Like A Shooting Star - 16. fejezet

Na, csak megérkezett, az a fránya 16 fejezet...:)

A túra - part2

Már szedelőzködtünk hazafelé, amikor Alice torkából újabb csipkelődő megjegyzés tört elő. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, azóta, hogy rajtakapott minket Edwarddal csókolózni. Ami, nem öt perce volt. Így hát kezdett elfogyni a türelmem… na, és már melegem is volt, a folytonos pironkodástól.
Minthogy már nem volt több frappáns replikám, a kezemben lévő kulacsomat felé fordítottam, megnyomtam a közepét, és lespricceltem vízzel.
- Én kész vagyok! – jelentettem be, hogy felőlem indulhatunk, miközben Alice még mindig csak némán hápogott az ármányos támadásom után.
Edward válaszul átkarolt, magához vont és egy csókot nyomott a homlokomra. Majd Alice-re kacsintott és magával húzva elindultunk a sűrű erdő felé, hogy rátérjünk arra az ösvényre, amin idefele jöttünk.
Valahogy a hazaút rövidebbnek tűnt, ami nem feltétlenül volt baj, ugyanis az út kétharmadánál járhattunk, amikor elkezdett dörögni az ég. Már nem lehettünk messze a Cullen háztól – ezt onnan tudtam, hogy megváltozott kicsit a növényzet és ritkult a fák tömkelege – mikor a villámlás is rákezdett. Bár nem szeretem az esőt és az itteni borongós időjárást, el kellett ismernem, ahogyan a tavaszi viharon átcikáztak a villámok és bevilágították az eget, az gyönyörű volt. Úgy tűnt ma a természeté a főszerep. Percre pontosan akkor kezdett el szemerkélni az eső, amikor a sor végét záró Jasper belépett az ajtón.
- Ez hihetetlen! – tátottam el a számat. – Te tudtad! – fordultam Alice felé. – Hihetetlen vagy! – csodálkoztam még mindig. – Tuti, téged hívlak, mikorra tervezzem be a nyaralást – mosolyogtam Alice-re.
Leraktam a táskám a sarokba, és figyeltem, ahogy Esme és Carlisle a kanapéról felállva halkan felosontak az emeletre.
- Hazavigyelek vagy maradnál még? – vonta magára figyelmemet Edward.
- Maradnék még – mosolyogtam rá.
- Kérsz valamit esetleg? Étel, ital?
- Hmm, te aztán figyelsz az alapellátásra igaz? – nevettem rá. – De, ha van itthon, készítenék magamnak egy teát.
Edward átvezetett a konyhába, és körülbelül két teljes másodpercig hagyta is, hogy kiszolgáljam magam. Azonban már ő rakta fel a vizet forralni és a közelébe sem engedett a tűzhelynek. Csak akkor kaptam vissza az irányítást, amikor elérkezett a tea édesítése.
Nagyban szürcsölgettem a teám, mikor belépett a konyhába Emmett.
- Hali kislány! – köszöntött.
- Szervusz mackókám! – üdvözöltem én is az ő stílusában.
Jóízű nevetése betöltötte a tágas étkezőt.
- Benned emberemre találtam igaz?
- Igaz! – bólintottam. – Na és az oldalbordád hol hagytad?
- Rose-t? Épp csinosítja a GTC Speedjét.
- Mi?! – fulladoztam a félrenyelt teától. – Continentál GTC Speedjét? A Bentley-ét? – emelkedet a hangszínem.
- Te tudod mi az a Bentley? – vizslatott Edward.
- Hö! – bosszankodtam. – Igen tudom! Miért csak egy férfi érthet az autókhoz? Micsoda maradi gondolkodás – mormoltam az orrom alatt az utolsó megjegyzésemet.
- Én nem vagyok maradi! – kérte ki magának Edward.
- Meg akarod nézni a verdát? – hagyta figyelmen kívül Emmett a testvére kirohanását.
- Akarom! – mondtam talán túl hangosan.
- Jól van – nevetett gyermeki lelkesedésemen. – Gyere!
Edwardot a konyhában hagyva nekivágtunk a háznak. A hatalmas alsó szinten át elértük a szintén hatalmas garázst.
Belépve a mennyország tárult elém. A régi klasszikus autóktól a modern csodákig minden példány megtalálható volt a Cullen garázsban. Egy pár láb lógott ki a metál piros GTC alól.
- Hú! Nem is mondtátok, hogy ti itt autó múzeumot dugdostok.
- Ez egyáltalán nem múzeum! – kérte ki magának a GTC. Vagyis az alatta lévő Rosalie. - A múzeumokban már semmi sem működik, itt viszont a legrégebbi autó szíve és úgy duruzsol, mint egy első osztályú forma-1-es verda motorja.
Rosalie előmászott és csípőre tett kézzel mért végig.
- Ezt bóknak szántam – húztam ki magam.
- Akkor még gyakorold a bókolást – nézett rám kihívóan Rosalie. - Az én járgányaim szebbet érdemelnek! – vicsorgott rám.
Vagy ez mosoly akart lenni? Mindenesetre a béke kedvéért, az utóbbi lehetőséget választottam.
- Jól van, látom jó kezekben leszel – somolyogott Emmett – én vissza is mentem az x-boxomhoz.
Csókot lehelt Rose szájára, majd rám kacsintva kislisszolt az ajtón.
- Szóval te turbózod fel a családi verdákat.
- Igen. – válaszolt meglepetésemre Rosalie.
Körbenéztem a garázsban. – Na és melyik a kedvenced?
- Most ez a kicsike – bökött az előbb bütykölt GTC-re. – De örök kedvenc az a Ferrari ott – mutatott a sarokba Rose.
A válaszadás után elkezdte visszapakolni a szerszámokat a helyére. Hosszú kínos csend következett a beszélgetésünkben, már-már azon gondolkoztam előállok valami buta kifogással, hogy visszamehessek Edwardhoz a konyhába, mikor Rose megtörte a csendet és így szólt.
- Mit gondolsz rólam?
- Őszintén?
- Őszintén! – mondta dacos hangon Rosalie.
- Számomra te vagy a megtestesítője „ha ölni tudna a szemével” mondásnak.
Rosalie sokáig méregetett, fontolgatta a válaszom, majd kitört belőle a kacagás.
Felült a garázs szélén végigfutó munkalapra és ezt kérdezte; - Akkor miért álltál ki mellettem?
Bambán néztem rá és erősen koncentráltam vajon mikor álltam én ki Rosalie, a hideg, de tökéletes kőszobor mellett. Valószínűleg megunhatta, a néma várakozást, mert magyarázásba kezdett.
- Néhány hónapja, amikor az az emberi nő..,LC – köpte a szavakat – jelenetet rendezett a menzán.
- Ohh! Hogy az! Hát…- húztam az időt, hogy összeszedjem gondolataimat, és megindokoljam, azt, amit én magam sem értek.
Visszaemlékeztem arra napra, hátha rádöbbenek miért is tettem.
Nem sokkal a tornaórai megaláztatásom után történt. A menzán ültem, barátaim társaságában, szokásos asztalunknál. – és itt jegyezném meg, igen távol van a Cullen testvérek törzshelyétől, ámbár úgy látszik mindannyian hallották ilyen méretű távolság ellenére is -. Közeledett felénk a „slepp” és el is öntött a baljóslat, mikor nem láttam megjelenni őket a szemem sarkából, ami azt jelzi, hogy sikeresen elhaladtak mellettem. Néhány másodperc múlva viszont LC kaparós hangja ütötte meg a fülemet. Hátrafordultam, hogy az élet bebizonyíthassa nekem rosszak a megérzéseim és nem mögöttem cövekelt le. Sajnos az élet nem cáfolt meg, pozitívként azonban megemlíthetjük, hogy hallgathatok a megérzéseimre, mert azok jók. A slepp a hátam mögötti asztalhoz telepedett le, nem a szokásos ablak melletti helyükre.
- Az még hagyján, hogy úgy néz ki, mint egy vashiányos. Na de hogy öltözködni sem tud!
Hallgatóztam bele, a rólam szóló ócsárolásba.
- Igen, igen – bólogatott az egyik barátnője. - És ez a rémes zöld pulcsi, ami ma rajta van! – gúnyolodott tovább.
El kell, hogy mondjam azt a rémes zöld pulcsit a Bendel’s-ben vettem.
- Na és az, hogy visszautasította Kellan meghívását! – háborodott fel egy második utánzat.
Jó, ebben bűnös vagyok.
- Sebaj – rántotta meg a vállát LC. – Majd ő is olyan fagyos lesz, mint Rosalie Hale. Az sem tud szeretni senkit… és hát ki szeretné őt ilyen természettel – vihogott fel jó hangosan. - Nem is értem miért van vele Emmett. Biztos, hogy csak a kinézete miatt.
Na, nem tudom miért, de ez nagyon megbántott. Hisz igaz, hogy Rosalie mindenkin átnéz itt az iskolában, de Emmetten aztán biztos, hogy nem. A vak is láthatja, hogy mennyire szeretik egymást. Emmett mindig rajongva duruzsolja körbe, Rosalie pedig ahogy Emmettre néz, na az többet mond minden szónál. Olyankor az ő szemei és ellágyulnak, és folyékony arannyá változnak a szeretettől.
Ezt meg is mondtam LC-nek. Kiegészítve még pár dologgal.
- És tudod LC, mit gondolok? - sziszegtem a fülébe, miután felpattantam a helyemről, és az asztalukra támaszkodtam, hogy a méhkirálynő szemébe nézhessek. - Hogy csak féltékeny vagy! Mert rád soha senki nem néz így, és ha nem változol meg, jó eséllyel nem is fog. Hisz ki látott már olyan férfit, aki szívből szeretne egy viperát? És már avval is hátránnyal indulsz, hogy Rosalie szépségének a közelébe sem érsz – döftem belé egy utolsót.
Majd kecsesen kivonultam a menzáról. Bár az igazat megvallva, inkább kirohantam, mikor rájöttem mit is tettem, mert gyorsan el akartam húzni a csíkot, mielőtt LC-nek lehetősége lett volna a visszavágásra.
- … tudod, valakinek helyre kellett már raknia. És amit rólad mondott az tényleg nem volt igaz és… és átlépett egy határt. Vagy csak akkor szakadt el nálam a cérna. Nem igazán tudom megmondani neked.
Szünetet hagytam mondandóm között, hogy mégis mit szól hozzá, de még mindig fürkésző tekintettel nézett rám.
- Csak, olyan érzés kerített hatalmába, mintha belém martak volna, nem beléd.
Jól van, adtam meg magam.
- Ne kerteljünk! – fakadtam ki a végén, mikor rájöttem mit is érzek. – Úgy éreztem ki kell állnom melletted.
Hirtelen Edward lépett be a garázsba.
Rosalie hangos kirohanással jutalmazta testvére felbukkanását.
- Jaj, már! – forgatta meg a szemeit. – Nyugodj meg, él még! Egy ujjal sem értem hozzá.
Edward azért alaposan végigmért – amibe bele is pirultam -, hogy Rosalie igazat szólt-e.
- Nem kell engem félteni! – háborodtam fel. – Meg tudom védeni magam, ha kell.
- Aham! – bólogatott Edward. – Azért ne próbáljuk ki!
Megfogta a kezem, és közelebb vont magához. Szerettem volna azt hinni, hogy azért tette, mert fizikailag szüksége volt rá, de jól tudtam tettét csak avval magyarázhatjuk, hogy távolabb akart tudni Rosalie-tól. Gyere Isabella... – Edward felém fordult, karamell szemeivel rám nézett, majd így folytatta; – Bella, későre jár, hazaviszlek.