Like A Shooting Star - 14. fejezet

A Titok

- Készen vagyunk már? – türelmetlenkedtem abban a kórteremben, ahol négy napot töltöttem el a balesetem óta.
- Még egy aláírást kérek ide – mutatott Dr. Cullen egy kipöttyözött részre a lap alján – és itt vannak a receptek, rá van írva, miből mennyit kell bevenned, ha fájna a fejed.
- Köszönöm, Carlisle! – elvettem a recepteket, és alászignóztam az „elbocsátó” kórházi iratokat. Igazából, minthogy nem vagyok még nagykorú, az én aláírásom mit sem számít – csak jelzés értékű – de apa már tegnap aláfirkantotta nekem. Így mégis hivatalossá vált a procedúra.
- Jól van ezzel végeztünk is. Vigyázz magadra, Isabella!
- Úgy lesz! – ígértem meg Carlisle-nak. – És még egyszer köszönök mindent!
A táskám felé nyúltam, hogy felkapjam, de Jensen megelőzött vele.
- Ezt majd én viszem!
- Oké-oké, akkor mehetünk?
- Felőlem – sóhajtott Jensen.
Utoljára intettem még egyet Carlisle-nak, aztán kimasíroztam a szobából, hogy végre kijussak a friss levegőre. Mire Jensen utolért én már rég a kopott furgonjánál álltam egyik lábamról a másikra dőlve.
Egyébként apa találta ki, hogy Jensen vigyen haza, mert szerinte „ez a fiú” úgy is itt téblábolt volna egészen addig, míg el nem indultunk volna a kórházból, hogy aztán otthon újra körülugráljon engem. Nem válaszoltam semmit a felbukkanó gondolatképeiről, hisz feltehetően így lett volna. Ezért és amiatt is, ami tegnap történt- történetesen mikor nálam járt Lejla, ő és Jensen nagy sutyorgásba kezdtek, amikor a várható érkezésemről beszéltek -, úgy tippelem, hogy a járatom nem az otthonomba visz, hanem egy másik úti célpont felé. De számomra lényegtelen a célpont, sokkal inkább az számít, hogy végre kiszabadultam erről a helyről. Mit ne mondjak a tavalyi év után nem a kórházak voltak a sikerlistám élén. Távolról sem.
- Szóval, hova megyünk igazából? Valami meglepetés parti lesz vagy ilyesmi?
- Mi? Nem tudom, miről beszélsz! Miből gondolod, hogy nem haza viszlek?
Szembefordultam vele és rámosolyogtam.
Nem tudta tartani a szemkontaktust a vezetés miatt, de igyekezett nagyon értetlen képet vágni.
Kitartóan tartottam a mosolyomat, minek következtében, Jensen egyre gyakrabban pislogott, majd így kiáltott; - A francba!
Elnevettem magam.
- Ugyan Jensen, hiszen ez sose ment neked! Előlem nem tudsz eltitkolni semmit.
Jensen arca megrándult, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam csak csalódott a szavaim hallatán.
- Legyen! – mondta. – De attól még most sem tudod, hogy hová viszlek.
- De, azt igen! La Pushba.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Minek nézel te engem, szőkének? – forgattam a szemem. – Ez az út a rezervátumban ér véget, és már elhagytuk a leágazást, ami ki vitt volna a főútra. Szóval ez elégé behatárolja a helyet, ahová vihetsz.
- Nem csinálhatnál úgy, mintha nem tudnál semmiről?
- Nem –ráztam meg a fejem – ahhoz ma nincs kedvem.
- Jaj, te…
- Én, mi?
- Te… te… te lány!
- Igen, én az vagyok, jó a megfigyelőképességed. Örülök, hogy észrevetted, végül is jobb később, mint soha.
- Ááá – morgott Jensen – őrjítő vagy!
- Köszönöm a bókot! Rég nem mondtak nekem ilyen szépet.
- Biztos, mert félnek tőled.
- Naaa… most miért mondod?! Lehengerlően kedves vagyok!
- Inkább lehengerlően gonosz…
- Látod? – folytatta Jensen. – Most is csúnyán nézel rám.
Az út maradék perceiben folytattam a csúnya nézést. Még hogy én gonosz? Egy-két csipkelődő megjegyzés, még nem a világvége. Attól még nem leszek gonosz, csak egy kicsit megfűszerezi az amúgy kedvességtől telt énemet. Nincs igazam? Dehogy is nem!

Nagy ölelések vették kezdeték, amikor kiléptem a hátsó kertbe. Mindenki úgy fogadott, mintha a halálból tértem volna vissza. Pedig ha belegondolunk csak elestem, tök banális eset, mégis ilyen fogadtatás után egy kívülálló azt hihetné, hogy most éltem túl az Oceanic 815-ös járatát.
Bár én arra tippeltem, hogy Jensen házában vár majd a fogadóbizottság, de tévednem kellet, ugyanis Lejla és Daniel új faházában vártak rám. Szóval ez nem csak egy „örülünk, hogy újra köztünk vagy” parti volt, hanem egy házavató bulival egybekötött grill parti is. Amin először egy kicsit meghökkentem - hisz még csak most fognak érettségizni, vagyis oké már jövő héten -, de attól még elsőnek furcsának éreztem, hogy máris vettek maguknak egy közös otthont, és összeköltöznek. De aztán eszembe jutott, hogy néznek egymásra, mennyire egymáshoz tartoznak, és hogy ez mégse furcsa egyáltalán. Akkor is, ha még csak 18 évesek.
Miután mindenki kiölelgette magát, rögtön neki is kezdtünk a sütögetésnek. Josh felügyelte a hamburger húsok kisütését, úgyhogy hozzá vetődtem, hogy az én tányéromra essen az első falat. A kórházi koszt után, volt mit bepótolnom, nem sokat, csak úgy kb. 2-3 kg. Joshnak az elején imponált, hogy őt tüntettem ki a figyelmemmel, de hamar rájött, hogy a figyelmem inkább a húsnak jár semmint neki, na meg nem jól tolerálta megjegyzéseimet sem, amit a sütési módszereire tettem. Pedig mint mondtam, ezek a megjegyzések csak még izgalmasabbá teszik a beszélgetéseket. Persze előfordul, hogy valakit inkább kikészít, semmint felvillanyoz. Hát…Josh az előbbi kategóriába esik. No sebaj, így legalább hamarabb kaptam meg az adagomat, csak hogy minél előbb arrébb kotródjak. Miután befaltam két óriásburgert – amit Jensen végigasszisztált, hogy rajtam röhögjön mindenki, aki az asztalnál ült -, elmentem egy harmadikért. Ezután kapcsolódtam csak be a lányos csevejbe. Lejla és még néhány lány, akik mindenhova követik a Jensen bandabeli fiúkat – nem én mondom így, hanem a lányok –, egy hatalmas duglászfenyő alatt üldögéltek. Lehuppantam melléjük figyelve miről szól a diskurzus.
- Klasszikus randi volt; mozi és vacsora, utána pedig az éjszakát is együtt töltöttük – nevetgélt zavarában Sayen.
- Kivel voltál randin? – kotyogtam bele.
Felhúzott orral és fennkölt hangon így válaszolt: - Természetesen Gábriellel, ki mással!?
Mintha Gábrielen kívül nem létezne más pasi, akivel randizni mehetett volna.
Ha egy pár évszázaddal ezelőtt éltünk volna, most kaptam volna egy kesztyűlegyintést az arcomba.
Mit ne mondjak, nem igazán kedvel a csaj. Régen nagyon hajtott Jensenre, de mindig visszautasítást kapott. Sayen szerint miattam. És most idézem: „… ha nekem nem kell, hagyhatnám, hogy mással randizzon…”, ami butaság, ugyanis jóval az érkezésem előtt is kosarat kapott Jensentől. Azt még hozzá tenném a történethez, hogy a szülei nagyon nem találták el a névválasztást. Ugyanis a Sayen, azt jelenti: aranyos. Hát Sayen minden csak nem aranyos. Velem szemben biztos, hogy nem az. Talán Gábriellel az, vagy ez sem biztos, hiszen nem igazán vettem észre, ez alatt a pár óra alatt, hogy Gábriel igyekezett volna Sayen közelében lenni.
- Nagyon jól éreztük magunkat – folytatta Sayen tovább -, de képzeljétek el az est végén, amikor már csak kettesben voltunk…Értitek ügye? – szakította félbe kicsit önmagát. - Észrevettem, hogy a teste tele van zúzódásokkal és kék-lila foltokkal. Nagyon meglepődtem, úgy nézett ki, mint akit jól helybenhagytak.
- És rákérdeztél, hogy mi történt vele?
Lefitymáló pillantást kaptam. Kellett nekem megint belekotyogni.
- Nem kislány, akkor már nem azon járt az agyunk, hogy egymás hogylétéről érdeklődjünk.
- Jó. És utána sem kérdezted meg, hogy mi történt vele? Az nem normális, ha valaki összevert testtel mászkál – kapcsolódott most be Virginia.
- Hát…
- Ugyan lányok! – szakította félbe Lejla idegesen Sayent. – Mind ismerjük Gábrielt, tuti hogy semmi komoly nem történt vele. Biztos rosszabbul festett, mint amilyen igazából volt.
Mind a hárman értetlenkedve néztünk Lejlára.
- Édességre vágyok, elmegyek muffinért, ti nem kértek? – ezzel Lejla felpattant és az asztalhoz sétált. Sayen megrántotta a vállát és utána iramodott.
Én szememmel Gábrielt kerestem, épp Josh-sal beszélt kezükben egy-egy üveg sör. Gábriel megérezhette, hogy bámulja valaki, mert elkezdett forgolódni. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint akit elagyabugyáltak volna. Meg akartam osztani az észrevételemet Virginiával, de csak ekkor tűnt fel, hogy már ő is eltűnt mellőlem.

Egy kicsit megélénkült a szél, így fogtam magam és feltápászkodtam a fenyő alól, hogy bemenjek a házba, előkaparni a táskából a kabátomat. A legtöbben már visszahúzódtak a házba, csak néhány srác állta körbe az utolsó falatokért a grillsütőt. Lejláék új otthona egy egyszintes takaros kis kunyhó. Viszont egy hatalmas kertjük van, ami az erdőbe torkollik, nincs is leválasztva kerítéssel Daniel kívánsága szerint, mert így úgy érzi, mintha a dzsungel közepén élne kettesben Lejlával. A konyhából nyíló kisebb szobába mentem – azt mondták ez a vendégszoba, de gyanúm szerint Lejla a majdani gyerekszobának szánta –, ahol Jensen leparkolta a táskámat. Nagyban rángattam elő a farmerdzsekim, amikor a résnyire nyitott ajtó mögül veszekedés hangfoszlányai ütötték meg a fülemet.
- Lejla ügyesebben is megoldhatta volna a helyzetet – szűrte e szavakat a foga között Gábriel.
- Te most Lejlát hibáztatod? – kérdezte ingerülten Daniel.
- Igen, még az is jobb lett volna, ha nem mond semmit. Bella gyanít valamit, nem láttad, hogy vizslatott?
- Ugyan már Bella nem sejt semmit. Rémeket látsz. Különben is inkább neked kéne jobban vigyáznod nem kéne fű-fával lefeküdnöd, pláne nem evvel a pletykás Sayennel.
- Nem, ti vagytok vakok! Jensen állandóan vele lóg, és az a múltkori hiba, amit elkövetett… majdnem kiderült a titkunk. Ráadásul Bella jóban van azokkal a szörnyetegekkel, és ha áruló lesz?! - üvöltött már Gábriel.
- Mi folyik itt? – fojtotta beléjük a szót Jensen. – Mit üvöltözöl itt Gábriel? Ha itt bármi kiszivárog, az csak azért van, mert a konyha közepén ordibálod ki az ügyünket!
- Óvatosabbnak kell lenned Bellával, a múltkori hibád után...
- Igen, Gábriel, hibáztam. Az emberek hibáznak, nem fordul elő még egyszer. De te meg vigyázz a szádra – kelt ki magából most Jensen.
Mindhárman hallgattak, csak tippelni tudtam, hogy épp néma párbaj folyik köztük, hisz az ajtó mögül - ahová bebújtam a vita kezdetekor -, semmit sem láttam.
- És legközelebb, ha megsérülsz, ne bújj rögtön ágyba egy kívülállóval, míg be nem gyógyultak a sebeid!
- Jól van, nyugodjunk meg mindannyian – zárta le a vitát Daniel – menjünk vissza mielőtt tényleg feltűnést keltünk.
Nem tudom meddig állhattam még néma csöndben az ajtó mögött, de egyszer csak úgy éreztem nem bír megtartani a lábam és le kell ülnöm. Leroskadtam az ágyra és próbáltam valami értelmet adni a hallottaknak. Árulóvá válok? Én, de miért? És kikre gondolt Gábriel, milyen szörnyetegek? És mégis milyen titokról van szó? Egyáltalán nem értettem miről fojt a vita, és hiába törtem a fejem nem jutott az eszembe semmi értelmes magyarázat a hallottakra.
Ingerültségemben felpattantam az ágyról, belerúgtam az ágykeretbe és káromkodtam egy nagyot.
Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, és a hátam mögött megjelent egy hatalmas alak. Egy mély basszus hang vont kérdőre; - Te meg mit csinálsz itt?