyt.
- Kösz, Anne! – mondtam, majd kívántam valamit – azaz inkább valakit –, és elfújtam a gyertyát.
Miután elmajszolgattam a csokis rengeteget, apám egy picike dobozt tett elém, rózsaszín masnival átkötve.
Kinyitottam és egy slusszkulcsot vettem ki belőle. Amint eljutott a tudatomig, hogy ez mit jelent, felsikkantottam.
- Jaj, apu, Anne, nagyon köszi! – ujjongtam ugrándozva.
- Kint áll, a bejárat előtt, menj, nézd meg – mondta apám.
Nem kellett kétszer szólnia, már sprinteltem is ki.
A verandánk előtt egy ütött-kopott Mustang állt. Egykoron talán smaragdzöld lehetett. Bár ősrégi volt, én imádtam.
- Húú, apu, köszi, imádom! – hálálkodtam tovább.
- Na, menj, útban a suli felé kipróbálhatod, hogy megy a kicsike… de azért ne hajts túl gyorsan – fordult még vissza felém.
- Nem lesz gond – biztosítottam apámat, miközben visszarohantam a hátizsákomért a házba. – Akkor majd délután jövök! – búcsúztam el.
Amint elfordítottam a slusszkulcsot a motor duruzsolva életre kelt. Vagy új motor lapult a motorházban, vagy pedig jól volt tartva, de az biztos, hogy gyönyörűen muzsikált. Könnyedén elindultam, és bár viszketett a talpam a gázpedál felett, nem vesztettem el az önuralmam és nem gyorsítottam lakott területen belül. Csak a buszmegállóhoz érve jutott eszembe, Edward és az e heti autóstopp, és hogy nem értesítettem őket, ma nem kell értem jönni. Lelassítottam és félrehúzódtam a buszmegállóba. Körüljárattam a szemem az országúton, de az ezüst Volvót sehol sem láttam. Micsoda véletlen, hogy pont ma nem jöttek értem! Megilletődésemet félreraktam és tovább hajtottam az iskola felé. Nem tagadom itt már kicsit eleresztettem magam, de azért a sebességhatáron belül maradtam. Épp parkolóhelyet kerestem, mikor megpillantottam Edwardot és Alice-t a kocsijuknak dőlve, mellettük egy szabad hellyel. Miközben beparkoltam melléjük, odasétáltak az én oldalamra;
- Szép autó, bár nem a legújabb modell – jegyezte meg Edward.
- Az lehet, de úgy megy, mint egy álom – védtem meg rögtön az új járgányom.
- Igen, a legapróbb részletekig is olyan, mint amilyennek láttam – nyugtázta mosolyogva Alice.
- Mint amilyennek láttad? – lepődtem meg a kijelentésétől. – Te tudtál a kocsimról, ezért nem vártatok a szokott helyen? – néztem rájuk kérdőn.
Alice nagy levegőt vett, gondolom azért, hogy egy nagy monológba kezdjen, de Edward esélyt sem adott a magyarázkodására.
- Igazából, azért nem voltunk ott, mert későn tudtunk elindulni hazulról, na meg Alice tegnap este látta apádat, ahogy ezzel a Mustanggal tart hazafele, amiről úgy gondoltuk, hogy a születésnapodra kapod, és reménykedtünk benne, hogy ma reggel kapod meg, így nem lesz kellemetlen, hogy nem tudtunk eléd menni. – hadarta el egy szuszra.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Edward átkarolta a derekamat, és a fülembe suttogott;
- Jut eszembe, mondtam már, hogy boldog születésnapot?! – majd megcsókolta a homlokom, aztán az orrom hegyét és végül a számat.
- Még nem – nyögtem elfúlón.
- Hát akkor, boldog születésnapot kívánok, Bella! – csókolt meg ismét Edward.
Alice ugrott oda hozzánk. Eltolta Edwardot, majd átölelve, ő is felköszöntött.
- Jaj, olyan jól fogunk szórakozni az este! – jelentette ki vidáman.
- Este? Miért mi lesz akkor? – kérdeztem kicsit kétségbeesett hangon.
Rosszat sejtettem. Én nem tudtam semmilyen éjszakai programról, így az egyetlen, ami eszembe jutott a meglepetés buli. Amitől kirázott a hideg. Az ilyen meglepetés partik sosem végződnek jól. - Jaj, mi ez a negatív kicsengés a hangodból? – zsörtölődött Alice. – Csak nyugalom, nagyon jó lesz az estéd! – mondta biztatóan. Rám nézett, majd elindult a bejárat felé, de mielőtt eltűnt volna, még odamorgott valamit; - Ez valami családi vonás lehet… -féleséget, de nem hallottam kristálytisztán, a zsibongó diákseregtől, akik nagy létszámban haladtak a tantermek felé.
Edwarddal mi is becsatlakoztunk a hömpölygő tömegbe és hagytuk had sodorjon magával.
2009. november 29., vasárnap
2009. november 13., péntek
Like A Shooting Star - 17. fejezet
Pandora szelencéje
Edward csak a 101-es úton lévő buszmegállóig hozott el, ahol a nap elején felszedett. Nem akartam tolakodó lenni – végül is nem kötelessége engem hazafurikázni -, de kíváncsi voltam miért nem jön be soha La Pushba. Jól emlékeztem még arra az ellenállásra, amikor szóba került, hogy nálam nézzük meg a filmet, ami az irodalomra kellett. Na meg reggel is csak itt vett fel, nem jöttek be értem Alice-szel. Azt mondta azért nem, mert ő és a családja nem népszerű La Pushban, és nem akarja felkorbácsolni az indulatokat. Ezt nem vitathattam, de azt azért közöltem vele, hogy senkinek nincs joga kiutasítani őt.
- De kiutálni igen, Bella – nézett rám jelentőségteljesen.
Ezen rágódtam, miközben meneteltem haza. Szerencsére a vihar tovaszállt, így már csak a tipikus vihar utáni csend vett körül. Még a rezervátum elején jártam, amikor ajtó csapódásra figyeltem fel a jobb oldalon lévő házsorok felől. Gábriel és Jensen lépett ki a verandára. Gábriel csak biccentett felém, de Jensen a magasba lendített kezével integetett is nekem. Belenéztem nevető, nagy, barna szemeibe miközben én is intettem neki. Minden alkalommal, amikor lehetőségem volt rá, ezt tettem. Mindig meglepődök azon, hogy férfi létére mennyire nyílt tekintette van. Azt hiszem igaz a mondás, a szem a lélek tükre. És tudtam Jensennek igazán értékes lelke van. Már jó pár lépést megtettem, amikor megtorpantam és visszakaptam a fejem a fiúk irányába. Újra belenéztem azokba a mogyoróbarna szemekbe. És belém hasított a felismerés. Azok a szemek néztek vissza rám, amelyektől pár napja halálra rémültem, de tudtam, hogy nem fognak bántani. A farkas szemei néztek vissza rám. Már értettem miért volt olyan ismerős a pillantása, mikor a fenevad nézett rám pár napja ott a sziklaszirten.
Jensen egyre értetlenebbül figyelt. Gondolom az arcom teljesen elárulta az érzelmeimet.
Egyszerűen tudtam, hogy igazam van, de az agyam nem volt képes felfogni. Hiszen Jensen nem lehetett az a farkas… mert hát Jensen ember. Igaz? De talán… talán van más magyarázat is rá. De azt a magyarázatot már végképp nem tudtam még magam előtt sem beismerni.
- Bella? – jött az aggódó hang.
Jensen lelépett a verandáról, és bár igazán nem szándékosan cselekedtem így, de hátráltam egy lépést. Mire rájöttem mit tettem, átkoztam magam rendesen. Hisz tudtam én jól Jensen sosem bántana engem.
- Valami baj van? – jött az újabb kérdés, némaságom után.
- Nem, nincs semmi, bocsi! – kényszerítettem magam a beszédre. – Csak fáradt vagyok, és azt hittem egy denevért látok, és megijedtem. Tudod, milyen ijedős vagyok – próbáltam megmagyarázni a furcsa viselkedésemet. – Megyek is haza, lefeküdni, jó éjt srácok! – majd hatalmas léptekkel elindultam a házunk felé. Mely sajnos La Push másik végében állt, így elég gyakran hátratekingettem, mint egy féleszű.
Mikor beléptem az ajtón, csak odadobtam egy sziát –bár fogalmam sincs, hogy apáméknak, vagy az üres nappalinak - és felszaladtam a szobámba.
Hülye vagy, Isabella, szidtam magamat. Hisz lehetetlen az, amire gondolsz. Túl sok fantasy könyvet olvastál. A valóságban nem léteznek ilyen lények.
De hát azok Jensen szemei voltak, sose tudnám összetéveszteni őket, veszekedtem magammal.
Miután meguntam a szobában mászkálást, lerogytam az ágyra. És a nagypapám jutott az eszembe. – Tudod, Isabella, a mi törzsünk a farkasoktól származik. – mesélte egy éjszaka Jacob nagyapám. – A farkasok még most is a testvéreink. A mi őseink a vérfarkasok. – mondta komoly hangon.
Gyerekkorom óta tisztában vagyok népem legendájával, a nagyapámnak mindig fontos volt, hogy tudjam, honnan származom, ismerjem a gyökereim, akkor is, ha már nem quileute földön élünk.
De sosem hittem bennük. Csak egy jó történetet láttam bennük.
Mégis az eszem viaskodott a tudatommal. Ezek csak esti mesék voltak, legendák. A nagypapa mindig olyan sokfélét mesélt. Vagy talán azok is igazak lennének, töprengtem magamban.
Kezdtem megint felőrölni az idegeimet.
Felpattantam és az íróasztalomnak dőltem; - Jensen vérfarkas – mondtam ki hangosan.
És mikor ez a két szó elhagyta a számat, rájöttem még valamire. És Gábriel és Daniel is az. – És még ki tudja, ki?! - És ez az a titok, amiről veszekedtek előző nap. Amiről én nem szerezhetek tudomást.
Mert elárulnám őket.
Másnap reggel kótyagosan ébredtem. Zsongott a fejem a saját magammal való perlekedéstől. Szerencsére ma apa volt a soros az iskolába vitelemmel, így nem kellett azon feszengenem, hogy mit fogok tenni, ha találkozunk, így az ezzel foglalkozó kérdéskört feltehetem magamnak később. Edward a suli bejáratánál várt rám, bár nem tudtam 100%-ban rá koncentrálni, pedig ez egy fontos nap volt számomra, hisz Edward végre saját elhatározása után közeledett felém és nem volt semmi kényszerítő körülmény. Sajnos csak addig élvezhettem a közelségét, míg a teremhez nem értünk, ott ugyanis elváltunk hisz nem közös óránk volt.
- Nagyon belemerültél a gondolataidba – törte meg a csendet Edward, mielőtt elindult volna az órájára.
- Igen – vágtam egy bocsánatkérő fintort – nagyon foglalkoztat egy dolog, amiről nemrég szereztem tudomást.
- Ha szeretnél róla beszélni…
- Ömm, igazából ez csak egy feltételezés… egy lehetetlenség. Azt hinnéd megőrültem.
- Nem hinném azt, hogy megörültél!
Igazán szerettem volna megosztani vele a feltételezésemet, de egyrészről tudtam, hogy kinevetne, másodszor pedig azzal is tisztában voltam, hogy ez egy olyan titok, amit tényleg nem lehet elkotyogni. Ha igaz egyáltalán…
Szerencsére megszólalt az óra kezdetét jelző csengő és megmentett egy béna kifogástól, amivel megmagyaráztam volna Edwardnak miért nem fogadom bizalmamba.
Edward elsietett az órájára, én meg beléptem a terembe és elfoglaltam szokásos helyemet Jessica mellett.
Az egész napom ilyen kótyagosan telt, egyik órám után sem tudtam volna megmondani, hogy miről volt szó, még az életem árán sem. Egyedül az irodalom hozott egy kis felüdülést, legalábbis az, hogy ezen az órán Edward mellett ülök, de még ez sem tudta elterelni a gondolataimat erről a rejtélytől. A menzán aztán Edward mellett állva a sorban és vakon pakolgatva a tálcámra az ételeket, olyan dolog ütötte meg a fülemet, mely teljesen kilökött minden mást a tudatomból.
- Oda ülsz ma hozzánk? – kérdezte tőlem Edward mézédes tenor hangján.
- Igen – válaszoltam meglepett hangon.
Edwardot követve mentem végig az asztalok között, köztük az állandónak mondható asztaltársaságom mellett is. Jess kérdőn nézett rám, de én csak egy tőlem ne kérdezd vállrándítással válaszoltam. Sokan a szemükkel követtek, hogy mi is történik itt, amivel felbolygatom a rendet. Mikor odaértünk Alice rögtön arrébb csúszott nekem is helyet szorítva. Sikeresen Emmettel szembe kerültem, aki egy kacsintással üdvözölt, így még el sem helyezkedtem, de már fülig pirultam.
- Jaj, ezt, de imádom benned! – nevetett fel.
Természetesen megpróbáltam rosszalló tekintettel díjazni, de végül én is elnevettem magam.
Ezután hosszú csend vette kezdetét. Mindannyiuk előtt egy halom kaja volt, de csak piszkálgatták az ételt, egyikük sem evett egy falatot sem. Én megpróbáltam legyűrni a pizza szeletemet, amit hoztam, de izgatottságomtól nem nagyon tudtam enni.
- Hát, mindig is érdekelt milyen izgalmas témákról beszélgettek – dobtam fel a magas labdát. – Most már tudom.
Mindannyian felnevettek.
- Zavarban vagyunk tőled, Isabella! – huncutkodott velem Emmett.
- Természetes, főleg te! Nem szoktál hozzá az ilyen csúnyácskább lányokhoz, mint én.
Senkinél nem aratott sikert a kontrám. Edward dühösnek tűnt, Emmett a szemét forgatta, Alice pedig így szólt: - Ugyan, Bella nagyon szép vagy!
Mielőtt reagálhattam volna, Rosalie vette át a szót:
- Tényleg, akkor most, hogy is kell szólítanunk? Bellának vagy Isabellának? – húzta magasra a szemöldökét.
- Öhm, hmm – hümmögtem jobbra-balra – jobban örülnék a Bellának – mondtam végül.
- Miért az Isabellát nem szereted?
- Nem, mármint azt is szeretem. Csak itt már mindenki Bellának szólít, az Isabella a régi életemre emlékeztet – próbáltam megmagyarázni Rosalie-nak, és a többi Cullennek. – És nem akarok rá emlékezni.
- Miért? – kérdezte továbbra is, nem akarta feladni a dolgot.
- Mert fáj – zártam le röviden.
Lesunytam a fejem, és a tányéromban lévő maradék ételt piszkálgattam, de ez sem változatott a némaságon, ami körülvett.
- Miért? – kérdeztem kicsit indulatosan. – Nektek miért nem jó a Bella?
- Nekem jó az is. – Húzta ki magát ültében Rosalie. – De valakinek fáj.
- Ezt hogy érted? – néztem értetlenül rá.
- Sehogy nem érti – szólt bele a beszélgetésünkbe Edward. –Igaz, Rosalie? – mondta semmint kérdezte, szigorú tekintete mögül Edward. - Gyere Bella, még a végén elkésel miattunk az órádról!
Ami kivételesen most igaz is volt, nem csak elterelésként mondta. A menza nagyrészt már üres volt, főleg a csellengők lebzseltek még itt, akik egyébként sem voltak restek elkésni az óráról vagy netalán el is lógni. Felkaptam a táskám és elbúcsúztam a többiektől.
A nap végén Jensen várt rám a parkolóban. Összeszorított szájjal, és hunyorgó szemmel figyelte ki jön szorosan mellettem. Tesiről jöttünk kifele Edwarddal, Alice nélkül, mert mint mondta nem szándékozik több időt tölteni azzal, hogy asszisztál nekünk, most már oldjuk meg magunk a kettőnk dolgát. Amibe már én is beleegyeznék, mert fogalmam sem volt hogyan is állunk Edwarddal. De nem úgy tűnt, mintha ő tisztában lett volna vele, én meg nem akartam siettetni. Mert az egyértelmű volt, hogy én mit szerettem volna.
Elköszönve Edwardtól kaptam ugyan egy búcsúcsókot, de csak a homlokomra.
A hazafele út nagyobb részét némán tettük meg, de tudtam Jensennek is lenne kérdése felém és nekem is őhozzá. Sejtettem nem ez lett volna az eredeti kérdése, de valahogy meg akarta tudni, ami érdekelte;
- Nem akarsz elmondani valamit?
Tudtam, hogy arra kíváncsi mi van velem és Edwarddal, de mivel erre még úgysem tudtam volna választ adni, és nem is biztos, hogy akartam volna, így végül kérdéssel válaszoltam a kérdésére.
- Te nem akarsz elmondani nekem valamit?
Kérdőn nézett rám, velem ellentétben ő nem tudta én mire célzok.
- Ugye megbízol bennem? – kezdtem a magyarázásba.
- Feltétlenül! – vágta rá azonnal Jensen.
- És nem lenne esetleg valami, amiről beszélni szeretnél? Valami, amit meg szeretnél osztani velem?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom… valami – rántottam meg a vállam.
- Mindent tudsz rólam – mondta végül, de nem nézett rám.
Nem sokkal ezután már el is értük a házunkat. Kiszálltam, de még visszafordultam, hogy mondjak neki valamit. Nem tudtam belenyugodni, hogy nem kaptam rá semmilyen utalást, hogy igaz lehet-e a feltételezésem, amin egész nap járt az eszem, vagy sem.
- Igen, Jensen, mindent tudok rólad – majd otthagytam és besétáltam a házba.
Anne már tusolt, Apa Ephraimet próbálta ágyba bújtatni, én meg épp mosogattam a vacsora után, mikor az ablakunk előtt láttam elmenni Jensent. Egyből fellángolt bennem a kíváncsiság, hiszen mögöttünk már csak az erdő terült el, mi voltunk az utolsó lakói ezen a részen La Pushnak. Kíváncsi voltam hova mehet ilyenkor, ráadásul ki akartam deríteni, ezt a Jensen-farkas dolgot. Így hát fogtam magam és a kabátomat – a mosni valót pedig elmosatlanul a mosogatóban hagytam – és Jensen után iramodtam. Kilépve az ajtón még épp láttam, ahogy az ösvényt követve eltűnik a sűrű fák között. Nem haboztam, elemlámpa és jó tájékozódás nélkül követni kezdtem. Jensen egyre gyorsabb iramot diktált, féltem, hogy lemaradok így elkezdtem sietni, aminek az lett a következménye, hogy nem láttam hová lépek. Egy éles reccsenés jelezte, hogy ráléptem egy ágra. Gyorsan behúzódtam egy fa mögé, és csak imádkozni tudtam azért, hogy ne bukjam le. Mint oly sokszor, Isten most sem hallgatta meg kívánságomat.
Jensen erős kezei ragadtak meg és húztak ki a fa árnyékából.
- Miért követtél? – bukott ki belőle a kérdés, amikor rájött, hogy én voltam a fa mögött sunnyogó kém.
Szívem a torkomban dobogott, és ugyan átfutott rajtam egy gondolat, hogy hazudok neki és kitalálok valami indokot, mint például, hogy láttam elmenni az ablakom előtt és csak meg akartam kérdezni holnap is elém jön-e a suliba, de végül az igazság kimondásánál maradtam.
- Mert tudni akarom az igazat!
- Mégis milyen igazat?
- Azt hogy ki vagy te…
- Hogy ki vagyok én? – vágott a szavamba hitetlenkedve. – De hiszen tudod!
- Vagy, hogy mi vagy te! – fejeztem be zavartalanul a kérdésem, mintha nem halottam volna az előbbi reakcióját.
Először meglepődött. Aztán megértette. Az érzelmek úgy suhantak át az arcán, mint a fel-, és leszálló charter járatok a repülőtéren.
Felnézett rám – vagyis le, mivel jóval fölém tornyosult – és a szemembe nézett. Láttam, hogy küszködik magával, kérdezzen, értetlenkedjen, tagadjon.
- Bárhol felismerném a szemeid – suttogtam. – Soha nem téveszteném össze senkiével.
Nagy levegőt vettem majd folytattam: - Akkor sem, ha azok a szemek egy farkaséból néznek vissza rám.
Edward csak a 101-es úton lévő buszmegállóig hozott el, ahol a nap elején felszedett. Nem akartam tolakodó lenni – végül is nem kötelessége engem hazafurikázni -, de kíváncsi voltam miért nem jön be soha La Pushba. Jól emlékeztem még arra az ellenállásra, amikor szóba került, hogy nálam nézzük meg a filmet, ami az irodalomra kellett. Na meg reggel is csak itt vett fel, nem jöttek be értem Alice-szel. Azt mondta azért nem, mert ő és a családja nem népszerű La Pushban, és nem akarja felkorbácsolni az indulatokat. Ezt nem vitathattam, de azt azért közöltem vele, hogy senkinek nincs joga kiutasítani őt.
- De kiutálni igen, Bella – nézett rám jelentőségteljesen.
Ezen rágódtam, miközben meneteltem haza. Szerencsére a vihar tovaszállt, így már csak a tipikus vihar utáni csend vett körül. Még a rezervátum elején jártam, amikor ajtó csapódásra figyeltem fel a jobb oldalon lévő házsorok felől. Gábriel és Jensen lépett ki a verandára. Gábriel csak biccentett felém, de Jensen a magasba lendített kezével integetett is nekem. Belenéztem nevető, nagy, barna szemeibe miközben én is intettem neki. Minden alkalommal, amikor lehetőségem volt rá, ezt tettem. Mindig meglepődök azon, hogy férfi létére mennyire nyílt tekintette van. Azt hiszem igaz a mondás, a szem a lélek tükre. És tudtam Jensennek igazán értékes lelke van. Már jó pár lépést megtettem, amikor megtorpantam és visszakaptam a fejem a fiúk irányába. Újra belenéztem azokba a mogyoróbarna szemekbe. És belém hasított a felismerés. Azok a szemek néztek vissza rám, amelyektől pár napja halálra rémültem, de tudtam, hogy nem fognak bántani. A farkas szemei néztek vissza rám. Már értettem miért volt olyan ismerős a pillantása, mikor a fenevad nézett rám pár napja ott a sziklaszirten.
Jensen egyre értetlenebbül figyelt. Gondolom az arcom teljesen elárulta az érzelmeimet.
Egyszerűen tudtam, hogy igazam van, de az agyam nem volt képes felfogni. Hiszen Jensen nem lehetett az a farkas… mert hát Jensen ember. Igaz? De talán… talán van más magyarázat is rá. De azt a magyarázatot már végképp nem tudtam még magam előtt sem beismerni.
- Bella? – jött az aggódó hang.
Jensen lelépett a verandáról, és bár igazán nem szándékosan cselekedtem így, de hátráltam egy lépést. Mire rájöttem mit tettem, átkoztam magam rendesen. Hisz tudtam én jól Jensen sosem bántana engem.
- Valami baj van? – jött az újabb kérdés, némaságom után.
- Nem, nincs semmi, bocsi! – kényszerítettem magam a beszédre. – Csak fáradt vagyok, és azt hittem egy denevért látok, és megijedtem. Tudod, milyen ijedős vagyok – próbáltam megmagyarázni a furcsa viselkedésemet. – Megyek is haza, lefeküdni, jó éjt srácok! – majd hatalmas léptekkel elindultam a házunk felé. Mely sajnos La Push másik végében állt, így elég gyakran hátratekingettem, mint egy féleszű.
Mikor beléptem az ajtón, csak odadobtam egy sziát –bár fogalmam sincs, hogy apáméknak, vagy az üres nappalinak - és felszaladtam a szobámba.
Hülye vagy, Isabella, szidtam magamat. Hisz lehetetlen az, amire gondolsz. Túl sok fantasy könyvet olvastál. A valóságban nem léteznek ilyen lények.
De hát azok Jensen szemei voltak, sose tudnám összetéveszteni őket, veszekedtem magammal.
Miután meguntam a szobában mászkálást, lerogytam az ágyra. És a nagypapám jutott az eszembe. – Tudod, Isabella, a mi törzsünk a farkasoktól származik. – mesélte egy éjszaka Jacob nagyapám. – A farkasok még most is a testvéreink. A mi őseink a vérfarkasok. – mondta komoly hangon.
Gyerekkorom óta tisztában vagyok népem legendájával, a nagyapámnak mindig fontos volt, hogy tudjam, honnan származom, ismerjem a gyökereim, akkor is, ha már nem quileute földön élünk.
De sosem hittem bennük. Csak egy jó történetet láttam bennük.
Mégis az eszem viaskodott a tudatommal. Ezek csak esti mesék voltak, legendák. A nagypapa mindig olyan sokfélét mesélt. Vagy talán azok is igazak lennének, töprengtem magamban.
Kezdtem megint felőrölni az idegeimet.
Felpattantam és az íróasztalomnak dőltem; - Jensen vérfarkas – mondtam ki hangosan.
És mikor ez a két szó elhagyta a számat, rájöttem még valamire. És Gábriel és Daniel is az. – És még ki tudja, ki?! - És ez az a titok, amiről veszekedtek előző nap. Amiről én nem szerezhetek tudomást.
Mert elárulnám őket.
Másnap reggel kótyagosan ébredtem. Zsongott a fejem a saját magammal való perlekedéstől. Szerencsére ma apa volt a soros az iskolába vitelemmel, így nem kellett azon feszengenem, hogy mit fogok tenni, ha találkozunk, így az ezzel foglalkozó kérdéskört feltehetem magamnak később. Edward a suli bejáratánál várt rám, bár nem tudtam 100%-ban rá koncentrálni, pedig ez egy fontos nap volt számomra, hisz Edward végre saját elhatározása után közeledett felém és nem volt semmi kényszerítő körülmény. Sajnos csak addig élvezhettem a közelségét, míg a teremhez nem értünk, ott ugyanis elváltunk hisz nem közös óránk volt.
- Nagyon belemerültél a gondolataidba – törte meg a csendet Edward, mielőtt elindult volna az órájára.
- Igen – vágtam egy bocsánatkérő fintort – nagyon foglalkoztat egy dolog, amiről nemrég szereztem tudomást.
- Ha szeretnél róla beszélni…
- Ömm, igazából ez csak egy feltételezés… egy lehetetlenség. Azt hinnéd megőrültem.
- Nem hinném azt, hogy megörültél!
Igazán szerettem volna megosztani vele a feltételezésemet, de egyrészről tudtam, hogy kinevetne, másodszor pedig azzal is tisztában voltam, hogy ez egy olyan titok, amit tényleg nem lehet elkotyogni. Ha igaz egyáltalán…
Szerencsére megszólalt az óra kezdetét jelző csengő és megmentett egy béna kifogástól, amivel megmagyaráztam volna Edwardnak miért nem fogadom bizalmamba.
Edward elsietett az órájára, én meg beléptem a terembe és elfoglaltam szokásos helyemet Jessica mellett.
Az egész napom ilyen kótyagosan telt, egyik órám után sem tudtam volna megmondani, hogy miről volt szó, még az életem árán sem. Egyedül az irodalom hozott egy kis felüdülést, legalábbis az, hogy ezen az órán Edward mellett ülök, de még ez sem tudta elterelni a gondolataimat erről a rejtélytől. A menzán aztán Edward mellett állva a sorban és vakon pakolgatva a tálcámra az ételeket, olyan dolog ütötte meg a fülemet, mely teljesen kilökött minden mást a tudatomból.
- Oda ülsz ma hozzánk? – kérdezte tőlem Edward mézédes tenor hangján.
- Igen – válaszoltam meglepett hangon.
Edwardot követve mentem végig az asztalok között, köztük az állandónak mondható asztaltársaságom mellett is. Jess kérdőn nézett rám, de én csak egy tőlem ne kérdezd vállrándítással válaszoltam. Sokan a szemükkel követtek, hogy mi is történik itt, amivel felbolygatom a rendet. Mikor odaértünk Alice rögtön arrébb csúszott nekem is helyet szorítva. Sikeresen Emmettel szembe kerültem, aki egy kacsintással üdvözölt, így még el sem helyezkedtem, de már fülig pirultam.
- Jaj, ezt, de imádom benned! – nevetett fel.
Természetesen megpróbáltam rosszalló tekintettel díjazni, de végül én is elnevettem magam.
Ezután hosszú csend vette kezdetét. Mindannyiuk előtt egy halom kaja volt, de csak piszkálgatták az ételt, egyikük sem evett egy falatot sem. Én megpróbáltam legyűrni a pizza szeletemet, amit hoztam, de izgatottságomtól nem nagyon tudtam enni.
- Hát, mindig is érdekelt milyen izgalmas témákról beszélgettek – dobtam fel a magas labdát. – Most már tudom.
Mindannyian felnevettek.
- Zavarban vagyunk tőled, Isabella! – huncutkodott velem Emmett.
- Természetes, főleg te! Nem szoktál hozzá az ilyen csúnyácskább lányokhoz, mint én.
Senkinél nem aratott sikert a kontrám. Edward dühösnek tűnt, Emmett a szemét forgatta, Alice pedig így szólt: - Ugyan, Bella nagyon szép vagy!
Mielőtt reagálhattam volna, Rosalie vette át a szót:
- Tényleg, akkor most, hogy is kell szólítanunk? Bellának vagy Isabellának? – húzta magasra a szemöldökét.
- Öhm, hmm – hümmögtem jobbra-balra – jobban örülnék a Bellának – mondtam végül.
- Miért az Isabellát nem szereted?
- Nem, mármint azt is szeretem. Csak itt már mindenki Bellának szólít, az Isabella a régi életemre emlékeztet – próbáltam megmagyarázni Rosalie-nak, és a többi Cullennek. – És nem akarok rá emlékezni.
- Miért? – kérdezte továbbra is, nem akarta feladni a dolgot.
- Mert fáj – zártam le röviden.
Lesunytam a fejem, és a tányéromban lévő maradék ételt piszkálgattam, de ez sem változatott a némaságon, ami körülvett.
- Miért? – kérdeztem kicsit indulatosan. – Nektek miért nem jó a Bella?
- Nekem jó az is. – Húzta ki magát ültében Rosalie. – De valakinek fáj.
- Ezt hogy érted? – néztem értetlenül rá.
- Sehogy nem érti – szólt bele a beszélgetésünkbe Edward. –Igaz, Rosalie? – mondta semmint kérdezte, szigorú tekintete mögül Edward. - Gyere Bella, még a végén elkésel miattunk az órádról!
Ami kivételesen most igaz is volt, nem csak elterelésként mondta. A menza nagyrészt már üres volt, főleg a csellengők lebzseltek még itt, akik egyébként sem voltak restek elkésni az óráról vagy netalán el is lógni. Felkaptam a táskám és elbúcsúztam a többiektől.
A nap végén Jensen várt rám a parkolóban. Összeszorított szájjal, és hunyorgó szemmel figyelte ki jön szorosan mellettem. Tesiről jöttünk kifele Edwarddal, Alice nélkül, mert mint mondta nem szándékozik több időt tölteni azzal, hogy asszisztál nekünk, most már oldjuk meg magunk a kettőnk dolgát. Amibe már én is beleegyeznék, mert fogalmam sem volt hogyan is állunk Edwarddal. De nem úgy tűnt, mintha ő tisztában lett volna vele, én meg nem akartam siettetni. Mert az egyértelmű volt, hogy én mit szerettem volna.
Elköszönve Edwardtól kaptam ugyan egy búcsúcsókot, de csak a homlokomra.
A hazafele út nagyobb részét némán tettük meg, de tudtam Jensennek is lenne kérdése felém és nekem is őhozzá. Sejtettem nem ez lett volna az eredeti kérdése, de valahogy meg akarta tudni, ami érdekelte;
- Nem akarsz elmondani valamit?
Tudtam, hogy arra kíváncsi mi van velem és Edwarddal, de mivel erre még úgysem tudtam volna választ adni, és nem is biztos, hogy akartam volna, így végül kérdéssel válaszoltam a kérdésére.
- Te nem akarsz elmondani nekem valamit?
Kérdőn nézett rám, velem ellentétben ő nem tudta én mire célzok.
- Ugye megbízol bennem? – kezdtem a magyarázásba.
- Feltétlenül! – vágta rá azonnal Jensen.
- És nem lenne esetleg valami, amiről beszélni szeretnél? Valami, amit meg szeretnél osztani velem?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom… valami – rántottam meg a vállam.
- Mindent tudsz rólam – mondta végül, de nem nézett rám.
Nem sokkal ezután már el is értük a házunkat. Kiszálltam, de még visszafordultam, hogy mondjak neki valamit. Nem tudtam belenyugodni, hogy nem kaptam rá semmilyen utalást, hogy igaz lehet-e a feltételezésem, amin egész nap járt az eszem, vagy sem.
- Igen, Jensen, mindent tudok rólad – majd otthagytam és besétáltam a házba.
Anne már tusolt, Apa Ephraimet próbálta ágyba bújtatni, én meg épp mosogattam a vacsora után, mikor az ablakunk előtt láttam elmenni Jensent. Egyből fellángolt bennem a kíváncsiság, hiszen mögöttünk már csak az erdő terült el, mi voltunk az utolsó lakói ezen a részen La Pushnak. Kíváncsi voltam hova mehet ilyenkor, ráadásul ki akartam deríteni, ezt a Jensen-farkas dolgot. Így hát fogtam magam és a kabátomat – a mosni valót pedig elmosatlanul a mosogatóban hagytam – és Jensen után iramodtam. Kilépve az ajtón még épp láttam, ahogy az ösvényt követve eltűnik a sűrű fák között. Nem haboztam, elemlámpa és jó tájékozódás nélkül követni kezdtem. Jensen egyre gyorsabb iramot diktált, féltem, hogy lemaradok így elkezdtem sietni, aminek az lett a következménye, hogy nem láttam hová lépek. Egy éles reccsenés jelezte, hogy ráléptem egy ágra. Gyorsan behúzódtam egy fa mögé, és csak imádkozni tudtam azért, hogy ne bukjam le. Mint oly sokszor, Isten most sem hallgatta meg kívánságomat.
Jensen erős kezei ragadtak meg és húztak ki a fa árnyékából.
- Miért követtél? – bukott ki belőle a kérdés, amikor rájött, hogy én voltam a fa mögött sunnyogó kém.
Szívem a torkomban dobogott, és ugyan átfutott rajtam egy gondolat, hogy hazudok neki és kitalálok valami indokot, mint például, hogy láttam elmenni az ablakom előtt és csak meg akartam kérdezni holnap is elém jön-e a suliba, de végül az igazság kimondásánál maradtam.
- Mert tudni akarom az igazat!
- Mégis milyen igazat?
- Azt hogy ki vagy te…
- Hogy ki vagyok én? – vágott a szavamba hitetlenkedve. – De hiszen tudod!
- Vagy, hogy mi vagy te! – fejeztem be zavartalanul a kérdésem, mintha nem halottam volna az előbbi reakcióját.
Először meglepődött. Aztán megértette. Az érzelmek úgy suhantak át az arcán, mint a fel-, és leszálló charter járatok a repülőtéren.
Felnézett rám – vagyis le, mivel jóval fölém tornyosult – és a szemembe nézett. Láttam, hogy küszködik magával, kérdezzen, értetlenkedjen, tagadjon.
- Bárhol felismerném a szemeid – suttogtam. – Soha nem téveszteném össze senkiével.
Nagy levegőt vettem majd folytattam: - Akkor sem, ha azok a szemek egy farkaséból néznek vissza rám.
2009. november 6., péntek
Like A Shooting Star szereplői II.
Jessica Reesaer:
Egy kis érdekesség: Amikor először körvonaladzott a történet, mint Jessica jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy elképzeltem ezt a karaktert. Viszont az eredeti Twilight sagában lévő Jessica miatt – nem akartam, hogy párhuzamot vonjatok vele, mert a természetük nem is különbözhetne jobban -, eredetileg mint Ashley lett elnevezve a karakterem. De aztán, amint egyre jobban belemerültem az írásba, Ashley helyett folyton Jessicának írtam, így a sok javítgatást meguntam végül és maradt a Jessica név a karakternek.
Rosalie autója: Continentál GTC Speed (csak piros színben képzeltem el)
Max: csak sötétebb bőrszínnel képzeltem el. (Tudjátok olyan latinosan:)
Menőnek képzeli magát, és kedvenc hobbija „hajkurászni” a csajokat.
Alex: Ő Jessica barátja. Bátyja Port Angelesben lakik, míg ő egyedülálló édesanyjával.
Egy kis érdekesség: Amikor először körvonaladzott a történet, mint Jessica jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy elképzeltem ezt a karaktert. Viszont az eredeti Twilight sagában lévő Jessica miatt – nem akartam, hogy párhuzamot vonjatok vele, mert a természetük nem is különbözhetne jobban -, eredetileg mint Ashley lett elnevezve a karakterem. De aztán, amint egyre jobban belemerültem az írásba, Ashley helyett folyton Jessicának írtam, így a sok javítgatást meguntam végül és maradt a Jessica név a karakternek.
Jessica Ford Mustangja: csak én metálkék színben képzeltem el.
Rosalie autója: Continentál GTC Speed (csak piros színben képzeltem el) LC:
LC, az iskola méhkirálynője. A népszerű diákok tagja. Pikkel Isabellára, mert megjelenésével, a legtöbb fiú figyelmét felkeltette. Az iskola tánccsoportjának vezetője. Ex-pasija, Kellan, aki sportemberként, a népszerű diákokat erősiti.
LC, az iskola méhkirálynője. A népszerű diákok tagja. Pikkel Isabellára, mert megjelenésével, a legtöbb fiú figyelmét felkeltette. Az iskola tánccsoportjának vezetője. Ex-pasija, Kellan, aki sportemberként, a népszerű diákokat erősiti.
Max: csak sötétebb bőrszínnel képzeltem el. (Tudjátok olyan latinosan:)
Menőnek képzeli magát, és kedvenc hobbija „hajkurászni” a csajokat.
Alex: Ő Jessica barátja. Bátyja Port Angelesben lakik, míg ő egyedülálló édesanyjával.
Like A Shooting Star szereplői I.
Hali, mindenkinek!
Bár nem úgy tűnik, elég sokat szenvedtem vele míg összeállítottam nektek, úgyhogy remélem tetszeni fog! Ha bárkinek további kérdései lennének a szereplőkről, történetről, amelyek nem tiszták nyugodtan kérdezzetek rá. Sajnos sokszor nem veszem észre, ha nem derül ki egy-egy szereplőről, hogy kicsoda, és erre Nia szokta felhívni a figyelmemet. Mivel az én fejemben ott az egész sztori, néha nem veszem észre, hogy nem elegendő információt osztottam meg veletek velük kapcsolatban.
Szóval csak nyugodtan kérdezzetek, osszátok meg velem a véleményeteket, meglátásaitokat!
És akkor, íme a lényeg;
Jensen Uley: A La pushi vérfarkasok falkavezére, vagyis az Alfa.
Sayen: Nevének jelentése: aranyos (szintén indián név). Gábriellel randizgat(ot).
Bár nem úgy tűnik, elég sokat szenvedtem vele míg összeállítottam nektek, úgyhogy remélem tetszeni fog! Ha bárkinek további kérdései lennének a szereplőkről, történetről, amelyek nem tiszták nyugodtan kérdezzetek rá. Sajnos sokszor nem veszem észre, ha nem derül ki egy-egy szereplőről, hogy kicsoda, és erre Nia szokta felhívni a figyelmemet. Mivel az én fejemben ott az egész sztori, néha nem veszem észre, hogy nem elegendő információt osztottam meg veletek velük kapcsolatban.
Szóval csak nyugodtan kérdezzetek, osszátok meg velem a véleményeteket, meglátásaitokat!
És akkor, íme a lényeg;
Jensen Uley: A La pushi vérfarkasok falkavezére, vagyis az Alfa.
Farkas alakban: Jensen farkas alakban és hóban:). Egyébként a képen egy vörös farkas látható.
Gábriel: Nevét Gábriel angyal/arkangyal után kapta. Vagy Isten hírvivőjének, vagy az igazság angyalának tekintik. A keresztény hitben sorolják az arkangyalok közé. Ünnepét március 24-re tették.
Farkas alakban: Gábriel mérges XD. Bundája nem véletlen, ilyen színű:
- fehér: hogy jelképezze a tisztaságot
és
- szürke, fekete csíkokkal: hogy a heves természetét is
- kihangsúlyozva a "bukottat" is, hisz Gábriel arkangyal után kapta a nevét a karakter.
Daniel&Lejla: Lejla nevének jelentése: sötét hajú (indián név)
Daniel farkas alakban:
Sayen: Nevének jelentése: aranyos (szintén indián név). Gábriellel randizgat(ot).
Joshua Beckett: A La pushi nőcsábász.
Josh farkas alakban:
2009. november 2., hétfő
Like A Shooting Star - 16. fejezet
Na, csak megérkezett, az a fránya 16 fejezet...:)
A túra - part2
Már szedelőzködtünk hazafelé, amikor Alice torkából újabb csipkelődő megjegyzés tört elő. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, azóta, hogy rajtakapott minket Edwarddal csókolózni. Ami, nem öt perce volt. Így hát kezdett elfogyni a türelmem… na, és már melegem is volt, a folytonos pironkodástól.
Minthogy már nem volt több frappáns replikám, a kezemben lévő kulacsomat felé fordítottam, megnyomtam a közepét, és lespricceltem vízzel.
- Én kész vagyok! – jelentettem be, hogy felőlem indulhatunk, miközben Alice még mindig csak némán hápogott az ármányos támadásom után.
Edward válaszul átkarolt, magához vont és egy csókot nyomott a homlokomra. Majd Alice-re kacsintott és magával húzva elindultunk a sűrű erdő felé, hogy rátérjünk arra az ösvényre, amin idefele jöttünk.
Valahogy a hazaút rövidebbnek tűnt, ami nem feltétlenül volt baj, ugyanis az út kétharmadánál járhattunk, amikor elkezdett dörögni az ég. Már nem lehettünk messze a Cullen háztól – ezt onnan tudtam, hogy megváltozott kicsit a növényzet és ritkult a fák tömkelege – mikor a villámlás is rákezdett. Bár nem szeretem az esőt és az itteni borongós időjárást, el kellett ismernem, ahogyan a tavaszi viharon átcikáztak a villámok és bevilágították az eget, az gyönyörű volt. Úgy tűnt ma a természeté a főszerep. Percre pontosan akkor kezdett el szemerkélni az eső, amikor a sor végét záró Jasper belépett az ajtón.
- Ez hihetetlen! – tátottam el a számat. – Te tudtad! – fordultam Alice felé. – Hihetetlen vagy! – csodálkoztam még mindig. – Tuti, téged hívlak, mikorra tervezzem be a nyaralást – mosolyogtam Alice-re.
Leraktam a táskám a sarokba, és figyeltem, ahogy Esme és Carlisle a kanapéról felállva halkan felosontak az emeletre.
- Hazavigyelek vagy maradnál még? – vonta magára figyelmemet Edward.
- Maradnék még – mosolyogtam rá.
- Kérsz valamit esetleg? Étel, ital?
- Hmm, te aztán figyelsz az alapellátásra igaz? – nevettem rá. – De, ha van itthon, készítenék magamnak egy teát.
Edward átvezetett a konyhába, és körülbelül két teljes másodpercig hagyta is, hogy kiszolgáljam magam. Azonban már ő rakta fel a vizet forralni és a közelébe sem engedett a tűzhelynek. Csak akkor kaptam vissza az irányítást, amikor elérkezett a tea édesítése.
Nagyban szürcsölgettem a teám, mikor belépett a konyhába Emmett.
- Hali kislány! – köszöntött.
- Szervusz mackókám! – üdvözöltem én is az ő stílusában.
Jóízű nevetése betöltötte a tágas étkezőt.
- Benned emberemre találtam igaz?
- Igaz! – bólintottam. – Na és az oldalbordád hol hagytad?
- Rose-t? Épp csinosítja a GTC Speedjét.
- Mi?! – fulladoztam a félrenyelt teától. – Continentál GTC Speedjét? A Bentley-ét? – emelkedet a hangszínem.
- Te tudod mi az a Bentley? – vizslatott Edward.
- Hö! – bosszankodtam. – Igen tudom! Miért csak egy férfi érthet az autókhoz? Micsoda maradi gondolkodás – mormoltam az orrom alatt az utolsó megjegyzésemet.
- Én nem vagyok maradi! – kérte ki magának Edward.
- Meg akarod nézni a verdát? – hagyta figyelmen kívül Emmett a testvére kirohanását.
- Akarom! – mondtam talán túl hangosan.
- Jól van – nevetett gyermeki lelkesedésemen. – Gyere!
Edwardot a konyhában hagyva nekivágtunk a háznak. A hatalmas alsó szinten át elértük a szintén hatalmas garázst.
Belépve a mennyország tárult elém. A régi klasszikus autóktól a modern csodákig minden példány megtalálható volt a Cullen garázsban. Egy pár láb lógott ki a metál piros GTC alól.
- Hú! Nem is mondtátok, hogy ti itt autó múzeumot dugdostok.
- Ez egyáltalán nem múzeum! – kérte ki magának a GTC. Vagyis az alatta lévő Rosalie. - A múzeumokban már semmi sem működik, itt viszont a legrégebbi autó szíve és úgy duruzsol, mint egy első osztályú forma-1-es verda motorja.
Rosalie előmászott és csípőre tett kézzel mért végig.
- Ezt bóknak szántam – húztam ki magam.
- Akkor még gyakorold a bókolást – nézett rám kihívóan Rosalie. - Az én járgányaim szebbet érdemelnek! – vicsorgott rám.
Vagy ez mosoly akart lenni? Mindenesetre a béke kedvéért, az utóbbi lehetőséget választottam.
- Jól van, látom jó kezekben leszel – somolyogott Emmett – én vissza is mentem az x-boxomhoz.
Csókot lehelt Rose szájára, majd rám kacsintva kislisszolt az ajtón.
- Szóval te turbózod fel a családi verdákat.
- Igen. – válaszolt meglepetésemre Rosalie.
Körbenéztem a garázsban. – Na és melyik a kedvenced?
- Most ez a kicsike – bökött az előbb bütykölt GTC-re. – De örök kedvenc az a Ferrari ott – mutatott a sarokba Rose.
A válaszadás után elkezdte visszapakolni a szerszámokat a helyére. Hosszú kínos csend következett a beszélgetésünkben, már-már azon gondolkoztam előállok valami buta kifogással, hogy visszamehessek Edwardhoz a konyhába, mikor Rose megtörte a csendet és így szólt.
- Mit gondolsz rólam?
- Őszintén?
- Őszintén! – mondta dacos hangon Rosalie.
- Számomra te vagy a megtestesítője „ha ölni tudna a szemével” mondásnak.
Rosalie sokáig méregetett, fontolgatta a válaszom, majd kitört belőle a kacagás.
Felült a garázs szélén végigfutó munkalapra és ezt kérdezte; - Akkor miért álltál ki mellettem?
Bambán néztem rá és erősen koncentráltam vajon mikor álltam én ki Rosalie, a hideg, de tökéletes kőszobor mellett. Valószínűleg megunhatta, a néma várakozást, mert magyarázásba kezdett.
- Néhány hónapja, amikor az az emberi nő..,LC – köpte a szavakat – jelenetet rendezett a menzán.
- Ohh! Hogy az! Hát…- húztam az időt, hogy összeszedjem gondolataimat, és megindokoljam, azt, amit én magam sem értek.
Visszaemlékeztem arra napra, hátha rádöbbenek miért is tettem.
Nem sokkal a tornaórai megaláztatásom után történt. A menzán ültem, barátaim társaságában, szokásos asztalunknál. – és itt jegyezném meg, igen távol van a Cullen testvérek törzshelyétől, ámbár úgy látszik mindannyian hallották ilyen méretű távolság ellenére is -. Közeledett felénk a „slepp” és el is öntött a baljóslat, mikor nem láttam megjelenni őket a szemem sarkából, ami azt jelzi, hogy sikeresen elhaladtak mellettem. Néhány másodperc múlva viszont LC kaparós hangja ütötte meg a fülemet. Hátrafordultam, hogy az élet bebizonyíthassa nekem rosszak a megérzéseim és nem mögöttem cövekelt le. Sajnos az élet nem cáfolt meg, pozitívként azonban megemlíthetjük, hogy hallgathatok a megérzéseimre, mert azok jók. A slepp a hátam mögötti asztalhoz telepedett le, nem a szokásos ablak melletti helyükre.
- Az még hagyján, hogy úgy néz ki, mint egy vashiányos. Na de hogy öltözködni sem tud!
Hallgatóztam bele, a rólam szóló ócsárolásba.
- Igen, igen – bólogatott az egyik barátnője. - És ez a rémes zöld pulcsi, ami ma rajta van! – gúnyolodott tovább.
El kell, hogy mondjam azt a rémes zöld pulcsit a Bendel’s-ben vettem.
- Na és az, hogy visszautasította Kellan meghívását! – háborodott fel egy második utánzat.
Jó, ebben bűnös vagyok.
- Sebaj – rántotta meg a vállát LC. – Majd ő is olyan fagyos lesz, mint Rosalie Hale. Az sem tud szeretni senkit… és hát ki szeretné őt ilyen természettel – vihogott fel jó hangosan. - Nem is értem miért van vele Emmett. Biztos, hogy csak a kinézete miatt.
Na, nem tudom miért, de ez nagyon megbántott. Hisz igaz, hogy Rosalie mindenkin átnéz itt az iskolában, de Emmetten aztán biztos, hogy nem. A vak is láthatja, hogy mennyire szeretik egymást. Emmett mindig rajongva duruzsolja körbe, Rosalie pedig ahogy Emmettre néz, na az többet mond minden szónál. Olyankor az ő szemei és ellágyulnak, és folyékony arannyá változnak a szeretettől.
Ezt meg is mondtam LC-nek. Kiegészítve még pár dologgal.
- És tudod LC, mit gondolok? - sziszegtem a fülébe, miután felpattantam a helyemről, és az asztalukra támaszkodtam, hogy a méhkirálynő szemébe nézhessek. - Hogy csak féltékeny vagy! Mert rád soha senki nem néz így, és ha nem változol meg, jó eséllyel nem is fog. Hisz ki látott már olyan férfit, aki szívből szeretne egy viperát? És már avval is hátránnyal indulsz, hogy Rosalie szépségének a közelébe sem érsz – döftem belé egy utolsót.
Majd kecsesen kivonultam a menzáról. Bár az igazat megvallva, inkább kirohantam, mikor rájöttem mit is tettem, mert gyorsan el akartam húzni a csíkot, mielőtt LC-nek lehetősége lett volna a visszavágásra.
- … tudod, valakinek helyre kellett már raknia. És amit rólad mondott az tényleg nem volt igaz és… és átlépett egy határt. Vagy csak akkor szakadt el nálam a cérna. Nem igazán tudom megmondani neked.
Szünetet hagytam mondandóm között, hogy mégis mit szól hozzá, de még mindig fürkésző tekintettel nézett rám.
- Csak, olyan érzés kerített hatalmába, mintha belém martak volna, nem beléd.
Jól van, adtam meg magam.
- Ne kerteljünk! – fakadtam ki a végén, mikor rájöttem mit is érzek. – Úgy éreztem ki kell állnom melletted.
Hirtelen Edward lépett be a garázsba.
Rosalie hangos kirohanással jutalmazta testvére felbukkanását.
- Jaj, már! – forgatta meg a szemeit. – Nyugodj meg, él még! Egy ujjal sem értem hozzá.
Edward azért alaposan végigmért – amibe bele is pirultam -, hogy Rosalie igazat szólt-e.
- Nem kell engem félteni! – háborodtam fel. – Meg tudom védeni magam, ha kell.
- Aham! – bólogatott Edward. – Azért ne próbáljuk ki!
Megfogta a kezem, és közelebb vont magához. Szerettem volna azt hinni, hogy azért tette, mert fizikailag szüksége volt rá, de jól tudtam tettét csak avval magyarázhatjuk, hogy távolabb akart tudni Rosalie-tól. Gyere Isabella... – Edward felém fordult, karamell szemeivel rám nézett, majd így folytatta; – Bella, későre jár, hazaviszlek.
A túra - part2
Már szedelőzködtünk hazafelé, amikor Alice torkából újabb csipkelődő megjegyzés tört elő. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, azóta, hogy rajtakapott minket Edwarddal csókolózni. Ami, nem öt perce volt. Így hát kezdett elfogyni a türelmem… na, és már melegem is volt, a folytonos pironkodástól.
Minthogy már nem volt több frappáns replikám, a kezemben lévő kulacsomat felé fordítottam, megnyomtam a közepét, és lespricceltem vízzel.
- Én kész vagyok! – jelentettem be, hogy felőlem indulhatunk, miközben Alice még mindig csak némán hápogott az ármányos támadásom után.
Edward válaszul átkarolt, magához vont és egy csókot nyomott a homlokomra. Majd Alice-re kacsintott és magával húzva elindultunk a sűrű erdő felé, hogy rátérjünk arra az ösvényre, amin idefele jöttünk.
Valahogy a hazaút rövidebbnek tűnt, ami nem feltétlenül volt baj, ugyanis az út kétharmadánál járhattunk, amikor elkezdett dörögni az ég. Már nem lehettünk messze a Cullen háztól – ezt onnan tudtam, hogy megváltozott kicsit a növényzet és ritkult a fák tömkelege – mikor a villámlás is rákezdett. Bár nem szeretem az esőt és az itteni borongós időjárást, el kellett ismernem, ahogyan a tavaszi viharon átcikáztak a villámok és bevilágították az eget, az gyönyörű volt. Úgy tűnt ma a természeté a főszerep. Percre pontosan akkor kezdett el szemerkélni az eső, amikor a sor végét záró Jasper belépett az ajtón.
- Ez hihetetlen! – tátottam el a számat. – Te tudtad! – fordultam Alice felé. – Hihetetlen vagy! – csodálkoztam még mindig. – Tuti, téged hívlak, mikorra tervezzem be a nyaralást – mosolyogtam Alice-re.
Leraktam a táskám a sarokba, és figyeltem, ahogy Esme és Carlisle a kanapéról felállva halkan felosontak az emeletre.
- Hazavigyelek vagy maradnál még? – vonta magára figyelmemet Edward.
- Maradnék még – mosolyogtam rá.
- Kérsz valamit esetleg? Étel, ital?
- Hmm, te aztán figyelsz az alapellátásra igaz? – nevettem rá. – De, ha van itthon, készítenék magamnak egy teát.
Edward átvezetett a konyhába, és körülbelül két teljes másodpercig hagyta is, hogy kiszolgáljam magam. Azonban már ő rakta fel a vizet forralni és a közelébe sem engedett a tűzhelynek. Csak akkor kaptam vissza az irányítást, amikor elérkezett a tea édesítése.
Nagyban szürcsölgettem a teám, mikor belépett a konyhába Emmett.
- Hali kislány! – köszöntött.
- Szervusz mackókám! – üdvözöltem én is az ő stílusában.
Jóízű nevetése betöltötte a tágas étkezőt.
- Benned emberemre találtam igaz?
- Igaz! – bólintottam. – Na és az oldalbordád hol hagytad?
- Rose-t? Épp csinosítja a GTC Speedjét.
- Mi?! – fulladoztam a félrenyelt teától. – Continentál GTC Speedjét? A Bentley-ét? – emelkedet a hangszínem.
- Te tudod mi az a Bentley? – vizslatott Edward.
- Hö! – bosszankodtam. – Igen tudom! Miért csak egy férfi érthet az autókhoz? Micsoda maradi gondolkodás – mormoltam az orrom alatt az utolsó megjegyzésemet.
- Én nem vagyok maradi! – kérte ki magának Edward.
- Meg akarod nézni a verdát? – hagyta figyelmen kívül Emmett a testvére kirohanását.
- Akarom! – mondtam talán túl hangosan.
- Jól van – nevetett gyermeki lelkesedésemen. – Gyere!
Edwardot a konyhában hagyva nekivágtunk a háznak. A hatalmas alsó szinten át elértük a szintén hatalmas garázst.
Belépve a mennyország tárult elém. A régi klasszikus autóktól a modern csodákig minden példány megtalálható volt a Cullen garázsban. Egy pár láb lógott ki a metál piros GTC alól.
- Hú! Nem is mondtátok, hogy ti itt autó múzeumot dugdostok.
- Ez egyáltalán nem múzeum! – kérte ki magának a GTC. Vagyis az alatta lévő Rosalie. - A múzeumokban már semmi sem működik, itt viszont a legrégebbi autó szíve és úgy duruzsol, mint egy első osztályú forma-1-es verda motorja.
Rosalie előmászott és csípőre tett kézzel mért végig.
- Ezt bóknak szántam – húztam ki magam.
- Akkor még gyakorold a bókolást – nézett rám kihívóan Rosalie. - Az én járgányaim szebbet érdemelnek! – vicsorgott rám.
Vagy ez mosoly akart lenni? Mindenesetre a béke kedvéért, az utóbbi lehetőséget választottam.
- Jól van, látom jó kezekben leszel – somolyogott Emmett – én vissza is mentem az x-boxomhoz.
Csókot lehelt Rose szájára, majd rám kacsintva kislisszolt az ajtón.
- Szóval te turbózod fel a családi verdákat.
- Igen. – válaszolt meglepetésemre Rosalie.
Körbenéztem a garázsban. – Na és melyik a kedvenced?
- Most ez a kicsike – bökött az előbb bütykölt GTC-re. – De örök kedvenc az a Ferrari ott – mutatott a sarokba Rose.
A válaszadás után elkezdte visszapakolni a szerszámokat a helyére. Hosszú kínos csend következett a beszélgetésünkben, már-már azon gondolkoztam előállok valami buta kifogással, hogy visszamehessek Edwardhoz a konyhába, mikor Rose megtörte a csendet és így szólt.
- Mit gondolsz rólam?
- Őszintén?
- Őszintén! – mondta dacos hangon Rosalie.
- Számomra te vagy a megtestesítője „ha ölni tudna a szemével” mondásnak.
Rosalie sokáig méregetett, fontolgatta a válaszom, majd kitört belőle a kacagás.
Felült a garázs szélén végigfutó munkalapra és ezt kérdezte; - Akkor miért álltál ki mellettem?
Bambán néztem rá és erősen koncentráltam vajon mikor álltam én ki Rosalie, a hideg, de tökéletes kőszobor mellett. Valószínűleg megunhatta, a néma várakozást, mert magyarázásba kezdett.
- Néhány hónapja, amikor az az emberi nő..,LC – köpte a szavakat – jelenetet rendezett a menzán.
- Ohh! Hogy az! Hát…- húztam az időt, hogy összeszedjem gondolataimat, és megindokoljam, azt, amit én magam sem értek.
Visszaemlékeztem arra napra, hátha rádöbbenek miért is tettem.
Nem sokkal a tornaórai megaláztatásom után történt. A menzán ültem, barátaim társaságában, szokásos asztalunknál. – és itt jegyezném meg, igen távol van a Cullen testvérek törzshelyétől, ámbár úgy látszik mindannyian hallották ilyen méretű távolság ellenére is -. Közeledett felénk a „slepp” és el is öntött a baljóslat, mikor nem láttam megjelenni őket a szemem sarkából, ami azt jelzi, hogy sikeresen elhaladtak mellettem. Néhány másodperc múlva viszont LC kaparós hangja ütötte meg a fülemet. Hátrafordultam, hogy az élet bebizonyíthassa nekem rosszak a megérzéseim és nem mögöttem cövekelt le. Sajnos az élet nem cáfolt meg, pozitívként azonban megemlíthetjük, hogy hallgathatok a megérzéseimre, mert azok jók. A slepp a hátam mögötti asztalhoz telepedett le, nem a szokásos ablak melletti helyükre.
- Az még hagyján, hogy úgy néz ki, mint egy vashiányos. Na de hogy öltözködni sem tud!
Hallgatóztam bele, a rólam szóló ócsárolásba.
- Igen, igen – bólogatott az egyik barátnője. - És ez a rémes zöld pulcsi, ami ma rajta van! – gúnyolodott tovább.
El kell, hogy mondjam azt a rémes zöld pulcsit a Bendel’s-ben vettem.
- Na és az, hogy visszautasította Kellan meghívását! – háborodott fel egy második utánzat.
Jó, ebben bűnös vagyok.
- Sebaj – rántotta meg a vállát LC. – Majd ő is olyan fagyos lesz, mint Rosalie Hale. Az sem tud szeretni senkit… és hát ki szeretné őt ilyen természettel – vihogott fel jó hangosan. - Nem is értem miért van vele Emmett. Biztos, hogy csak a kinézete miatt.
Na, nem tudom miért, de ez nagyon megbántott. Hisz igaz, hogy Rosalie mindenkin átnéz itt az iskolában, de Emmetten aztán biztos, hogy nem. A vak is láthatja, hogy mennyire szeretik egymást. Emmett mindig rajongva duruzsolja körbe, Rosalie pedig ahogy Emmettre néz, na az többet mond minden szónál. Olyankor az ő szemei és ellágyulnak, és folyékony arannyá változnak a szeretettől.
Ezt meg is mondtam LC-nek. Kiegészítve még pár dologgal.
- És tudod LC, mit gondolok? - sziszegtem a fülébe, miután felpattantam a helyemről, és az asztalukra támaszkodtam, hogy a méhkirálynő szemébe nézhessek. - Hogy csak féltékeny vagy! Mert rád soha senki nem néz így, és ha nem változol meg, jó eséllyel nem is fog. Hisz ki látott már olyan férfit, aki szívből szeretne egy viperát? És már avval is hátránnyal indulsz, hogy Rosalie szépségének a közelébe sem érsz – döftem belé egy utolsót.
Majd kecsesen kivonultam a menzáról. Bár az igazat megvallva, inkább kirohantam, mikor rájöttem mit is tettem, mert gyorsan el akartam húzni a csíkot, mielőtt LC-nek lehetősége lett volna a visszavágásra.
- … tudod, valakinek helyre kellett már raknia. És amit rólad mondott az tényleg nem volt igaz és… és átlépett egy határt. Vagy csak akkor szakadt el nálam a cérna. Nem igazán tudom megmondani neked.
Szünetet hagytam mondandóm között, hogy mégis mit szól hozzá, de még mindig fürkésző tekintettel nézett rám.
- Csak, olyan érzés kerített hatalmába, mintha belém martak volna, nem beléd.
Jól van, adtam meg magam.
- Ne kerteljünk! – fakadtam ki a végén, mikor rájöttem mit is érzek. – Úgy éreztem ki kell állnom melletted.
Hirtelen Edward lépett be a garázsba.
Rosalie hangos kirohanással jutalmazta testvére felbukkanását.
- Jaj, már! – forgatta meg a szemeit. – Nyugodj meg, él még! Egy ujjal sem értem hozzá.
Edward azért alaposan végigmért – amibe bele is pirultam -, hogy Rosalie igazat szólt-e.
- Nem kell engem félteni! – háborodtam fel. – Meg tudom védeni magam, ha kell.
- Aham! – bólogatott Edward. – Azért ne próbáljuk ki!
Megfogta a kezem, és közelebb vont magához. Szerettem volna azt hinni, hogy azért tette, mert fizikailag szüksége volt rá, de jól tudtam tettét csak avval magyarázhatjuk, hogy távolabb akart tudni Rosalie-tól. Gyere Isabella... – Edward felém fordult, karamell szemeivel rám nézett, majd így folytatta; – Bella, későre jár, hazaviszlek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
