Like A Shooting Star - 13. fejezet

Farkas-sztori

Így történt, hogy szerda reggel a kórházban ébredtem. Miután ismét felébredtem, Carlisle elvégzett rajtam egy sor vizsgálatot, és mint később megtudtam tőle, minden leletem rendben volt. A vizsgálatokat követően reggelit is kaptam, de nem sokat ettem belőle. Vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet.
Apám elmondta, hogy miután tegnap visszaaludtam kiment szólni a srácoknak, hogy magamhoz tértem és nagyjából minden rendben velem. Ennek ellenére egyikük sem ment haza. Gondolom, ugyanígy történtek a dolgok a Cullen testvéreknél is, annyi változással, hogy Carlisle szólt nekik, nem az apám. Mindezt onnan sejtem, hogy az egyik ébresztésnél az ajtó mögül hallottam Edward és Alice beszélgetésének hangfoszlányait. Megtudtam, hogy nem lehetett tudni mikor térek magamhoz, a sok vérveszteség és az erős ütés miatt, de minél később ébredtem volna fel, annál nagyobbak lettek volna a kockázata a súlyos agyi károsodásnak.
Miután informálódtam, a következőket tudtam még meg:
Jensen és Gábriel találtak rám, épp az ösvényt követték a sziklaperemhez, ahol aztán rám találtak. Ők azonban semmiféle óriás farkassal nem találkoztak. Nem forszíroztam sokáig ezt a kérdést apámnál, nehogy a beütött fejemre kenhessék, úgy döntöttem majd megkérdezem Jensenéket is erről a témáról. Ők szállítottak kórházba is, és értesítették apámat is.
Edward és Alice – és az egész Cullen család -, Carlisle-tól tud a balesetemről, ugyanis épp ő volt az ügyeletes, így az ő „kezei közé kerültem” rögtön, és miután ellátott hívta a családját. Tudta ugyanis, hogy jó barátok vagyunk Edwarddal és Alice-szel. Ezt a kijelentését éppenséggel nem kommentáltam, pedig megtehettem volna. Az elmúlt napok történései után, én aztán nem gondolnám, hogy olyan nagy barátságban vagyok a fiával jelenleg. Azonban a telefonhívás után Alice-ék rögtön kocsiba ültek és behajtottak a kórházba. Miattam. Mert aggódtak.
Anne, azért nem volt itt az éjjel, mert nem akarta felébreszteni Ephraimet és nem szerette volna a baba öcsémet a kórházban éjszakáztatni. Erre ugyan én nem kérdeztem rá, de apám mindenképp szerette volna tisztázni Anne-t, hogy ő miért nem virrasztott a betegágyamnál. És remélte, hogy megértettem, és nem táplálok majd emiatt ellenérzést. Megnyugtattam, hogy nem.

A nagy faggatózás után fogadhattam a látogatóimat. Apám tapintatosan közölte, hogy addig felkeresi a kórház büféjét, és megreggelizik.
Először a megmentőim jöttek be hozzám. Jensen aggodalommal, fájdalommal és bűntudattal teli arcvonásokkal lépett be hozzám. Ő sokkal rosszabbul nézett ki, mint én, pedig én voltam az, aki túlélt egy óriás farkassal való találkozást, és egy fejsérülést. Ezt közöltem is vele.
- Nagyon sajnálom, Bella! Az én hibám volt – miután kiejtette az utolsó mondatott is Gábriel jól oldalba bökte.
- Ugyan már Jensen, nem a te hibád! Hogy is gondolhatod ezt? Nem lehetsz mellettem mindig, hogy megvédj!
- De akkor is – nézett rám hatalmas mogyoróbarna szemeivel, melyből sugárzott a féltés.
- Jól van, most már minden rendben van, jól vagyok! – próbáltam megnyugtatni. – Felesleges ezen rágódni.
Beszélgettünk még elég sok mindenről, érintettem a farkas témát is, de csak zavarba hoztam őket a kérdéssel, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem, nem láttak semmilyen farkast és nem is hallottak semmilyen neszt. Megköszöntem nekik, amit értem tettek, hisz ha nem arra jártak volna, én már elvéreztem és meghaltam volna. Épp őszinte hálálkodásom közepén tartottam, amikor bekopogtak. A nővérke volt az, hogy itt az ideje beadni az újabb fájdalomcsillapító adagomat. Miután ez megtörtént, felhívta a fiúk figyelmét arra, hogy vannak még látogatóim és talán engedjék be őket is hozzám. Ekkor jelent meg az ajtóban a két Cullen testvér. Mindkét srácnak megkeményedtek a vonásai, Gábriel mormogott is valamit az orra alá, Jensen szemébe pedig megint visszaköltözött az aggodalom. Jó pár pillanatig nem történt semmi, senki sem mozdult, csak a nővérke „mosolya” noszogatta továbbra is a fiúkat.
- Jól van, menjünk Jensen. Itt leszünk az ajtó mögött, ha bármire szükséged lenne Bella – mondta nekem Gábriel, bár mintha egyenesen Edwardnak címezte volna. Ezt onnan gondolom, hogy végig Edwardot figyelte, szúrós pillantásokkal.
Jensenék távoztak a nővérrel, helyet adva evvel Alice-éknek.
- Isabella! – lépett hozzám Alice azonnal, kis, apró kezével átölelve az enyémet.
- Bella! – szakította félbe Edward. – A neve Bella. Nincs kivétel – kacsintott rám Edward.
Amint meghallottam Edward szavait, elszégyelltem magam. Nem elég, hogy akaratom ellenére mégis csak gyerekesen viselkedtem, amikor Edward megkért tartsam tőle távol magam, de még a képembe is vágja. Tűzpiros arccal néztem az ő majd Alice szemébe, de reagálni nem reagáltam rá. Bár Alice kicsit meghökkent, nem zavartatta magát, nem hagyta, hogy kizökkentsék.
- Jól van, akkor Bella. Hogy érzed magad? Ne izgulj, a hétvégére már otthon leszel!
Ferde szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy hétvégére már otthon leszek? Már épp rá akartam kérdezni, amikor Edward elterelte a figyelmemet.
Megkerülte az ágyat és a másik oldalamra jött, majd gyengéden megfogta a szabadon lévő másik kezemet.
Ez volt a figyelemeltérítés, nem kellett hozzá nagy kunszt. Csak Edward érintése.
Hüvelykujjával, finom mozdulatokkal simogatta a csuklómat.
- Carlisle azt mondta jól vagy, csak a fejed fáj még. Tényleg jól vagy? Mindent elmondtál Carlislenak? Ha csak egy kis részletet is kihagytál, akkor lehet, hogy átsiklunk valami felett, és nem vesszük észre, ha nagyobb bajod van.
Miközben beszélt végig a kezünket nézte, mintha egy apró hadművelet lenne, aminek minden pontját figyelmesen követni kellene.
- Jaj, Edward, most mondtam, hogy a hétvégére már otthon lesz. Nem lesz semmi baj.
Talán Carlisle mondott neki valami ilyesmit. Amikor én kérdeztem mikor mehetek haza, nem adott rá pontos választ. De nem akartam forszírozni. Csak meg akartam Edwardot nyugtatni.
- Mindent elmondtam Carlislenak. Nem fáj semmi másom. A sok fájdalomcsillapítótól pedig a fejfájásomat sem érzem, ha van egyáltalán még.
- Egészen biztos?
- Igen!
Párbeszédünk alatt végig egymást néztük, Alice-ről szinte el is felejtkeztünk, legalábbis én mindenképp. Egészen a torokköszörülésig.
- Khmm, még itt vagyok!
Alice-re mosolyogtam.
- Igaz is, nektek nem az iskolában lenne a helyetek?
- Nem, pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Rámosolyogtam. Megint. De ez most a hálától duzzasztott mosoly volt.
- Mi történt pontosan, tegnap? – kérdezte Edward.
- Hát, mit hallottatok? – kérdeztem vissza, nem volt túl sok kedvem még egyszer elmondani az elejétől a végéig.
- Annyit tudunk, hogy az erdőben voltál, elestél és beverted a fejedet egy kiálló kőbe. És az a két La Pushi srác talált rád – kotyogott közbe Alice.
- Hát majdnem. Igazából már kint voltam egy sziklaszirten, ahol láttam egy hatalmas farkast, megijedtem, és ahogy menekülőre akartam fogni, akkor estem el, és vesztettem el az eszméletemet.
- Tessék?! Egy nagy farkas?! – villódzott Edward szeme. – Farkasról eddig szó se volt – mélyült el egyre inkább a hangja a haragtól. – Bántani akart?
- Öhm. Azt nem tudom, hogy bántani akart- e. Elég sokáig csak nézett rám és nem tett semmi fenyegető dolgot. Nyugodtnak tűnt. De aztán hirtelen felém lépett és beindult a pánikreakcióm.
- Hogy nézett ki ez a farkas? – faggatózott tovább Edward.
- Mint mondtam hatalmas volt, ilyen nagy példányt még sosem láttam. Barna-bronzos bundája volt, és hát… hát úgy nézett ki, mint egy farkas – nem igazán tudtam Edward mit vár el tőlem, milyen információkat adjak.
- Hogy az a rohadt… – Edward egy sor cifra kifejezést vonultatott fel, de inkább csak magának, amik morgásként hatottak. Így csak néhány szófoszlányt értettem meg, mint a; büdös korcsok…Quileute-ok… kerüljenek a kezeim közé…
- Edward! – csattant fel Alice hangja. – Ne is gondolj rá!
Én még mindig tátott szájjal figyeltem őket, ezért nem avatkoztam közbe a köztük zajló néma csatázásba. Úgy látszott a végső menetet Alice nyerte, ugyanis Edward lehiggadt kissé.
Ezután figyelmét újra csak nekem szentelte.
Edward tett még néhány kísérletet arra, hátha bevallom, hogy fáj levegőt vennem, ennek következtében összeesik a tüdőm és életmentésre lesz szükségem, de hárítottam aggódó kérdéseit, és biztosítottam, hogy a lehető legjobban vagyok, ami az állapotomhoz képest elvárható. Edward beékelt kérdéseit leszámítva, inkább csak a jobb csuklómat kényeztette simogatásaival, addig én főleg Alice-szel csacsogtam érdektelen témákról. Azt hiszem egy idő után el is bóbiskoltam, mert a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Edward az ablakpárkányon ül, míg Alice a mellettem lévő ágyon hemperedett el, és néma párbeszédet folytatott a bátyjával. Magamhoz térésem sem a véletlen műve volt, pár másodperccel később kivágódott az ajtó és aggódó barátaim léptek be a kórterembe, Jessicával az élen. Mintha csak megéreztem volna a jelenlétüket, és ez volt az a valami, ami kiragadott az álmomból. Bár el kell ismerjem nem volt egy nagy „hetedik érzék” tőlem, ugyanis Jess igen nagy hangerővel tudatosította aggodalmát értem, hogy még a keleti szárnyban is biztos hallották.
- Bella! – sóhajtott Jess, és avval a lendülettel, amivel bejött az ajtón, a karjaimba vette magát.
- Whooóó! Óvatosan, te lány, még összetörsz!
- Bocsi – repesgette rám szemét Jess. Lefitymáló ajkakkal nézett körbe a szobán – szerintem azért, hogy leszólja a kórtermet -, amikor észrevette Edwardot a párkánynál, és szemét visszakapva rám, figyelt fel a bal oldalamon elhelyezkedő Alice-re. Kikerekedett szemekkel folytatta. – Zavarunk? Nem tudtuk, hogy látogatók vannak nálad!
Válaszul csak a szememet forgattam, Jess szokásos drámázására.
A fiúk belépésüknél már felmérték a helyzetet, így ők többes számban üdvözöltek minket.
- Sziasztok! – köszönt Alex és Max. Alex biccentett Edward és Alice felé, Max inkább csak méregette az ablaknál elhelyezkedő Edwardot.
- Jól vagy Bella? Mi történt? A suliban többféle rémhír bontakozott ki arról, hogy miért kerültél kórházba – vette magához szót Jess.
- Akkor mi magatokra is hagyunk titeket. Sokan leszünk ebben a kis szobában. – állt fel Edward egyszerre Alice-szel.
Nem akartam, de reflexszerűen Edward után nyúltam, felnéztem rá, hogy rákérdezzek visszajönnek-e még, de szükségtelen lett volna kimondani a szavakat, Edward így is tudta mit akartam mondani. Fel nem tett kérdésemre, így válaszolt.
- Később még visszajövök!
Visszajövök, nem visszajövünk, szaladt mosolyra a szám. Imádom Alice-t, és örültem, hogy itt volt, de már csak a gondolatra is repesett a szívem, hogy később kettesben lehettek Edwarddal. Sajnos nem csak a mosolyom árulta el boldogságomat. Az életfunkciómat mérő monitor egy percre kiakadt, és a csipogás felgyorsult.
Mindenki a képernyőre meredt, aztán rám.
- Hmm…- mondtam hangosan, de mikor nem jutott eszembe semmi értelmes, amivel kivághattam volna magam, értetlenkedő képet vágtam és megrántottam a vállam.
- Majd még én is visszanézek, Bella – szólt Alice, jelentőségteljesen a monitort fixírozva. Talán senki sem lepődik meg, ha elárulom, hogy most nem történt semmi. Cinkosan Alice-re mosolyogtam, majd válaszul megint megrántottam a vállam.
Edward halk kuncogására lettem figyelmes.
- Héé! – méltatlankodtam. – Nemrég éltem át egy szörnyű traumát, nem tisztességes viccelődni szegény betegen!
Edward homlokon csókolt, mosollyal az arca szegletében. - Később még benézünk! – Alice pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott el.

- Hogy vagytok? – fordultam barátaim felé.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk.
Hmm, egyet kell értenem Maxszel.
- Én jól vagyok. Annyi fájdalomcsillapított kapok, hogy nem érzek semmit.
- És pontosan mi történt veled? Ahogy Jess mondta, elég sok variáció terjeng rólad a suliban. Aggódtunk érted! – vette át a szót Alex.
Töviről hegyire elmeséltem nekik is a sztorit, minden apró részlettel együtt, ugyan is Jess nem érte be a rövidített verzióval. Amikor ezen is túljutottunk, én kezdtem a faggatózást. Kíváncsi voltam milyen ferde történetek kaptak szárnyra a balesetemről, a párszáz fős forksi középiskolában. Sokat röhögtünk a túlbonyolított változatokon. Az egyik kedvencem így szólt; a farkas kiharapott belőlem egy darabot, ráadásul összekaszabolta az arcomat is, ezért plasztikai műtétre van szükségem, mert úgy elcsúfult az arcom. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a variáció LC-től származott.
Végül ránk esteledett, lejárt a látogatási idő, így Jessék elbúcsúztak és megígérték, hogy holnap újra visszanéznek. Jah, és azt is elújságolják a többieknek, hogy az arcomnak semmi baja, nem kell megijedni, nem egy agyonplasztikázott Bella fog visszatérni a suliba.
Miután elköszöntem a barátaimtól apa ismét a színre lépett, addig nem is tudatosult bennem, hogy egész nap nem láttam, amióta elment reggelizni. Elmondta, hogy járt bent nálam délben, Cullen doktorral egyetemben, de épp aludtam. Ezen felül azt is megtudtam tőle, hogy mielőtt a doktor úrnak – apám nevezte így - lejár a műszakja, benézz hozzám, hogy még egyszer megvizsgálhasson.
Néhány perc múlva Carlisle meg is jelent az ajtóban, és megtörtént a vizsgálat is. A leleteim továbbra is jók, de még nem telt le a 24 óra, így még nem mondhat semmi biztosat. Mármint Carlisle. Az állapotomról.
Később apától is elbúcsúztam, meggyőztem, hogy nyugodtan menjen haza, nem lesz semmi bajom, biztonságban leszek itt. Ha mégis rosszul érzem magam, hívjam fel nyugodtan az éjszaka közepén is, bejön hozzám, kötötte a lelkemre.
Mikor végre ténylegesen egyedül maradtam, visszapörgettem a tegnapot és az elmúlt órákat. Butaság vagy sem, de azon akadt meg a gondolatmenetem, hogy Gábrielék úgy búcsúztak el tőlem, hogy kint lesznek a váróteremben, ha kellenének. Vajon most is ott vannak még? – morfondíroztam magamban. Gábriel talán már nem, elég érdekes vele a kapcsolatom, nem nagyon tudtam kiismerni, így erre a kérdésre sem tudtam választ adni. Arra azonban igen, hogy Jensen odakint vár-e még. Valószínűleg, csak zuhanyozni ment haza, hogy felfrissüljön, és már visszatért őrt állni a szobám előtt. Ebben szinte egészen bizonyos voltam. Eszembe jutott, hogy fogom magam és kimegyek hozzá, de ahogy körbevizslattam magamat - a sok elektródák, tűk és infúzió, amik belém voltak vezetve, az ágyhoz kötöttek -, elvetettem ezt az ötletet. Eszembe ötlött valami, így körülnéztem a mellettem levő éjjeliszekrényen. Amikor elindultam futni, az mp3-mam és a telefonom is nálam volt. Elméletileg valahol itt kell lennie. Az oldalamra fordultam és elkezdtem kutakodni a fiókokban. Szerencsére rögtön rátaláltam a második fiókban az összehajtogatott ruháimon. Írni akartam valami frappánsat Jensennek, de a végeredmény, minden lett csak frappáns nem:
- Köszönöm! – írtam az üzenetben.
- Mit? – jött a válasz pár másodperccel később.
- Hogy velem vagyJ - írtam neki újból.
Lelkem megnyugtatása után, mobilomat visszaraktam a fiókba, el akartam helyezkedni a jobb oldalamon, de a már említett tűpárnának használnak dolog miatt nem igazán akart összejönni. Így beértem azzal, hogy csak a fejemet fordítottam az ablak felé, hogy gyönyörködhessek a teliholdban. A hold bűvöletébe belekábulva aludtam el, hogy holnap egy új napra ébredjek.