A túra - part1
Ijedtemben nagyot ugrottam.
- Hé, Daniel! – próbáltam zavaromat egy mosoly mögé rejteni. – Megijesztettél!
Nem reagált a szavaimra semmit, összehúzott szemeivel tovább vizslatott.
- Csak a kabátomért jöttem be – mutattam fel a kezemet és a benne lévő farmerdzsekimet -, Jensen ide rakta be a táskámat.
- Mióta vagy itt?
Hoppá. Kínos. Ezek szerint gyanakszik rám, hogy esetleg a veszekedésük alatt is itt tartózkodtam. Idegességemben a hajamat próbáltam minden áron eltűrni az arcomból, és bárhová nézni csak Danny szemébe nem.
- Hát… most jöttem – szerencsére a hangom nem remegett meg, nem árulta el zaklatottságomat -, kb. annyi ideje, míg bejöttem ide és előkerestem a dzsekimet.
- Ühüm – bólogatott Danny.
- – Csatlakozol hozzánk? – folytatta egy kisebb szünet után, miután elégnek találta a vizslatást, hogy hazudom-e vagy sem.
- Persze! Csak még magamhoz veszem – és elkezdtem turkálni a táskámban – a mobilomat. Lengettem meg előtte, mint előbb a felsőmet.
- Mehetünk! – sétáltam el Daniel mellett, aki még mindig az ajtóba csimpaszkodott.
Nem vártam meg hogy követ-e engem. Gábrielék a nappaliban ülték körbe a tévét – ha jól láttam rögbit adtak éppen -, ezért úgy határoztam, hogy visszamegyek a fenyő alá, ott talán egy kicsit magam lehetek. Megnéztem a mobilom; két sms-em és négy nem fogadott hívásom volt. A két sms Jessicától jött, az egyik nem fogadott hívásom apától származott, a másik három viszont ismeretlen hívó volt. Először visszahívtam apát, hogy még Lejláéknál vagyok, és nem tudom, mikor oszlik fel a banzáj. Következőleg Jessnek írtam vissza. Kíváncsi volt hazaértem-e már és nincs-e kedvem átruccanni hozzá. Leírtam, hogy elméletben már otthon vagyok – vagyis La Push területén lézengek -, de gyakorlatilag a házamig még nem jutottam el. Megírtam neki, hogy egy összejövetelen vagyok Lejláéknál, ezért most passzolom – egyébként – nagyra tartott társaságát, de este még felhívom, ha már ténylegesen hazaértem. Sokáig néztem a kijelzőn villogó ismeretlen szám feliratot, és föl-le lépkedtem a nem fogadott híváslistámon, amíg gondolkodtam, hogy vajon visszahívjam-e a számot. Töprengtem, hogy ki hívhatott, de akik eszembe jutottak rögtön elvetésre is kerültek. Vettem egy mély levegőt és benyomtam a visszahívás gombot. Egyetlen egyet csörgött mikor beleszólt a már jól ismert hang.
- Szia, Isabella! Akarom mondani Bella – csilingelt a fülembe Alice hangja.
- Szia, Alice! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Hát, te hívtál?
Tudom, ez egy bugyuta kérdés volt tőlem, mert hát ő vette fel, akkor ki más kereshetett volna a telefonjáról.
- Igen! Ne haragudj, hogy ennyiszer hívtalak már, de Edward aggódott a hogylétedért.
- Ó! Hát… nincs miért aggódni, jól vagyok! Jensen elhozott egy partira, szóval szem előtt vagyok.
- Én is ezt mondtam neki – bosszankodott Alice -, de nem hitt nekem.
- Akkor most már megnyugtathatod, hogy alátámasztottam a szavahihetőségedet.
- Meglesz, ne izgulj! – csendült egy kis ravaszság a hangjába. – Ó! – folytatta Alice – és holnap elmegyünk páran túrázni, lenne kedved velünk tartani?
- Túrázni? – húztam el az orrom. - Nem igazán szeretek…
- Jön Jasper is, vele még nem is igazán találkozhattál - fojtotta belém a szót - lehet, hogy Emmet is velünk tart és természetesen Edward… - nyújtotta el az utolsó szót.
- Hmm, ühm – nyögtem marha értelmesen a telefonba. Nem igazán szeretek túrázni, egy idő után mikor már nem koncentrálok 100%-osan, állandóan nekem jön egy ág, elém ugrik egy fatörzs, amiben eleshetek, és a bénázásom a tetőfokára hág. Nem szívesen mutattam volna be ezt az oldalamat Cullenéknek, de nem tudtam volna kihagyni egy találkozást Edwarddal.
- Mit is kezdtél el mondani – kérdezte ártatlanul Alice. – Nem igazán szeretsz…?
- Nem igazán szeretek – dadogtam -, nem igazán szeretek bakancsot húzni – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, ami jó nagy marhaságra sikeredett. – De, de majd megoldom!
- Jól van! – élénkült fel a hang a túloldalról. – Ha ki tudnál sétálni a 101-es úton lévő buszmegállóba 9-re, akkor ott felvennénk, visszajönnénk hozzánk és tőlünk indulna a túra.
- Persze, rendben! Akkor, holnap 9-kor!
- Viszlát holnap! – ezzel letette a telefont.
Hú, fújtam ki a levegőt. Szóval akkor holnap reggel korán kelek, túrázni megyek és mindezt szigorúan bakancs nélkül teszem, mert nem igazán kedvelek bakancsot húzni. Rendben, összegeztem magamban a telefonhívást. Remélem holnap nem fog esni.
Hát imáimat nem hallgatták meg, legalábbis nem teljesen. Ugyanis lógott az eső lába. Bár még nem esett. Fekete nadrágomhoz végül, a fekete converse cipőmet vettem fel, a bakancs incidens miatt. Igaz, ha esik, hamar beázik, de legalább kényelmes és ez a túrázáshoz jól jön. A levegő fülledt volt, így csak egy félhosszú ujjú piros, New York mintás póló volt rajtam egy mellénnyel, de a biztonság kedvéért beraktam a hátizsákba az esőkabátomat is. Mire odaértem a buszmegállóhoz az ezüst Volvo már ott várt rám. Abban a pillanatban mikor észrevettem az autót, Edward kipattant és kinyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját. Rámosolyogtam és intettem felé.
- Szia! – üdvözöltem. – Köszi! – köszöntem meg az ajtónállást.
Beültem a hátsó ülésre; - Szia, Alice! – mosolyogtam rá is.
- Jó lett a cipőválasztásod, klasszikus és kényelmes.
- Ühm, kösz – pirultam el.
- Mehetünk hölgyeim? – kérdezte Edward.
- Igen! – bólintottunk egyszerre Alice-szel. Válaszul Edward elfordította a slusszkulcsot és beletaposott a gázba.
Az út rövidnek tűnt, biztos vagyok benne hogy ebben közrejátszott Edward jobb lába, mely a gázpedálra ragadt, de eszem ágában sem volt panaszkodni a menetidő miatt, hisz imádtam a gyorsaságot. Magam is emiatt kerültem bajba, és azért áll fenn a kocsi megvonás.
- Szia, Isabella! – ölelt meg Esme, amint beléptem az ajtón.
- Szia, Esme! – viszonozva az ölelését. Nem felejtettem el, hogy múltkor itt jártamkor megígértette velem, hogy tegezem.
- Szervusz, Isabella! – jelent meg Carlisle is a lépcső tetején. – Jól érzed magad?
- Igen, Carlisle, jól vagyok, köszönöm!
- Felmegyek Jasperért, aztán indulhatunk is! – fordult felém Alice. Válaszul csak bólintottam.
- Adhatok neked valamit? Nem vagy szomjas, vagy éhes?
- Az igazat megvallva egy pohár víz jól esne, köszönöm Esme!
A konyhában kortyolgattam jólesően a vizemet, mikor megjelent a hátam mögött Alice:
- Úgy alakult, hogy négyen megyünk. Emmet nem jön – vágott fintort Alice – szörnyen lefoglalja az anatómiatanulás Rosalie-val.
A hirtelen nevetéstől félrenyeltem, aminek az eredménye egy jó pár perces köhögő roham lett.
- Legalább abból a tantárgyból biztos átmegy évvégén – incselkedtem. – Remélem a biológiát választotta érettségi tantárgynak.
Először néma csend követte a hozzászólásomat, Edward és Alice igen meglepett képet vágtak, azonban Esme kacagása széttörte a megilletődöttséget, bársonyos nevetése betöltötte a konyhát, majd átragadt a többiekre is.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Emmet, gondolt-e erre – kacarászott még mindig Esme.
- Talán nem ártana elindulnotok, hogy vissza tudjatok érni az eső előtt – tért magához Carlisle is a nevetésből.
- Vissza fogunk érni! – legyintett Alice.
Kinéztem az égre és fintort vágva fordultam Alice-hez; - Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Innen úgy néz ki, mintha bármikor ránk szakadhatna az ég.
- Bízz bennem, Bella! Én sosem tévedek!
Rendben, gondoltam magamban; - Hát, akkor vágjunk neki!
Már jó egy órája menetelhettünk, amikor kezdett fogyatkozni a koncentrációs képességem. Ekkor tájt kezdtem el botladozni. Mikor elérkeztünk a meredek hegymászáshoz, felfüggesztettem az Alice-szel való beszélgetést. Néha-néha felpillantottam a lábamról, de ilyenkor csak a fiúk „összemosolygását” láttam, így a bosszankodásból fakadó nagyobb eséseket megakadályazandó elkezdtem dúdolni magamban a kedvenc rock dalomat, és szememet mereven előre tartottam, nehogy elessek a saját lábamban. Őszinte sajnálatomra, nem túl sikeresen lebegett előttem a cél. Pedig – ahogy olvastam egy könyvben –, célmeghatározás, céltudatosság és a célirányosság, lebegett a szemem előtt.
Épp Alice jobbra-balra ugrálásait, vagyis inkább piruettjeit figyeltem, amikor elém osont egy hatalmas kiálló gyökér. És higgyétek el, hogy az lopakodott én elém, mert fél másodperccel azelőtt mikor lenéztem hova lépek, még nem volt ott. Így egyértelmű bizonyítékom van a fagyökér ellen. No, épp felkészültem lelkiekben, hogy egy hatalmas pofára esés következik, amikor a semmiből feltűnt mellettem Edward és megfogott.
- Hű! – nyögtem hülyén. – De gyors vagy!
- Ugyan itt álltam melletted – mondta zavartan.
- Dehogy! Jasper mellett álltál – tiltakoztam. – Az meg maximum akkor van mellettem, ha elefánt mértékekben számítjuk.
Jasper-ből és Alice-ből, egyszerre buggyant ki a nevetés. Amit elég fura volt látni. Legalábbis Jaspere részéről. A suliban általában csak mereven előrenéz, és csak a testvéreivel, de inkább csak főleg Alice-szel társalog, de ha jól emlékszem még egy mosolyt sem láttam tőle, nemhogy hahotázni hallani.
- Mindegy – legyintettem Edwardnak – a lényeg, hogy elkaptál és megkíméltél egy fájdalmas eséstől és leégéstől. Köszönöm! – vigyorogtam felé.
Biccentet egyet, válaszként.
Mikor végre valahára felértünk az emelkedő hegyoldalon, északnak vettük az irányt. További 15-20 perces séta után kiértünk egy tisztásra. Egyszerűen csodálatos volt. A gyönyörűen zöldellő fű között rengeteg színes, buja virág kandikált ki. A hegy pereme felé félholdban feküdt el és különböző fenyők és fák vették körbe. A kábulattól észre sem vettem, hogy kisétáltam a hegy peremére és onnan csodálom a tájat. A felhők jóval alattunk voltak, így olyan érzés töltött el, mintha a fellegekben járnék, szó szerint. Amerre a szemem ellátott mindenhol hegyeket és völgyeket láttam. Esküszöm arra vártam, hogy egy sas repüljön el a felhők fölött, mint ahogy a régi indián filmekben mutatják. Bár a sas nem jött, ettől függetlenül a lelkesedésem nem lankadt.
- Húú, srácok! Kösz, hogy elhoztatok ide! Hogy találtátok meg ezt a helyet?
- Tudod, gyakran járunk kirándulni, mindig más fele, így nem volt olyan nehéz. Gondoltam neked is tetszene! Pláne amióta megtudtam, hogy a kedvenc szórakozásod, sziklaperemeken fejsérüléseket szerezned.
Nagyon elmésen kinyújtottam a rá nyelvem; - Csak irigykedsz, mert nekem van hobbim! – vigyorogtam rá.
Most Alice volt az, aki kinyújtotta a nyelvét.
Érett, felnőtt viselkedés.
Persze, megint Jasper és Edward kuncogása ütötte meg a fülemet… és Alice-ét is. Gyors tanácskozás után felszedtünk pár fenyőtobozt, amelyek a lábunknál hevertek és megdobáltuk a fiúkat. Így most rajtunk volt a sor a kacagást illetően.
Miután kinevettük magunkat, Edward előkapott két pokrócot és leterítette őket a tisztás közepére. Anne jóvoltából én meg előkaptam egy rakás kaját – nemcsak rám gondolt, hanem a Cullenékre is – és üdítőt. Bár szerintem egyikünk sem volt éhes, bár ők is hoztak ételt, egy falatot sem ettek. Én ellenben elrágcsáltam egy tojáskéremes szendvicset, de én sem éreztem igazán éhesnek magamat. Azonban ittam vagy egy liter vizet.
Alice és Jasper kicsit félrehúzódtak, ezáltal kettesben maradtunk Edwarddal. Úgy vettem észre kicsit feszélyezve érezte magát, ezért úgy döntöttem kicsit elsétálok, hogy feltérképezzem a terepet. Egy kicsit jobban eltávolodtam, mint szerettem volna, ezért mikor meghallottam egy ágreccsenést, akkorát ugrottam, mint egy antilop. Már kezdett felderengeni egy barna szempár, mely egy farkas pofájából nézett rám, amikor észrevettem, hogy egy hatalmas szürke üregi nyúl okozta a zajt, ami pedig az én ijedtségemet. Egy fa tövében ült egy fűcsomót rágcsálva és engem nézett két lábával felém kalimpálva.
Leguggoltam és bűvölni kezdtem a nyulat. Letéptem egy kis füvet és felé tartva próbáltam magamhoz csalogatni. Lassan de biztosan megindult felém. Először csak elrágcsálta a kezemben tartott fűcsomót majd újabbat tépve ismét felé fordultam. Egész közel volt már hozzám és hagyta, hogy meg is simogassam. Egy újabb adagot felé nyújtva – hú, tiszta díler lettem –, megtámaszkodott rajtam és én az ölembe kaptam.
- Nézd, nyuszi mit teszel velem, egy kis fűvel kenyerezlek le, hogy dajkálhassalak kicsit. Ez már közel áll a dílerkedéshez – beszéltem hozzá.
Egy hűvös fuvallat libbentette meg a hajam. Majd Edward bársonyos hangja ütötte meg a fülemet.
- Dílerkedés, mi?
Ekkor a nyúl nagyot ugorva, kirontott az ölemből és hihetetlen gyorsasággal befutott az erdő sűrűjébe.
- Ne haragudj! – kért bocsánatot tőlem Edward elgyötört hanggal.
Kitört belőlem a nevetés.
- Nocsak, nocsak! Edward, a nyuszik réme! – préseltem ki magamból két vigyorgás között. – Ezt eddig nem is tudtam rólad!
- Téged, ez nevettet meg? – kérdezte félig hitetlenkedve, félig felháborodva.
- Igen – bólogattam és nevettem tovább.
- Akkor lássuk, ehhez mit szólsz…- csillant meg a szeme.Mire egyáltalán felfoghattam volna, hogy mi történik, már csókoltam is vissza Edward puha ajkait.
2009. október 6., kedd
2009. szeptember 23., szerda
Like A Shooting Star - 14. fejezet
A Titok
- Készen vagyunk már? – türelmetlenkedtem abban a kórteremben, ahol négy napot töltöttem el a balesetem óta.
- Még egy aláírást kérek ide – mutatott Dr. Cullen egy kipöttyözött részre a lap alján – és itt vannak a receptek, rá van írva, miből mennyit kell bevenned, ha fájna a fejed.
- Köszönöm, Carlisle! – elvettem a recepteket, és alászignóztam az „elbocsátó” kórházi iratokat. Igazából, minthogy nem vagyok még nagykorú, az én aláírásom mit sem számít – csak jelzés értékű – de apa már tegnap aláfirkantotta nekem. Így mégis hivatalossá vált a procedúra.
- Jól van ezzel végeztünk is. Vigyázz magadra, Isabella!
- Úgy lesz! – ígértem meg Carlisle-nak. – És még egyszer köszönök mindent!
A táskám felé nyúltam, hogy felkapjam, de Jensen megelőzött vele.
- Ezt majd én viszem!
- Oké-oké, akkor mehetünk?
- Felőlem – sóhajtott Jensen.
Utoljára intettem még egyet Carlisle-nak, aztán kimasíroztam a szobából, hogy végre kijussak a friss levegőre. Mire Jensen utolért én már rég a kopott furgonjánál álltam egyik lábamról a másikra dőlve.
Egyébként apa találta ki, hogy Jensen vigyen haza, mert szerinte „ez a fiú” úgy is itt téblábolt volna egészen addig, míg el nem indultunk volna a kórházból, hogy aztán otthon újra körülugráljon engem. Nem válaszoltam semmit a felbukkanó gondolatképeiről, hisz feltehetően így lett volna. Ezért és amiatt is, ami tegnap történt- történetesen mikor nálam járt Lejla, ő és Jensen nagy sutyorgásba kezdtek, amikor a várható érkezésemről beszéltek -, úgy tippelem, hogy a járatom nem az otthonomba visz, hanem egy másik úti célpont felé. De számomra lényegtelen a célpont, sokkal inkább az számít, hogy végre kiszabadultam erről a helyről. Mit ne mondjak a tavalyi év után nem a kórházak voltak a sikerlistám élén. Távolról sem.
- Szóval, hova megyünk igazából? Valami meglepetés parti lesz vagy ilyesmi?
- Mi? Nem tudom, miről beszélsz! Miből gondolod, hogy nem haza viszlek?
Szembefordultam vele és rámosolyogtam.
Nem tudta tartani a szemkontaktust a vezetés miatt, de igyekezett nagyon értetlen képet vágni.
Kitartóan tartottam a mosolyomat, minek következtében, Jensen egyre gyakrabban pislogott, majd így kiáltott; - A francba!
Elnevettem magam.
- Ugyan Jensen, hiszen ez sose ment neked! Előlem nem tudsz eltitkolni semmit.
Jensen arca megrándult, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam csak csalódott a szavaim hallatán.
- Legyen! – mondta. – De attól még most sem tudod, hogy hová viszlek.
- De, azt igen! La Pushba.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Minek nézel te engem, szőkének? – forgattam a szemem. – Ez az út a rezervátumban ér véget, és már elhagytuk a leágazást, ami ki vitt volna a főútra. Szóval ez elégé behatárolja a helyet, ahová vihetsz.
- Nem csinálhatnál úgy, mintha nem tudnál semmiről?
- Nem –ráztam meg a fejem – ahhoz ma nincs kedvem.
- Jaj, te…
- Én, mi?
- Te… te… te lány!
- Igen, én az vagyok, jó a megfigyelőképességed. Örülök, hogy észrevetted, végül is jobb később, mint soha.
- Ááá – morgott Jensen – őrjítő vagy!
- Köszönöm a bókot! Rég nem mondtak nekem ilyen szépet.
- Biztos, mert félnek tőled.
- Naaa… most miért mondod?! Lehengerlően kedves vagyok!
- Inkább lehengerlően gonosz…
- Látod? – folytatta Jensen. – Most is csúnyán nézel rám.
Az út maradék perceiben folytattam a csúnya nézést. Még hogy én gonosz? Egy-két csipkelődő megjegyzés, még nem a világvége. Attól még nem leszek gonosz, csak egy kicsit megfűszerezi az amúgy kedvességtől telt énemet. Nincs igazam? Dehogy is nem!
Nagy ölelések vették kezdeték, amikor kiléptem a hátsó kertbe. Mindenki úgy fogadott, mintha a halálból tértem volna vissza. Pedig ha belegondolunk csak elestem, tök banális eset, mégis ilyen fogadtatás után egy kívülálló azt hihetné, hogy most éltem túl az Oceanic 815-ös járatát.
Bár én arra tippeltem, hogy Jensen házában vár majd a fogadóbizottság, de tévednem kellet, ugyanis Lejla és Daniel új faházában vártak rám. Szóval ez nem csak egy „örülünk, hogy újra köztünk vagy” parti volt, hanem egy házavató bulival egybekötött grill parti is. Amin először egy kicsit meghökkentem - hisz még csak most fognak érettségizni, vagyis oké már jövő héten -, de attól még elsőnek furcsának éreztem, hogy máris vettek maguknak egy közös otthont, és összeköltöznek. De aztán eszembe jutott, hogy néznek egymásra, mennyire egymáshoz tartoznak, és hogy ez mégse furcsa egyáltalán. Akkor is, ha még csak 18 évesek.
Miután mindenki kiölelgette magát, rögtön neki is kezdtünk a sütögetésnek. Josh felügyelte a hamburger húsok kisütését, úgyhogy hozzá vetődtem, hogy az én tányéromra essen az első falat. A kórházi koszt után, volt mit bepótolnom, nem sokat, csak úgy kb. 2-3 kg. Joshnak az elején imponált, hogy őt tüntettem ki a figyelmemmel, de hamar rájött, hogy a figyelmem inkább a húsnak jár semmint neki, na meg nem jól tolerálta megjegyzéseimet sem, amit a sütési módszereire tettem. Pedig mint mondtam, ezek a megjegyzések csak még izgalmasabbá teszik a beszélgetéseket. Persze előfordul, hogy valakit inkább kikészít, semmint felvillanyoz. Hát…Josh az előbbi kategóriába esik. No sebaj, így legalább hamarabb kaptam meg az adagomat, csak hogy minél előbb arrébb kotródjak. Miután befaltam két óriásburgert – amit Jensen végigasszisztált, hogy rajtam röhögjön mindenki, aki az asztalnál ült -, elmentem egy harmadikért. Ezután kapcsolódtam csak be a lányos csevejbe. Lejla és még néhány lány, akik mindenhova követik a Jensen bandabeli fiúkat – nem én mondom így, hanem a lányok –, egy hatalmas duglászfenyő alatt üldögéltek. Lehuppantam melléjük figyelve miről szól a diskurzus.
- Klasszikus randi volt; mozi és vacsora, utána pedig az éjszakát is együtt töltöttük – nevetgélt zavarában Sayen.
- Kivel voltál randin? – kotyogtam bele.
Felhúzott orral és fennkölt hangon így válaszolt: - Természetesen Gábriellel, ki mással!?
Mintha Gábrielen kívül nem létezne más pasi, akivel randizni mehetett volna.
Ha egy pár évszázaddal ezelőtt éltünk volna, most kaptam volna egy kesztyűlegyintést az arcomba.
Mit ne mondjak, nem igazán kedvel a csaj. Régen nagyon hajtott Jensenre, de mindig visszautasítást kapott. Sayen szerint miattam. És most idézem: „… ha nekem nem kell, hagyhatnám, hogy mással randizzon…”, ami butaság, ugyanis jóval az érkezésem előtt is kosarat kapott Jensentől. Azt még hozzá tenném a történethez, hogy a szülei nagyon nem találták el a névválasztást. Ugyanis a Sayen, azt jelenti: aranyos. Hát Sayen minden csak nem aranyos. Velem szemben biztos, hogy nem az. Talán Gábriellel az, vagy ez sem biztos, hiszen nem igazán vettem észre, ez alatt a pár óra alatt, hogy Gábriel igyekezett volna Sayen közelében lenni.
- Nagyon jól éreztük magunkat – folytatta Sayen tovább -, de képzeljétek el az est végén, amikor már csak kettesben voltunk…Értitek ügye? – szakította félbe kicsit önmagát. - Észrevettem, hogy a teste tele van zúzódásokkal és kék-lila foltokkal. Nagyon meglepődtem, úgy nézett ki, mint akit jól helybenhagytak.
- És rákérdeztél, hogy mi történt vele?
Lefitymáló pillantást kaptam. Kellett nekem megint belekotyogni.
- Nem kislány, akkor már nem azon járt az agyunk, hogy egymás hogylétéről érdeklődjünk.
- Jó. És utána sem kérdezted meg, hogy mi történt vele? Az nem normális, ha valaki összevert testtel mászkál – kapcsolódott most be Virginia.
- Hát…
- Ugyan lányok! – szakította félbe Lejla idegesen Sayent. – Mind ismerjük Gábrielt, tuti hogy semmi komoly nem történt vele. Biztos rosszabbul festett, mint amilyen igazából volt.
Mind a hárman értetlenkedve néztünk Lejlára.
- Édességre vágyok, elmegyek muffinért, ti nem kértek? – ezzel Lejla felpattant és az asztalhoz sétált. Sayen megrántotta a vállát és utána iramodott.
Én szememmel Gábrielt kerestem, épp Josh-sal beszélt kezükben egy-egy üveg sör. Gábriel megérezhette, hogy bámulja valaki, mert elkezdett forgolódni. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint akit elagyabugyáltak volna. Meg akartam osztani az észrevételemet Virginiával, de csak ekkor tűnt fel, hogy már ő is eltűnt mellőlem.
Egy kicsit megélénkült a szél, így fogtam magam és feltápászkodtam a fenyő alól, hogy bemenjek a házba, előkaparni a táskából a kabátomat. A legtöbben már visszahúzódtak a házba, csak néhány srác állta körbe az utolsó falatokért a grillsütőt. Lejláék új otthona egy egyszintes takaros kis kunyhó. Viszont egy hatalmas kertjük van, ami az erdőbe torkollik, nincs is leválasztva kerítéssel Daniel kívánsága szerint, mert így úgy érzi, mintha a dzsungel közepén élne kettesben Lejlával. A konyhából nyíló kisebb szobába mentem – azt mondták ez a vendégszoba, de gyanúm szerint Lejla a majdani gyerekszobának szánta –, ahol Jensen leparkolta a táskámat. Nagyban rángattam elő a farmerdzsekim, amikor a résnyire nyitott ajtó mögül veszekedés hangfoszlányai ütötték meg a fülemet.
- Lejla ügyesebben is megoldhatta volna a helyzetet – szűrte e szavakat a foga között Gábriel.
- Te most Lejlát hibáztatod? – kérdezte ingerülten Daniel.
- Igen, még az is jobb lett volna, ha nem mond semmit. Bella gyanít valamit, nem láttad, hogy vizslatott?
- Ugyan már Bella nem sejt semmit. Rémeket látsz. Különben is inkább neked kéne jobban vigyáznod nem kéne fű-fával lefeküdnöd, pláne nem evvel a pletykás Sayennel.
- Nem, ti vagytok vakok! Jensen állandóan vele lóg, és az a múltkori hiba, amit elkövetett… majdnem kiderült a titkunk. Ráadásul Bella jóban van azokkal a szörnyetegekkel, és ha áruló lesz?! - üvöltött már Gábriel.
- Mi folyik itt? – fojtotta beléjük a szót Jensen. – Mit üvöltözöl itt Gábriel? Ha itt bármi kiszivárog, az csak azért van, mert a konyha közepén ordibálod ki az ügyünket!
- Óvatosabbnak kell lenned Bellával, a múltkori hibád után...
- Igen, Gábriel, hibáztam. Az emberek hibáznak, nem fordul elő még egyszer. De te meg vigyázz a szádra – kelt ki magából most Jensen.
Mindhárman hallgattak, csak tippelni tudtam, hogy épp néma párbaj folyik köztük, hisz az ajtó mögül - ahová bebújtam a vita kezdetekor -, semmit sem láttam.
- És legközelebb, ha megsérülsz, ne bújj rögtön ágyba egy kívülállóval, míg be nem gyógyultak a sebeid!
- Jól van, nyugodjunk meg mindannyian – zárta le a vitát Daniel – menjünk vissza mielőtt tényleg feltűnést keltünk.
Nem tudom meddig állhattam még néma csöndben az ajtó mögött, de egyszer csak úgy éreztem nem bír megtartani a lábam és le kell ülnöm. Leroskadtam az ágyra és próbáltam valami értelmet adni a hallottaknak. Árulóvá válok? Én, de miért? És kikre gondolt Gábriel, milyen szörnyetegek? És mégis milyen titokról van szó? Egyáltalán nem értettem miről fojt a vita, és hiába törtem a fejem nem jutott az eszembe semmi értelmes magyarázat a hallottakra.
Ingerültségemben felpattantam az ágyról, belerúgtam az ágykeretbe és káromkodtam egy nagyot.
Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, és a hátam mögött megjelent egy hatalmas alak. Egy mély basszus hang vont kérdőre; - Te meg mit csinálsz itt?
- Készen vagyunk már? – türelmetlenkedtem abban a kórteremben, ahol négy napot töltöttem el a balesetem óta.
- Még egy aláírást kérek ide – mutatott Dr. Cullen egy kipöttyözött részre a lap alján – és itt vannak a receptek, rá van írva, miből mennyit kell bevenned, ha fájna a fejed.
- Köszönöm, Carlisle! – elvettem a recepteket, és alászignóztam az „elbocsátó” kórházi iratokat. Igazából, minthogy nem vagyok még nagykorú, az én aláírásom mit sem számít – csak jelzés értékű – de apa már tegnap aláfirkantotta nekem. Így mégis hivatalossá vált a procedúra.
- Jól van ezzel végeztünk is. Vigyázz magadra, Isabella!
- Úgy lesz! – ígértem meg Carlisle-nak. – És még egyszer köszönök mindent!
A táskám felé nyúltam, hogy felkapjam, de Jensen megelőzött vele.
- Ezt majd én viszem!
- Oké-oké, akkor mehetünk?
- Felőlem – sóhajtott Jensen.
Utoljára intettem még egyet Carlisle-nak, aztán kimasíroztam a szobából, hogy végre kijussak a friss levegőre. Mire Jensen utolért én már rég a kopott furgonjánál álltam egyik lábamról a másikra dőlve.
Egyébként apa találta ki, hogy Jensen vigyen haza, mert szerinte „ez a fiú” úgy is itt téblábolt volna egészen addig, míg el nem indultunk volna a kórházból, hogy aztán otthon újra körülugráljon engem. Nem válaszoltam semmit a felbukkanó gondolatképeiről, hisz feltehetően így lett volna. Ezért és amiatt is, ami tegnap történt- történetesen mikor nálam járt Lejla, ő és Jensen nagy sutyorgásba kezdtek, amikor a várható érkezésemről beszéltek -, úgy tippelem, hogy a járatom nem az otthonomba visz, hanem egy másik úti célpont felé. De számomra lényegtelen a célpont, sokkal inkább az számít, hogy végre kiszabadultam erről a helyről. Mit ne mondjak a tavalyi év után nem a kórházak voltak a sikerlistám élén. Távolról sem.
- Szóval, hova megyünk igazából? Valami meglepetés parti lesz vagy ilyesmi?
- Mi? Nem tudom, miről beszélsz! Miből gondolod, hogy nem haza viszlek?
Szembefordultam vele és rámosolyogtam.
Nem tudta tartani a szemkontaktust a vezetés miatt, de igyekezett nagyon értetlen képet vágni.
Kitartóan tartottam a mosolyomat, minek következtében, Jensen egyre gyakrabban pislogott, majd így kiáltott; - A francba!
Elnevettem magam.
- Ugyan Jensen, hiszen ez sose ment neked! Előlem nem tudsz eltitkolni semmit.
Jensen arca megrándult, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam csak csalódott a szavaim hallatán.
- Legyen! – mondta. – De attól még most sem tudod, hogy hová viszlek.
- De, azt igen! La Pushba.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Minek nézel te engem, szőkének? – forgattam a szemem. – Ez az út a rezervátumban ér véget, és már elhagytuk a leágazást, ami ki vitt volna a főútra. Szóval ez elégé behatárolja a helyet, ahová vihetsz.
- Nem csinálhatnál úgy, mintha nem tudnál semmiről?
- Nem –ráztam meg a fejem – ahhoz ma nincs kedvem.
- Jaj, te…
- Én, mi?
- Te… te… te lány!
- Igen, én az vagyok, jó a megfigyelőképességed. Örülök, hogy észrevetted, végül is jobb később, mint soha.
- Ááá – morgott Jensen – őrjítő vagy!
- Köszönöm a bókot! Rég nem mondtak nekem ilyen szépet.
- Biztos, mert félnek tőled.
- Naaa… most miért mondod?! Lehengerlően kedves vagyok!
- Inkább lehengerlően gonosz…
- Látod? – folytatta Jensen. – Most is csúnyán nézel rám.
Az út maradék perceiben folytattam a csúnya nézést. Még hogy én gonosz? Egy-két csipkelődő megjegyzés, még nem a világvége. Attól még nem leszek gonosz, csak egy kicsit megfűszerezi az amúgy kedvességtől telt énemet. Nincs igazam? Dehogy is nem!
Nagy ölelések vették kezdeték, amikor kiléptem a hátsó kertbe. Mindenki úgy fogadott, mintha a halálból tértem volna vissza. Pedig ha belegondolunk csak elestem, tök banális eset, mégis ilyen fogadtatás után egy kívülálló azt hihetné, hogy most éltem túl az Oceanic 815-ös járatát.
Bár én arra tippeltem, hogy Jensen házában vár majd a fogadóbizottság, de tévednem kellet, ugyanis Lejla és Daniel új faházában vártak rám. Szóval ez nem csak egy „örülünk, hogy újra köztünk vagy” parti volt, hanem egy házavató bulival egybekötött grill parti is. Amin először egy kicsit meghökkentem - hisz még csak most fognak érettségizni, vagyis oké már jövő héten -, de attól még elsőnek furcsának éreztem, hogy máris vettek maguknak egy közös otthont, és összeköltöznek. De aztán eszembe jutott, hogy néznek egymásra, mennyire egymáshoz tartoznak, és hogy ez mégse furcsa egyáltalán. Akkor is, ha még csak 18 évesek.
Miután mindenki kiölelgette magát, rögtön neki is kezdtünk a sütögetésnek. Josh felügyelte a hamburger húsok kisütését, úgyhogy hozzá vetődtem, hogy az én tányéromra essen az első falat. A kórházi koszt után, volt mit bepótolnom, nem sokat, csak úgy kb. 2-3 kg. Joshnak az elején imponált, hogy őt tüntettem ki a figyelmemmel, de hamar rájött, hogy a figyelmem inkább a húsnak jár semmint neki, na meg nem jól tolerálta megjegyzéseimet sem, amit a sütési módszereire tettem. Pedig mint mondtam, ezek a megjegyzések csak még izgalmasabbá teszik a beszélgetéseket. Persze előfordul, hogy valakit inkább kikészít, semmint felvillanyoz. Hát…Josh az előbbi kategóriába esik. No sebaj, így legalább hamarabb kaptam meg az adagomat, csak hogy minél előbb arrébb kotródjak. Miután befaltam két óriásburgert – amit Jensen végigasszisztált, hogy rajtam röhögjön mindenki, aki az asztalnál ült -, elmentem egy harmadikért. Ezután kapcsolódtam csak be a lányos csevejbe. Lejla és még néhány lány, akik mindenhova követik a Jensen bandabeli fiúkat – nem én mondom így, hanem a lányok –, egy hatalmas duglászfenyő alatt üldögéltek. Lehuppantam melléjük figyelve miről szól a diskurzus.
- Klasszikus randi volt; mozi és vacsora, utána pedig az éjszakát is együtt töltöttük – nevetgélt zavarában Sayen.
- Kivel voltál randin? – kotyogtam bele.
Felhúzott orral és fennkölt hangon így válaszolt: - Természetesen Gábriellel, ki mással!?
Mintha Gábrielen kívül nem létezne más pasi, akivel randizni mehetett volna.
Ha egy pár évszázaddal ezelőtt éltünk volna, most kaptam volna egy kesztyűlegyintést az arcomba.
Mit ne mondjak, nem igazán kedvel a csaj. Régen nagyon hajtott Jensenre, de mindig visszautasítást kapott. Sayen szerint miattam. És most idézem: „… ha nekem nem kell, hagyhatnám, hogy mással randizzon…”, ami butaság, ugyanis jóval az érkezésem előtt is kosarat kapott Jensentől. Azt még hozzá tenném a történethez, hogy a szülei nagyon nem találták el a névválasztást. Ugyanis a Sayen, azt jelenti: aranyos. Hát Sayen minden csak nem aranyos. Velem szemben biztos, hogy nem az. Talán Gábriellel az, vagy ez sem biztos, hiszen nem igazán vettem észre, ez alatt a pár óra alatt, hogy Gábriel igyekezett volna Sayen közelében lenni.
- Nagyon jól éreztük magunkat – folytatta Sayen tovább -, de képzeljétek el az est végén, amikor már csak kettesben voltunk…Értitek ügye? – szakította félbe kicsit önmagát. - Észrevettem, hogy a teste tele van zúzódásokkal és kék-lila foltokkal. Nagyon meglepődtem, úgy nézett ki, mint akit jól helybenhagytak.
- És rákérdeztél, hogy mi történt vele?
Lefitymáló pillantást kaptam. Kellett nekem megint belekotyogni.
- Nem kislány, akkor már nem azon járt az agyunk, hogy egymás hogylétéről érdeklődjünk.
- Jó. És utána sem kérdezted meg, hogy mi történt vele? Az nem normális, ha valaki összevert testtel mászkál – kapcsolódott most be Virginia.
- Hát…
- Ugyan lányok! – szakította félbe Lejla idegesen Sayent. – Mind ismerjük Gábrielt, tuti hogy semmi komoly nem történt vele. Biztos rosszabbul festett, mint amilyen igazából volt.
Mind a hárman értetlenkedve néztünk Lejlára.
- Édességre vágyok, elmegyek muffinért, ti nem kértek? – ezzel Lejla felpattant és az asztalhoz sétált. Sayen megrántotta a vállát és utána iramodott.
Én szememmel Gábrielt kerestem, épp Josh-sal beszélt kezükben egy-egy üveg sör. Gábriel megérezhette, hogy bámulja valaki, mert elkezdett forgolódni. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint akit elagyabugyáltak volna. Meg akartam osztani az észrevételemet Virginiával, de csak ekkor tűnt fel, hogy már ő is eltűnt mellőlem.
Egy kicsit megélénkült a szél, így fogtam magam és feltápászkodtam a fenyő alól, hogy bemenjek a házba, előkaparni a táskából a kabátomat. A legtöbben már visszahúzódtak a házba, csak néhány srác állta körbe az utolsó falatokért a grillsütőt. Lejláék új otthona egy egyszintes takaros kis kunyhó. Viszont egy hatalmas kertjük van, ami az erdőbe torkollik, nincs is leválasztva kerítéssel Daniel kívánsága szerint, mert így úgy érzi, mintha a dzsungel közepén élne kettesben Lejlával. A konyhából nyíló kisebb szobába mentem – azt mondták ez a vendégszoba, de gyanúm szerint Lejla a majdani gyerekszobának szánta –, ahol Jensen leparkolta a táskámat. Nagyban rángattam elő a farmerdzsekim, amikor a résnyire nyitott ajtó mögül veszekedés hangfoszlányai ütötték meg a fülemet.
- Lejla ügyesebben is megoldhatta volna a helyzetet – szűrte e szavakat a foga között Gábriel.
- Te most Lejlát hibáztatod? – kérdezte ingerülten Daniel.
- Igen, még az is jobb lett volna, ha nem mond semmit. Bella gyanít valamit, nem láttad, hogy vizslatott?
- Ugyan már Bella nem sejt semmit. Rémeket látsz. Különben is inkább neked kéne jobban vigyáznod nem kéne fű-fával lefeküdnöd, pláne nem evvel a pletykás Sayennel.
- Nem, ti vagytok vakok! Jensen állandóan vele lóg, és az a múltkori hiba, amit elkövetett… majdnem kiderült a titkunk. Ráadásul Bella jóban van azokkal a szörnyetegekkel, és ha áruló lesz?! - üvöltött már Gábriel.
- Mi folyik itt? – fojtotta beléjük a szót Jensen. – Mit üvöltözöl itt Gábriel? Ha itt bármi kiszivárog, az csak azért van, mert a konyha közepén ordibálod ki az ügyünket!
- Óvatosabbnak kell lenned Bellával, a múltkori hibád után...
- Igen, Gábriel, hibáztam. Az emberek hibáznak, nem fordul elő még egyszer. De te meg vigyázz a szádra – kelt ki magából most Jensen.
Mindhárman hallgattak, csak tippelni tudtam, hogy épp néma párbaj folyik köztük, hisz az ajtó mögül - ahová bebújtam a vita kezdetekor -, semmit sem láttam.
- És legközelebb, ha megsérülsz, ne bújj rögtön ágyba egy kívülállóval, míg be nem gyógyultak a sebeid!
- Jól van, nyugodjunk meg mindannyian – zárta le a vitát Daniel – menjünk vissza mielőtt tényleg feltűnést keltünk.
Nem tudom meddig állhattam még néma csöndben az ajtó mögött, de egyszer csak úgy éreztem nem bír megtartani a lábam és le kell ülnöm. Leroskadtam az ágyra és próbáltam valami értelmet adni a hallottaknak. Árulóvá válok? Én, de miért? És kikre gondolt Gábriel, milyen szörnyetegek? És mégis milyen titokról van szó? Egyáltalán nem értettem miről fojt a vita, és hiába törtem a fejem nem jutott az eszembe semmi értelmes magyarázat a hallottakra.
Ingerültségemben felpattantam az ágyról, belerúgtam az ágykeretbe és káromkodtam egy nagyot.
Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, és a hátam mögött megjelent egy hatalmas alak. Egy mély basszus hang vont kérdőre; - Te meg mit csinálsz itt?
THE HOST
Jelenleg is a 14. fejezetet javítom, de egy olyan hír jutott a fülembe, amit muszáj külön postban is megosztanom veletek.
EZ A HÍR pedig nem más, mint hogy MEGFILMESÍTIK Stephenie Meyer másik nagy sikerű regényét; a THE HOST-ot, vagyis A BUROK-ot!
Nekem ez külön öröm - és ne kövezzen meg érte senki -, mert én sokkal jobban szeretem a The Host-ot, mint a Twilight sagát, pedig azért sem alacsony hőfokon rajongók.
Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Andrew Niccol írja a forgatókönyvet és Stephenie Meyer felügyelni fogja a film forgatását.
EZ A HÍR pedig nem más, mint hogy MEGFILMESÍTIK Stephenie Meyer másik nagy sikerű regényét; a THE HOST-ot, vagyis A BUROK-ot!
Nekem ez külön öröm - és ne kövezzen meg érte senki -, mert én sokkal jobban szeretem a The Host-ot, mint a Twilight sagát, pedig azért sem alacsony hőfokon rajongók.
Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Andrew Niccol írja a forgatókönyvet és Stephenie Meyer felügyelni fogja a film forgatását.
u.i: már csak folyamatos imákat kell mormolnom, hogy azok a színészek kapják a főszerepeket, akiket elképzeltem a fő karakterekhez XD2009. szeptember 10., csütörtök
Like A Shooting Star - 13. fejezet
Farkas-sztori
Így történt, hogy szerda reggel a kórházban ébredtem. Miután ismét felébredtem, Carlisle elvégzett rajtam egy sor vizsgálatot, és mint később megtudtam tőle, minden leletem rendben volt. A vizsgálatokat követően reggelit is kaptam, de nem sokat ettem belőle. Vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet.
Apám elmondta, hogy miután tegnap visszaaludtam kiment szólni a srácoknak, hogy magamhoz tértem és nagyjából minden rendben velem. Ennek ellenére egyikük sem ment haza. Gondolom, ugyanígy történtek a dolgok a Cullen testvéreknél is, annyi változással, hogy Carlisle szólt nekik, nem az apám. Mindezt onnan sejtem, hogy az egyik ébresztésnél az ajtó mögül hallottam Edward és Alice beszélgetésének hangfoszlányait. Megtudtam, hogy nem lehetett tudni mikor térek magamhoz, a sok vérveszteség és az erős ütés miatt, de minél később ébredtem volna fel, annál nagyobbak lettek volna a kockázata a súlyos agyi károsodásnak.
Miután informálódtam, a következőket tudtam még meg:
Jensen és Gábriel találtak rám, épp az ösvényt követték a sziklaperemhez, ahol aztán rám találtak. Ők azonban semmiféle óriás farkassal nem találkoztak. Nem forszíroztam sokáig ezt a kérdést apámnál, nehogy a beütött fejemre kenhessék, úgy döntöttem majd megkérdezem Jensenéket is erről a témáról. Ők szállítottak kórházba is, és értesítették apámat is.
Edward és Alice – és az egész Cullen család -, Carlisle-tól tud a balesetemről, ugyanis épp ő volt az ügyeletes, így az ő „kezei közé kerültem” rögtön, és miután ellátott hívta a családját. Tudta ugyanis, hogy jó barátok vagyunk Edwarddal és Alice-szel. Ezt a kijelentését éppenséggel nem kommentáltam, pedig megtehettem volna. Az elmúlt napok történései után, én aztán nem gondolnám, hogy olyan nagy barátságban vagyok a fiával jelenleg. Azonban a telefonhívás után Alice-ék rögtön kocsiba ültek és behajtottak a kórházba. Miattam. Mert aggódtak.
Anne, azért nem volt itt az éjjel, mert nem akarta felébreszteni Ephraimet és nem szerette volna a baba öcsémet a kórházban éjszakáztatni. Erre ugyan én nem kérdeztem rá, de apám mindenképp szerette volna tisztázni Anne-t, hogy ő miért nem virrasztott a betegágyamnál. És remélte, hogy megértettem, és nem táplálok majd emiatt ellenérzést. Megnyugtattam, hogy nem.
A nagy faggatózás után fogadhattam a látogatóimat. Apám tapintatosan közölte, hogy addig felkeresi a kórház büféjét, és megreggelizik.
Először a megmentőim jöttek be hozzám. Jensen aggodalommal, fájdalommal és bűntudattal teli arcvonásokkal lépett be hozzám. Ő sokkal rosszabbul nézett ki, mint én, pedig én voltam az, aki túlélt egy óriás farkassal való találkozást, és egy fejsérülést. Ezt közöltem is vele.
- Nagyon sajnálom, Bella! Az én hibám volt – miután kiejtette az utolsó mondatott is Gábriel jól oldalba bökte.
- Ugyan már Jensen, nem a te hibád! Hogy is gondolhatod ezt? Nem lehetsz mellettem mindig, hogy megvédj!
- De akkor is – nézett rám hatalmas mogyoróbarna szemeivel, melyből sugárzott a féltés.
- Jól van, most már minden rendben van, jól vagyok! – próbáltam megnyugtatni. – Felesleges ezen rágódni.
Beszélgettünk még elég sok mindenről, érintettem a farkas témát is, de csak zavarba hoztam őket a kérdéssel, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem, nem láttak semmilyen farkast és nem is hallottak semmilyen neszt. Megköszöntem nekik, amit értem tettek, hisz ha nem arra jártak volna, én már elvéreztem és meghaltam volna. Épp őszinte hálálkodásom közepén tartottam, amikor bekopogtak. A nővérke volt az, hogy itt az ideje beadni az újabb fájdalomcsillapító adagomat. Miután ez megtörtént, felhívta a fiúk figyelmét arra, hogy vannak még látogatóim és talán engedjék be őket is hozzám. Ekkor jelent meg az ajtóban a két Cullen testvér. Mindkét srácnak megkeményedtek a vonásai, Gábriel mormogott is valamit az orra alá, Jensen szemébe pedig megint visszaköltözött az aggodalom. Jó pár pillanatig nem történt semmi, senki sem mozdult, csak a nővérke „mosolya” noszogatta továbbra is a fiúkat.
- Jól van, menjünk Jensen. Itt leszünk az ajtó mögött, ha bármire szükséged lenne Bella – mondta nekem Gábriel, bár mintha egyenesen Edwardnak címezte volna. Ezt onnan gondolom, hogy végig Edwardot figyelte, szúrós pillantásokkal.
Jensenék távoztak a nővérrel, helyet adva evvel Alice-éknek.
- Isabella! – lépett hozzám Alice azonnal, kis, apró kezével átölelve az enyémet.
- Bella! – szakította félbe Edward. – A neve Bella. Nincs kivétel – kacsintott rám Edward.
Amint meghallottam Edward szavait, elszégyelltem magam. Nem elég, hogy akaratom ellenére mégis csak gyerekesen viselkedtem, amikor Edward megkért tartsam tőle távol magam, de még a képembe is vágja. Tűzpiros arccal néztem az ő majd Alice szemébe, de reagálni nem reagáltam rá. Bár Alice kicsit meghökkent, nem zavartatta magát, nem hagyta, hogy kizökkentsék.
- Jól van, akkor Bella. Hogy érzed magad? Ne izgulj, a hétvégére már otthon leszel!
Ferde szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy hétvégére már otthon leszek? Már épp rá akartam kérdezni, amikor Edward elterelte a figyelmemet.
Megkerülte az ágyat és a másik oldalamra jött, majd gyengéden megfogta a szabadon lévő másik kezemet.
Ez volt a figyelemeltérítés, nem kellett hozzá nagy kunszt. Csak Edward érintése.
Hüvelykujjával, finom mozdulatokkal simogatta a csuklómat.
- Carlisle azt mondta jól vagy, csak a fejed fáj még. Tényleg jól vagy? Mindent elmondtál Carlislenak? Ha csak egy kis részletet is kihagytál, akkor lehet, hogy átsiklunk valami felett, és nem vesszük észre, ha nagyobb bajod van.
Miközben beszélt végig a kezünket nézte, mintha egy apró hadművelet lenne, aminek minden pontját figyelmesen követni kellene.
- Jaj, Edward, most mondtam, hogy a hétvégére már otthon lesz. Nem lesz semmi baj.
Talán Carlisle mondott neki valami ilyesmit. Amikor én kérdeztem mikor mehetek haza, nem adott rá pontos választ. De nem akartam forszírozni. Csak meg akartam Edwardot nyugtatni.
- Mindent elmondtam Carlislenak. Nem fáj semmi másom. A sok fájdalomcsillapítótól pedig a fejfájásomat sem érzem, ha van egyáltalán még.
- Egészen biztos?
- Igen!
Párbeszédünk alatt végig egymást néztük, Alice-ről szinte el is felejtkeztünk, legalábbis én mindenképp. Egészen a torokköszörülésig.
- Khmm, még itt vagyok!
Alice-re mosolyogtam.
- Igaz is, nektek nem az iskolában lenne a helyetek?
- Nem, pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Rámosolyogtam. Megint. De ez most a hálától duzzasztott mosoly volt.
- Mi történt pontosan, tegnap? – kérdezte Edward.
- Hát, mit hallottatok? – kérdeztem vissza, nem volt túl sok kedvem még egyszer elmondani az elejétől a végéig.
- Annyit tudunk, hogy az erdőben voltál, elestél és beverted a fejedet egy kiálló kőbe. És az a két La Pushi srác talált rád – kotyogott közbe Alice.
- Hát majdnem. Igazából már kint voltam egy sziklaszirten, ahol láttam egy hatalmas farkast, megijedtem, és ahogy menekülőre akartam fogni, akkor estem el, és vesztettem el az eszméletemet.
- Tessék?! Egy nagy farkas?! – villódzott Edward szeme. – Farkasról eddig szó se volt – mélyült el egyre inkább a hangja a haragtól. – Bántani akart?
- Öhm. Azt nem tudom, hogy bántani akart- e. Elég sokáig csak nézett rám és nem tett semmi fenyegető dolgot. Nyugodtnak tűnt. De aztán hirtelen felém lépett és beindult a pánikreakcióm.
- Hogy nézett ki ez a farkas? – faggatózott tovább Edward.
- Mint mondtam hatalmas volt, ilyen nagy példányt még sosem láttam. Barna-bronzos bundája volt, és hát… hát úgy nézett ki, mint egy farkas – nem igazán tudtam Edward mit vár el tőlem, milyen információkat adjak.
- Hogy az a rohadt… – Edward egy sor cifra kifejezést vonultatott fel, de inkább csak magának, amik morgásként hatottak. Így csak néhány szófoszlányt értettem meg, mint a; büdös korcsok…Quileute-ok… kerüljenek a kezeim közé…
- Edward! – csattant fel Alice hangja. – Ne is gondolj rá!
Én még mindig tátott szájjal figyeltem őket, ezért nem avatkoztam közbe a köztük zajló néma csatázásba. Úgy látszott a végső menetet Alice nyerte, ugyanis Edward lehiggadt kissé.
Ezután figyelmét újra csak nekem szentelte.
Edward tett még néhány kísérletet arra, hátha bevallom, hogy fáj levegőt vennem, ennek következtében összeesik a tüdőm és életmentésre lesz szükségem, de hárítottam aggódó kérdéseit, és biztosítottam, hogy a lehető legjobban vagyok, ami az állapotomhoz képest elvárható. Edward beékelt kérdéseit leszámítva, inkább csak a jobb csuklómat kényeztette simogatásaival, addig én főleg Alice-szel csacsogtam érdektelen témákról. Azt hiszem egy idő után el is bóbiskoltam, mert a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Edward az ablakpárkányon ül, míg Alice a mellettem lévő ágyon hemperedett el, és néma párbeszédet folytatott a bátyjával. Magamhoz térésem sem a véletlen műve volt, pár másodperccel később kivágódott az ajtó és aggódó barátaim léptek be a kórterembe, Jessicával az élen. Mintha csak megéreztem volna a jelenlétüket, és ez volt az a valami, ami kiragadott az álmomból. Bár el kell ismerjem nem volt egy nagy „hetedik érzék” tőlem, ugyanis Jess igen nagy hangerővel tudatosította aggodalmát értem, hogy még a keleti szárnyban is biztos hallották.
- Bella! – sóhajtott Jess, és avval a lendülettel, amivel bejött az ajtón, a karjaimba vette magát.
- Whooóó! Óvatosan, te lány, még összetörsz!
- Bocsi – repesgette rám szemét Jess. Lefitymáló ajkakkal nézett körbe a szobán – szerintem azért, hogy leszólja a kórtermet -, amikor észrevette Edwardot a párkánynál, és szemét visszakapva rám, figyelt fel a bal oldalamon elhelyezkedő Alice-re. Kikerekedett szemekkel folytatta. – Zavarunk? Nem tudtuk, hogy látogatók vannak nálad!
Válaszul csak a szememet forgattam, Jess szokásos drámázására.
A fiúk belépésüknél már felmérték a helyzetet, így ők többes számban üdvözöltek minket.
- Sziasztok! – köszönt Alex és Max. Alex biccentett Edward és Alice felé, Max inkább csak méregette az ablaknál elhelyezkedő Edwardot.
- Jól vagy Bella? Mi történt? A suliban többféle rémhír bontakozott ki arról, hogy miért kerültél kórházba – vette magához szót Jess.
- Akkor mi magatokra is hagyunk titeket. Sokan leszünk ebben a kis szobában. – állt fel Edward egyszerre Alice-szel.
Nem akartam, de reflexszerűen Edward után nyúltam, felnéztem rá, hogy rákérdezzek visszajönnek-e még, de szükségtelen lett volna kimondani a szavakat, Edward így is tudta mit akartam mondani. Fel nem tett kérdésemre, így válaszolt.
- Később még visszajövök!
Visszajövök, nem visszajövünk, szaladt mosolyra a szám. Imádom Alice-t, és örültem, hogy itt volt, de már csak a gondolatra is repesett a szívem, hogy később kettesben lehettek Edwarddal. Sajnos nem csak a mosolyom árulta el boldogságomat. Az életfunkciómat mérő monitor egy percre kiakadt, és a csipogás felgyorsult.
Mindenki a képernyőre meredt, aztán rám.
- Hmm…- mondtam hangosan, de mikor nem jutott eszembe semmi értelmes, amivel kivághattam volna magam, értetlenkedő képet vágtam és megrántottam a vállam.
- Majd még én is visszanézek, Bella – szólt Alice, jelentőségteljesen a monitort fixírozva. Talán senki sem lepődik meg, ha elárulom, hogy most nem történt semmi. Cinkosan Alice-re mosolyogtam, majd válaszul megint megrántottam a vállam.
Edward halk kuncogására lettem figyelmes.
- Héé! – méltatlankodtam. – Nemrég éltem át egy szörnyű traumát, nem tisztességes viccelődni szegény betegen!
Edward homlokon csókolt, mosollyal az arca szegletében. - Később még benézünk! – Alice pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott el.
- Hogy vagytok? – fordultam barátaim felé.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk.
Hmm, egyet kell értenem Maxszel.
- Én jól vagyok. Annyi fájdalomcsillapított kapok, hogy nem érzek semmit.
- És pontosan mi történt veled? Ahogy Jess mondta, elég sok variáció terjeng rólad a suliban. Aggódtunk érted! – vette át a szót Alex.
Töviről hegyire elmeséltem nekik is a sztorit, minden apró részlettel együtt, ugyan is Jess nem érte be a rövidített verzióval. Amikor ezen is túljutottunk, én kezdtem a faggatózást. Kíváncsi voltam milyen ferde történetek kaptak szárnyra a balesetemről, a párszáz fős forksi középiskolában. Sokat röhögtünk a túlbonyolított változatokon. Az egyik kedvencem így szólt; a farkas kiharapott belőlem egy darabot, ráadásul összekaszabolta az arcomat is, ezért plasztikai műtétre van szükségem, mert úgy elcsúfult az arcom. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a variáció LC-től származott.
Végül ránk esteledett, lejárt a látogatási idő, így Jessék elbúcsúztak és megígérték, hogy holnap újra visszanéznek. Jah, és azt is elújságolják a többieknek, hogy az arcomnak semmi baja, nem kell megijedni, nem egy agyonplasztikázott Bella fog visszatérni a suliba.
Miután elköszöntem a barátaimtól apa ismét a színre lépett, addig nem is tudatosult bennem, hogy egész nap nem láttam, amióta elment reggelizni. Elmondta, hogy járt bent nálam délben, Cullen doktorral egyetemben, de épp aludtam. Ezen felül azt is megtudtam tőle, hogy mielőtt a doktor úrnak – apám nevezte így - lejár a műszakja, benézz hozzám, hogy még egyszer megvizsgálhasson.
Néhány perc múlva Carlisle meg is jelent az ajtóban, és megtörtént a vizsgálat is. A leleteim továbbra is jók, de még nem telt le a 24 óra, így még nem mondhat semmi biztosat. Mármint Carlisle. Az állapotomról.
Később apától is elbúcsúztam, meggyőztem, hogy nyugodtan menjen haza, nem lesz semmi bajom, biztonságban leszek itt. Ha mégis rosszul érzem magam, hívjam fel nyugodtan az éjszaka közepén is, bejön hozzám, kötötte a lelkemre.
Mikor végre ténylegesen egyedül maradtam, visszapörgettem a tegnapot és az elmúlt órákat. Butaság vagy sem, de azon akadt meg a gondolatmenetem, hogy Gábrielék úgy búcsúztak el tőlem, hogy kint lesznek a váróteremben, ha kellenének. Vajon most is ott vannak még? – morfondíroztam magamban. Gábriel talán már nem, elég érdekes vele a kapcsolatom, nem nagyon tudtam kiismerni, így erre a kérdésre sem tudtam választ adni. Arra azonban igen, hogy Jensen odakint vár-e még. Valószínűleg, csak zuhanyozni ment haza, hogy felfrissüljön, és már visszatért őrt állni a szobám előtt. Ebben szinte egészen bizonyos voltam. Eszembe jutott, hogy fogom magam és kimegyek hozzá, de ahogy körbevizslattam magamat - a sok elektródák, tűk és infúzió, amik belém voltak vezetve, az ágyhoz kötöttek -, elvetettem ezt az ötletet. Eszembe ötlött valami, így körülnéztem a mellettem levő éjjeliszekrényen. Amikor elindultam futni, az mp3-mam és a telefonom is nálam volt. Elméletileg valahol itt kell lennie. Az oldalamra fordultam és elkezdtem kutakodni a fiókokban. Szerencsére rögtön rátaláltam a második fiókban az összehajtogatott ruháimon. Írni akartam valami frappánsat Jensennek, de a végeredmény, minden lett csak frappáns nem:
- Köszönöm! – írtam az üzenetben.
- Mit? – jött a válasz pár másodperccel később.
- Hogy velem vagyJ - írtam neki újból.
Lelkem megnyugtatása után, mobilomat visszaraktam a fiókba, el akartam helyezkedni a jobb oldalamon, de a már említett tűpárnának használnak dolog miatt nem igazán akart összejönni. Így beértem azzal, hogy csak a fejemet fordítottam az ablak felé, hogy gyönyörködhessek a teliholdban. A hold bűvöletébe belekábulva aludtam el, hogy holnap egy új napra ébredjek.
Így történt, hogy szerda reggel a kórházban ébredtem. Miután ismét felébredtem, Carlisle elvégzett rajtam egy sor vizsgálatot, és mint később megtudtam tőle, minden leletem rendben volt. A vizsgálatokat követően reggelit is kaptam, de nem sokat ettem belőle. Vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet.
Apám elmondta, hogy miután tegnap visszaaludtam kiment szólni a srácoknak, hogy magamhoz tértem és nagyjából minden rendben velem. Ennek ellenére egyikük sem ment haza. Gondolom, ugyanígy történtek a dolgok a Cullen testvéreknél is, annyi változással, hogy Carlisle szólt nekik, nem az apám. Mindezt onnan sejtem, hogy az egyik ébresztésnél az ajtó mögül hallottam Edward és Alice beszélgetésének hangfoszlányait. Megtudtam, hogy nem lehetett tudni mikor térek magamhoz, a sok vérveszteség és az erős ütés miatt, de minél később ébredtem volna fel, annál nagyobbak lettek volna a kockázata a súlyos agyi károsodásnak.
Miután informálódtam, a következőket tudtam még meg:
Jensen és Gábriel találtak rám, épp az ösvényt követték a sziklaperemhez, ahol aztán rám találtak. Ők azonban semmiféle óriás farkassal nem találkoztak. Nem forszíroztam sokáig ezt a kérdést apámnál, nehogy a beütött fejemre kenhessék, úgy döntöttem majd megkérdezem Jensenéket is erről a témáról. Ők szállítottak kórházba is, és értesítették apámat is.
Edward és Alice – és az egész Cullen család -, Carlisle-tól tud a balesetemről, ugyanis épp ő volt az ügyeletes, így az ő „kezei közé kerültem” rögtön, és miután ellátott hívta a családját. Tudta ugyanis, hogy jó barátok vagyunk Edwarddal és Alice-szel. Ezt a kijelentését éppenséggel nem kommentáltam, pedig megtehettem volna. Az elmúlt napok történései után, én aztán nem gondolnám, hogy olyan nagy barátságban vagyok a fiával jelenleg. Azonban a telefonhívás után Alice-ék rögtön kocsiba ültek és behajtottak a kórházba. Miattam. Mert aggódtak.
Anne, azért nem volt itt az éjjel, mert nem akarta felébreszteni Ephraimet és nem szerette volna a baba öcsémet a kórházban éjszakáztatni. Erre ugyan én nem kérdeztem rá, de apám mindenképp szerette volna tisztázni Anne-t, hogy ő miért nem virrasztott a betegágyamnál. És remélte, hogy megértettem, és nem táplálok majd emiatt ellenérzést. Megnyugtattam, hogy nem.
A nagy faggatózás után fogadhattam a látogatóimat. Apám tapintatosan közölte, hogy addig felkeresi a kórház büféjét, és megreggelizik.
Először a megmentőim jöttek be hozzám. Jensen aggodalommal, fájdalommal és bűntudattal teli arcvonásokkal lépett be hozzám. Ő sokkal rosszabbul nézett ki, mint én, pedig én voltam az, aki túlélt egy óriás farkassal való találkozást, és egy fejsérülést. Ezt közöltem is vele.
- Nagyon sajnálom, Bella! Az én hibám volt – miután kiejtette az utolsó mondatott is Gábriel jól oldalba bökte.
- Ugyan már Jensen, nem a te hibád! Hogy is gondolhatod ezt? Nem lehetsz mellettem mindig, hogy megvédj!
- De akkor is – nézett rám hatalmas mogyoróbarna szemeivel, melyből sugárzott a féltés.
- Jól van, most már minden rendben van, jól vagyok! – próbáltam megnyugtatni. – Felesleges ezen rágódni.
Beszélgettünk még elég sok mindenről, érintettem a farkas témát is, de csak zavarba hoztam őket a kérdéssel, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem, nem láttak semmilyen farkast és nem is hallottak semmilyen neszt. Megköszöntem nekik, amit értem tettek, hisz ha nem arra jártak volna, én már elvéreztem és meghaltam volna. Épp őszinte hálálkodásom közepén tartottam, amikor bekopogtak. A nővérke volt az, hogy itt az ideje beadni az újabb fájdalomcsillapító adagomat. Miután ez megtörtént, felhívta a fiúk figyelmét arra, hogy vannak még látogatóim és talán engedjék be őket is hozzám. Ekkor jelent meg az ajtóban a két Cullen testvér. Mindkét srácnak megkeményedtek a vonásai, Gábriel mormogott is valamit az orra alá, Jensen szemébe pedig megint visszaköltözött az aggodalom. Jó pár pillanatig nem történt semmi, senki sem mozdult, csak a nővérke „mosolya” noszogatta továbbra is a fiúkat.
- Jól van, menjünk Jensen. Itt leszünk az ajtó mögött, ha bármire szükséged lenne Bella – mondta nekem Gábriel, bár mintha egyenesen Edwardnak címezte volna. Ezt onnan gondolom, hogy végig Edwardot figyelte, szúrós pillantásokkal.
Jensenék távoztak a nővérrel, helyet adva evvel Alice-éknek.
- Isabella! – lépett hozzám Alice azonnal, kis, apró kezével átölelve az enyémet.
- Bella! – szakította félbe Edward. – A neve Bella. Nincs kivétel – kacsintott rám Edward.
Amint meghallottam Edward szavait, elszégyelltem magam. Nem elég, hogy akaratom ellenére mégis csak gyerekesen viselkedtem, amikor Edward megkért tartsam tőle távol magam, de még a képembe is vágja. Tűzpiros arccal néztem az ő majd Alice szemébe, de reagálni nem reagáltam rá. Bár Alice kicsit meghökkent, nem zavartatta magát, nem hagyta, hogy kizökkentsék.
- Jól van, akkor Bella. Hogy érzed magad? Ne izgulj, a hétvégére már otthon leszel!
Ferde szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy hétvégére már otthon leszek? Már épp rá akartam kérdezni, amikor Edward elterelte a figyelmemet.
Megkerülte az ágyat és a másik oldalamra jött, majd gyengéden megfogta a szabadon lévő másik kezemet.
Ez volt a figyelemeltérítés, nem kellett hozzá nagy kunszt. Csak Edward érintése.
Hüvelykujjával, finom mozdulatokkal simogatta a csuklómat.
- Carlisle azt mondta jól vagy, csak a fejed fáj még. Tényleg jól vagy? Mindent elmondtál Carlislenak? Ha csak egy kis részletet is kihagytál, akkor lehet, hogy átsiklunk valami felett, és nem vesszük észre, ha nagyobb bajod van.
Miközben beszélt végig a kezünket nézte, mintha egy apró hadművelet lenne, aminek minden pontját figyelmesen követni kellene.
- Jaj, Edward, most mondtam, hogy a hétvégére már otthon lesz. Nem lesz semmi baj.
Talán Carlisle mondott neki valami ilyesmit. Amikor én kérdeztem mikor mehetek haza, nem adott rá pontos választ. De nem akartam forszírozni. Csak meg akartam Edwardot nyugtatni.
- Mindent elmondtam Carlislenak. Nem fáj semmi másom. A sok fájdalomcsillapítótól pedig a fejfájásomat sem érzem, ha van egyáltalán még.
- Egészen biztos?
- Igen!
Párbeszédünk alatt végig egymást néztük, Alice-ről szinte el is felejtkeztünk, legalábbis én mindenképp. Egészen a torokköszörülésig.
- Khmm, még itt vagyok!
Alice-re mosolyogtam.
- Igaz is, nektek nem az iskolában lenne a helyetek?
- Nem, pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Rámosolyogtam. Megint. De ez most a hálától duzzasztott mosoly volt.
- Mi történt pontosan, tegnap? – kérdezte Edward.
- Hát, mit hallottatok? – kérdeztem vissza, nem volt túl sok kedvem még egyszer elmondani az elejétől a végéig.
- Annyit tudunk, hogy az erdőben voltál, elestél és beverted a fejedet egy kiálló kőbe. És az a két La Pushi srác talált rád – kotyogott közbe Alice.
- Hát majdnem. Igazából már kint voltam egy sziklaszirten, ahol láttam egy hatalmas farkast, megijedtem, és ahogy menekülőre akartam fogni, akkor estem el, és vesztettem el az eszméletemet.
- Tessék?! Egy nagy farkas?! – villódzott Edward szeme. – Farkasról eddig szó se volt – mélyült el egyre inkább a hangja a haragtól. – Bántani akart?
- Öhm. Azt nem tudom, hogy bántani akart- e. Elég sokáig csak nézett rám és nem tett semmi fenyegető dolgot. Nyugodtnak tűnt. De aztán hirtelen felém lépett és beindult a pánikreakcióm.
- Hogy nézett ki ez a farkas? – faggatózott tovább Edward.
- Mint mondtam hatalmas volt, ilyen nagy példányt még sosem láttam. Barna-bronzos bundája volt, és hát… hát úgy nézett ki, mint egy farkas – nem igazán tudtam Edward mit vár el tőlem, milyen információkat adjak.
- Hogy az a rohadt… – Edward egy sor cifra kifejezést vonultatott fel, de inkább csak magának, amik morgásként hatottak. Így csak néhány szófoszlányt értettem meg, mint a; büdös korcsok…Quileute-ok… kerüljenek a kezeim közé…
- Edward! – csattant fel Alice hangja. – Ne is gondolj rá!
Én még mindig tátott szájjal figyeltem őket, ezért nem avatkoztam közbe a köztük zajló néma csatázásba. Úgy látszott a végső menetet Alice nyerte, ugyanis Edward lehiggadt kissé.
Ezután figyelmét újra csak nekem szentelte.
Edward tett még néhány kísérletet arra, hátha bevallom, hogy fáj levegőt vennem, ennek következtében összeesik a tüdőm és életmentésre lesz szükségem, de hárítottam aggódó kérdéseit, és biztosítottam, hogy a lehető legjobban vagyok, ami az állapotomhoz képest elvárható. Edward beékelt kérdéseit leszámítva, inkább csak a jobb csuklómat kényeztette simogatásaival, addig én főleg Alice-szel csacsogtam érdektelen témákról. Azt hiszem egy idő után el is bóbiskoltam, mert a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Edward az ablakpárkányon ül, míg Alice a mellettem lévő ágyon hemperedett el, és néma párbeszédet folytatott a bátyjával. Magamhoz térésem sem a véletlen műve volt, pár másodperccel később kivágódott az ajtó és aggódó barátaim léptek be a kórterembe, Jessicával az élen. Mintha csak megéreztem volna a jelenlétüket, és ez volt az a valami, ami kiragadott az álmomból. Bár el kell ismerjem nem volt egy nagy „hetedik érzék” tőlem, ugyanis Jess igen nagy hangerővel tudatosította aggodalmát értem, hogy még a keleti szárnyban is biztos hallották.
- Bella! – sóhajtott Jess, és avval a lendülettel, amivel bejött az ajtón, a karjaimba vette magát.
- Whooóó! Óvatosan, te lány, még összetörsz!
- Bocsi – repesgette rám szemét Jess. Lefitymáló ajkakkal nézett körbe a szobán – szerintem azért, hogy leszólja a kórtermet -, amikor észrevette Edwardot a párkánynál, és szemét visszakapva rám, figyelt fel a bal oldalamon elhelyezkedő Alice-re. Kikerekedett szemekkel folytatta. – Zavarunk? Nem tudtuk, hogy látogatók vannak nálad!
Válaszul csak a szememet forgattam, Jess szokásos drámázására.
A fiúk belépésüknél már felmérték a helyzetet, így ők többes számban üdvözöltek minket.
- Sziasztok! – köszönt Alex és Max. Alex biccentett Edward és Alice felé, Max inkább csak méregette az ablaknál elhelyezkedő Edwardot.
- Jól vagy Bella? Mi történt? A suliban többféle rémhír bontakozott ki arról, hogy miért kerültél kórházba – vette magához szót Jess.
- Akkor mi magatokra is hagyunk titeket. Sokan leszünk ebben a kis szobában. – állt fel Edward egyszerre Alice-szel.
Nem akartam, de reflexszerűen Edward után nyúltam, felnéztem rá, hogy rákérdezzek visszajönnek-e még, de szükségtelen lett volna kimondani a szavakat, Edward így is tudta mit akartam mondani. Fel nem tett kérdésemre, így válaszolt.
- Később még visszajövök!
Visszajövök, nem visszajövünk, szaladt mosolyra a szám. Imádom Alice-t, és örültem, hogy itt volt, de már csak a gondolatra is repesett a szívem, hogy később kettesben lehettek Edwarddal. Sajnos nem csak a mosolyom árulta el boldogságomat. Az életfunkciómat mérő monitor egy percre kiakadt, és a csipogás felgyorsult.
Mindenki a képernyőre meredt, aztán rám.
- Hmm…- mondtam hangosan, de mikor nem jutott eszembe semmi értelmes, amivel kivághattam volna magam, értetlenkedő képet vágtam és megrántottam a vállam.
- Majd még én is visszanézek, Bella – szólt Alice, jelentőségteljesen a monitort fixírozva. Talán senki sem lepődik meg, ha elárulom, hogy most nem történt semmi. Cinkosan Alice-re mosolyogtam, majd válaszul megint megrántottam a vállam.
Edward halk kuncogására lettem figyelmes.
- Héé! – méltatlankodtam. – Nemrég éltem át egy szörnyű traumát, nem tisztességes viccelődni szegény betegen!
Edward homlokon csókolt, mosollyal az arca szegletében. - Később még benézünk! – Alice pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott el.
- Hogy vagytok? – fordultam barátaim felé.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk.
Hmm, egyet kell értenem Maxszel.
- Én jól vagyok. Annyi fájdalomcsillapított kapok, hogy nem érzek semmit.
- És pontosan mi történt veled? Ahogy Jess mondta, elég sok variáció terjeng rólad a suliban. Aggódtunk érted! – vette át a szót Alex.
Töviről hegyire elmeséltem nekik is a sztorit, minden apró részlettel együtt, ugyan is Jess nem érte be a rövidített verzióval. Amikor ezen is túljutottunk, én kezdtem a faggatózást. Kíváncsi voltam milyen ferde történetek kaptak szárnyra a balesetemről, a párszáz fős forksi középiskolában. Sokat röhögtünk a túlbonyolított változatokon. Az egyik kedvencem így szólt; a farkas kiharapott belőlem egy darabot, ráadásul összekaszabolta az arcomat is, ezért plasztikai műtétre van szükségem, mert úgy elcsúfult az arcom. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a variáció LC-től származott.
Végül ránk esteledett, lejárt a látogatási idő, így Jessék elbúcsúztak és megígérték, hogy holnap újra visszanéznek. Jah, és azt is elújságolják a többieknek, hogy az arcomnak semmi baja, nem kell megijedni, nem egy agyonplasztikázott Bella fog visszatérni a suliba.
Miután elköszöntem a barátaimtól apa ismét a színre lépett, addig nem is tudatosult bennem, hogy egész nap nem láttam, amióta elment reggelizni. Elmondta, hogy járt bent nálam délben, Cullen doktorral egyetemben, de épp aludtam. Ezen felül azt is megtudtam tőle, hogy mielőtt a doktor úrnak – apám nevezte így - lejár a műszakja, benézz hozzám, hogy még egyszer megvizsgálhasson.
Néhány perc múlva Carlisle meg is jelent az ajtóban, és megtörtént a vizsgálat is. A leleteim továbbra is jók, de még nem telt le a 24 óra, így még nem mondhat semmi biztosat. Mármint Carlisle. Az állapotomról.
Később apától is elbúcsúztam, meggyőztem, hogy nyugodtan menjen haza, nem lesz semmi bajom, biztonságban leszek itt. Ha mégis rosszul érzem magam, hívjam fel nyugodtan az éjszaka közepén is, bejön hozzám, kötötte a lelkemre.
Mikor végre ténylegesen egyedül maradtam, visszapörgettem a tegnapot és az elmúlt órákat. Butaság vagy sem, de azon akadt meg a gondolatmenetem, hogy Gábrielék úgy búcsúztak el tőlem, hogy kint lesznek a váróteremben, ha kellenének. Vajon most is ott vannak még? – morfondíroztam magamban. Gábriel talán már nem, elég érdekes vele a kapcsolatom, nem nagyon tudtam kiismerni, így erre a kérdésre sem tudtam választ adni. Arra azonban igen, hogy Jensen odakint vár-e még. Valószínűleg, csak zuhanyozni ment haza, hogy felfrissüljön, és már visszatért őrt állni a szobám előtt. Ebben szinte egészen bizonyos voltam. Eszembe jutott, hogy fogom magam és kimegyek hozzá, de ahogy körbevizslattam magamat - a sok elektródák, tűk és infúzió, amik belém voltak vezetve, az ágyhoz kötöttek -, elvetettem ezt az ötletet. Eszembe ötlött valami, így körülnéztem a mellettem levő éjjeliszekrényen. Amikor elindultam futni, az mp3-mam és a telefonom is nálam volt. Elméletileg valahol itt kell lennie. Az oldalamra fordultam és elkezdtem kutakodni a fiókokban. Szerencsére rögtön rátaláltam a második fiókban az összehajtogatott ruháimon. Írni akartam valami frappánsat Jensennek, de a végeredmény, minden lett csak frappáns nem:
- Köszönöm! – írtam az üzenetben.
- Mit? – jött a válasz pár másodperccel később.
- Hogy velem vagyJ - írtam neki újból.
Lelkem megnyugtatása után, mobilomat visszaraktam a fiókba, el akartam helyezkedni a jobb oldalamon, de a már említett tűpárnának használnak dolog miatt nem igazán akart összejönni. Így beértem azzal, hogy csak a fejemet fordítottam az ablak felé, hogy gyönyörködhessek a teliholdban. A hold bűvöletébe belekábulva aludtam el, hogy holnap egy új napra ébredjek.
2009. augusztus 31., hétfő
Like A Shooting Star - 12. fejezet
Telihold
*
Még korán volt, amikor a szokásosnak mondható teadélutánunk – igazából, csak én nevezem így, egyébként tea meg se fordul a kezünkben -, amit mindig Jensen házában töltünk, néhány La Pushi barátunkkal, véget ért. Jensennek és még néhány srácnak dolga volt. Nem tudom milyen dolga, sosem kérdeztem meg. Gondolom a munkájával kapcsolatos.
Nem igazán fűlött a fogam házi feladat készítéséhez, viszont henyélés közben, pedig egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem; most akkor tulajdonképpen mi történt közöttünk Edwarddal? Vajon ő is letámadásnak érezte, azt, ami a bulin történt közöttünk? És mit gondol arról amit LC mondott, hisz ő is ott volt az órán, Alice-szel egyetemben?
Valamikor ezeknél a gondolatoknál, határoztam el, hogy futni megyek. Átvettem egy kényelmes pamut nadrágot, és egy hosszú ujjú pólót. Mp3-mamat beüzemeltem, jó hangosra állítottam, és verandánk mellől induló erdő felé kezdtem venni az irányt. Először lassú kocogással kezdtem, majd egyenletesen gyorsítottam az iramomon. Eközben kemény rock dalok zúzták a fülemet, hogy minden gondolatomat túlharsogják. Nem figyeltem merre megyek, de találtam egy vékony ösvényt és azt követtem. Így kevesebb az esélye, hogy eltévedjek. Egy idő után, az út emelkedni kezdett. A fák ritkultak, és a földes talajt is kezdte átvenni, a hegyvidékes jellegzetesség. A földön kavicsok, majd inkább már kövek egy-két fűcsomóval tarkítva. Egy kanyarból kifutva a természet viccét fedeztem fel. Egy széles sáv volt az út – sejtettem már egy szikla peremén fogok kilyukadni -, de míg szép párhuzamosan a sáv egyik felét fák és sűrű aljnövényzet borította, a másik felét kavicsok, kövek alkották. Nem tévedtem a meredek talajon felfutva egy kis szikla „kiugrást” találtam és alatta elterülve az óceánt. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt a kép, amely elém tárult. Az óceánból szép kecses hullámok emelkedtek ki, és a lenyugvó nap narancssárgás-pirosasra festette az égboltot. Kihúztam a fülhallgatókat, hogy halljam az óceán hangját. Imádom ezt a hangot. A kezdetekben ezt az egy pozitívumot tudtam elkönyvelni, mikor ide költöztünk, hogy a szobámból hallani lehet a hullámok sziklához csapódását, és érezni lehet a sós levegőt. Itt a szikla peremén állva is jól érezhető volt a friss, óceántól harmatozó sós levegő, így mélyeket szippantottam, hogy megtöltsem vele a tüdőmet. A hullámverések és kapkodó lélegzetvételeim közepette hallottam meg először. Egy olyas fajta hangot, mint amilyeneket a phoenixi homokkavicsokkal borított tájakon a fiatalok által sétáltatott kutyák mancsai keltettek. A levegőt benntartva összpontosítottam a zajra. Egyenesen a hátam mögül jött. Így, hogy én már nem vettem levegőt, hallottam a mögülem érkező fújtatásokat. Adrenalintól megtöltött testemet, rögtön hátraarcra kényszerítettem, hogy szembekerüljek a zajt okozó állattal. A fákkal szegélyezett sávból, két hatalmas, barna szempár meredt rám. Medve, villant az agyamba, ahogy megpillantottam az állatot. Hatalmas test, barna bunda, nagy mancsok. Egyenlő medve. Ahogy fogaim közt szűrve vettem egy a félelemtől keltett mély levegőt, rájöttem, hogy értékítéletem nem volt megfelelő. A barna szempár egy hosszúkás pofából származott. Lábai hosszúak voltak, és inkább egy kutyához semmint egy medvéhez tartozhattak. Ahogy testét is alaposan szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez egy hatalmas bronzos- barna bundájú farkas. De még életemben nem láttam ekkora farkast. Állatkertben csak nem sokkal nagyobb testű farkasokat láttam, mint amilyen egy jól megtermett német juhász. De ez a példány, amelyik itt állt előttem óriási volt. Nem igazán mertem megmozdulni még a szememet sem vettem el barna szempárjából. Ami - bután hangzik vagy sem - értelemmel volt teli. Nem tudom, meddig állhatunk így, amikor a farkas megmozdult egyenesen felém lépve. Ekkor fogott el a pánik és a hirtelen menekülési vágytól telve hátrább akartam lépni, azonban megbotlottam egy kiálló kőben. Éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyomat és testemet a gravitáció lehúzva küld háttal a földnek. Még éreztem mikor a derekam a földre vágódott, majd hatalmas csattanást hallva a fejem is elérte végcélját. Éles szúrás hasított a koponyámban, majd eltűnt a színes égbolt és csak a sötétség maradt.
*
A sötétség körbevett. Átölelt, és nem eresztett. Nem volt ott senki és semmi. Csak én. Az érzelmek vihara eltűnt és nem maradt más csak a békesség.
Nem tudom meddig lehettem ebben a légüres térben. A csend, a homály és nyugalom elringatott.
Egyszerűen arra eszméltem, hogy a távolból valami zaj hallatszik. Mely egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Rezdülései egyre hangosabbak. Éles csipogó hang hatolt át a csöndön.
Sötétség. De ez most más, mint az előbbi. Nem áthatolhatatlan. Világosabb. Átlátható.
Halvány sziluettek vesznek körbe. Hunyorítottam, hogy az alakok kiélesedjenek. Székek, és egy vaságy. Egy kórházi ágy. Füleimet újból elárasztotta az a bizonyos csipogó hang. Felemeltem a fejem. Egy műszergépet pillantottam meg, innen jött a fülsértő hang, ami nagy valószínűséggel az én életfunkcióimat mérte. Hát kórházban voltam. Jobbra fordítottam a fejem. Az első, akit megláttam, az édesapám. Közvetlenül mellettem egy székben ült, feje vállára dőlve pihen. Aludt. A mögötte lévő ablakon besütött telihold fényében jól kivehető volt minden egyes sarok. Egy kétszemélyes kórházi teremben vagyok, de csak egyedül foglaltam el.
- Apu! – torkomból nem igazán jött ki hang. Inkább egy krákogós suttogás. Újra próbálkoztam, ezúttal erőteljesebben.
- Apu! – na, ez már jobban szólt. Apám szemei rögtön kipattannak, és egyenesen a szemembe nézett. Hatalmas melegtől sugárzó tenyerébe vette az én aprócska kezem.
- Isabella! – suttogta – Felébredtél?
Válaszul csak bólintottam, bár ezt sem kellett volna, fejembe rögtön belehasított a fájdalom.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalommal teli hanggal.
- Jól – hazudtam neki. Láttam rajta mennyire megijedt, így nem szerettem volna rögtön azzal kezdeni, hogy majd széthasadt a fejem.
Színjátszásom nem lehetett tökéletes, válaszomat még be se fejeztem, rögtön így szólt:
- Hívom az orvost.
Ahogy kinyitotta az ajtót éles fény hasított be a kórterembe. Azonnal elrántottam a fejem, ahogy a fény utat vágott a pupillámon keresztül a koponyámba, fejfájásomat így is duzzasztva. Hallottam, ahogy apám szólt a nővérnek kerítse elő a doktort.
Apám mögött egy magasabb árnyék jelent meg a padlón. Fejemet nem mozdítottam, nem szerettem volna, ha újra elvakítana a kinti világosság. De amint hallottam az ajtó kattanását, fény gyúlt ebben a szobában is. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Elnézést! – hallottam meg egy ismerős hangot. Egy kattanás és hirtelen újra eláraszt a sötétség, majd még egy, a szomszéd ágy írányából. Kinyitottam a szemem, így észrevehettem, hogy a távolabb lévő kis olvasólámpát kapcsolták fel.
- Hogy érzed magad Isabella? – jött közvetlen mellőlem egy kellemes basszus hang.
A hang felé fordítottam a fejemet. És nem mást láttam meg magam mellet, mint Dr. Cullent.
- Mr. Cullen! – buggyant ki belőlem akaratlanul is.
- Carlisle. Tudod, ezt már múltkor megbeszéltük – mosolyodott el buta reakciómra.
- Igen. Elnézést – pirultam el.
- Nos, hogy vagy? – tette fel újra a kérdést, melyre még mindig nem adtam meg a választ.
Nem akartam apám előtt kimondani, hogy rosszul, épp ezért ezt válaszoltam:
- Nagyon fáj a fejem.
- Értem. Ezen nincs is mit meglepődni. Elég alaposan beverted. Emlékszel mi történt?
Végigpergettem történteket. Farkas. Ijedtség. Megbotlottam. Éles fájdalom.
- Igen, emlékszem. Elestem egy kiálló szikladarabban.
Dr. Cullen, hoppá… Carlisle, bólintott. – Valószínűsíthető, hogy így történt.
- Bevághattad egy éles kőbe a fejed – folytatta tovább -, koponyasérülésed lett, és agyrázkódásod. Elég sok vért vesztettél.
Válaszul, csak hümmögtem egyet, hogy értem.
- Egy kis részen le kellett borotválnunk a hajad…
Azonnal a hajamhoz nyúltam, és fintort vágtam.
- …, hogy összevarrhassuk a sebedet. – Carlisle észrevette a reakciómat, így hozzátette. – Ne izgulj, olyan sok hajad van, hogy észre sem lehet venni, azt a kis területet.
Elmosolyodtam: - Köszönöm, Carlisle!
Elfordult, hogy megnézze a csipogó műszert.
- Az életfunkcióid jók. Összefüggően beszélsz, ez is jó. De a fényre érzékeny a szemed – összegezte a doki. – Adok fájdalomcsillapítót a fejfájásodra, de van egy rossz hírem is. Mivel, hogy fejsérülést szenvedtél, és agyrázkódást is kaptál, ezért két óránként be kell, hogy jöjjek felébreszteni téged, hogy biztosak lehessünk benne hogy nem történt semmi komoly bajod.
- Értem.
- Rendben van. Most kimegyek a fájdalomcsillapítóért, utána próbálj meg visszaaludni…
Közbe akartam vágni, de nem hagyta.
- …tudom, hogy sok kérdésed van, de majd holnap megválaszoljuk. És a látogatók is csak holnap jöhetnek be hozzád, természetesen édesapád kivétel.
Felhúztam a szemöldökömet, a látogató szó hallatán. Még is kit várnék én látogatónak az éj közepén. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.
- Két társad talált rád, Jensen és Gábriel (Gébriel), ők hoztak be a kórházba, azóta is kint vannak a váróteremben. Mondtam nekik, hogy ma már úgysem jöhetnek be, de maradni akartak. És… és hát itt van Edward és Alice is.
Elkerekedtek a szemeim. Edward és Alice itt van?
- Amint megtudták mi történt veled rögtön iderohantak. – fejezte be végül Carlisle.
Carlisle kiment, hogy behozza nekem a gyógyszert. Amint kilépett, apámhoz fordultam.
- Jensen és Gábriel?
- Igen. De hallottad! A kérdések holnap! – szigorított be apám, amint elmúlt a félelme.
Miután a doki visszatért, és injekció formájában meg is kaptam a fájdalomcsillapítót, már nem is maradt sok kedvem a kérdésekhez, inkább a terjedő zsibbadást élveztem, mely, lassan de biztosan beborította az agyam. Szemem hamar lecsukódott, de a beígért két óránkénti ébresztések meghiúsították az álmokkal teli alvást.
Miután tegnap délután hazaértünk Jensennel, nem igazán beszéltük meg a dolgokat, inkább csak ösztönösre vettük a figurát, és úgy tettünk, mintha az elmúlt négy nap meg sem történt volna. Persze ez így kicsit sántít, mert ha tényleg nem történtek volna meg az előző napok veszekedései, akkor most „szópárbajoznánk” és nevetgélnénk. Ehelyett csak csendben ültünk egymás mellett a furgonban, és egyenesen hazahajtottunk, amit néma elköszönés követett.
Este jött tőle egy üzenet, hogy holnap reggel nem tud értem jönni, de a suli befejezte után számítsak rá, a parkolóban fog rám várni. Rögtön az sms-e után, résnyire nyitottam az ajtómat és lekiabáltam apunak, eltud-e vinni reggel. A válasz egy; - Persze, Isabella! – volt. Nem izgattam magam a házon való átkiabálás miatt, hisz Ephraim annak ellenére, hogy már rég aludnia kellett volna, még mindig a legújabb szerzeményének a fülét rágta. Ami nem más, mint egy hatalmas plüss farkas – természetesen népünk legendái miatt kapta éppen ezt az állatplüsst, mert a Quileute meséi azt tartják, hogy a farkasoktól származunk -, és akárhányszor Anne megpróbálta felvenni, hogy lefektesse, síró hangokra emlékeztető jelzésekkel csúszott arrébb a nappali fapadlóján. Így hát senki nem vette a szívére, hogy este nyolc elmúlta után is „hangoskodom” a házban, ahogy Anne szokta mondani.
Tehát a ma reggelt, egy kis orrom alatti morgással kezdtem, apám lehengerlően sebességgel teli vezetése okán. Hiába nagyon bökte a csőrömet, az a plusz tizenhárom perc. A napom a szokásos mederben folyt, egészen addig, míg el nem érkezett a testnevelés óra. Hát, innen indult az az eseménylánc, ami feltette az epret a habos tortámra.
Az órán épp a röplabdázást tanultuk, bár hogy őszinte legyek szerintem nem igazán van ezen mit tanulni. De hát mindegy, engem senki sem kérdezett. Sok háromfős csoportra voltunk beosztva, és az volt a feladat, hogy passzolgassuk egymásnak a labdát, hogy profi, kiforrott ütéseink legyenek. Hogy máshogy állhattunk volna össze, minthogy Jess, Max és én legyünk együtt. Természetesen, mint oly sokszor máskor is a tanár nem igazán figyelt ránk – sokkal inkább magára -, így már elég régóta ugyanaz volt a feladat, ahhoz hogy egyre nagyobb hangzavar legyen a csapatok közti beszélgetések miatt. Egyszer csak kaparós, de felismerhető női hang ütötte meg a fülemet közvetlenül mögöttem. Erőteljes artikulálás, és kihangsúlyozás következtében – ami biztos, hogy nem véletlen volt – tisztán hallottam mi hagyta el kedvenc osztálytársnőm, LC száját. Sőt nem csak én, de az egész terem.
- Igen! Gusztustalan! – szajkózta LC megjátszott felháborodott hangján. – Én is hallottam. Állítólag ott mindenki előtt, a táncparkett közepén kezdte el falni Edward Cullen száját. Tiszta, ribi! Szegény Edward, nem csodálom, hogy elmenekült előle.
Ez volt az a pont, amikor megfogtam a röplabdát, és nem passzoltam tovább.
- Nina mesélte, hogy végigkergette az egész házon, csak mert a srác nem kért belőle. De ez még mind semmi – szavalta tovább LC a mondandóját, egyre hangosabban és hangosabban, hogy a távolabb állókhoz is eljusson. – Az is a fülembe jutott, hogy hétfőn az irodalom óra után, Edward kimérten közölte vele, hogy hagyja békén, nem akar tőle semmit. Persze Bella, azonnal megsértődött, és olyan hisztit vágott le annak a szegény fiúnak, hogy még a Hollywoodi sztárok is megirigyelhették volna.
Hát persze, hogy Nina mesélte, mivel te nem voltál ott a bulin, mert nem voltál meghívva, üvöltött a hang a fejemben.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor a hátam mögé néztem, és megbizonyosodhattam abban, amit már eddig is sejtettem, hogy LC, monológja közben végig engem figyelt. Most egy gúnyos mosoly keretében, diadalittasan nézett rám, hogy most aztán jól megalázott, és visszakaptam azt a múltkori „Rosalies” esetet.
De ha LC azt hitte, hogy ezt annyiban hagyom, hát nagyot tévedett!
Amint visszafordult társaihoz – nekem háttal -, valószínűleg avval a szándékkal, hogy folytassa beszédét, feldobtam a levegőbe a kezemben lévő labdát, és olyan lendülettel, ahogy csak tudtam megütöttem, egyenesen LC-t megcélozva. A labda a tarkóját találta el, olyan erővel, hogy térdre is rogyott a becsapódástól. Ha a mellette álló Peter nem fogja meg, tuti, hogy arcon vágódott volna.
Éles sípszó vágta ketté az éledező tömeg hangját.
- Black! – harsant Mr. Faraday hangja.
- Elnézést tanár úr – mondtam a legmézesmázosabb hangommal, hatalmas tágra nyílt szemekkel, amik az ártatlanságot sugallják -, megcsúszott a kezem!
Max, Jessicával és még sok társunkkal karöltve vihorásztak a markukba, tényként állíthatom sokan úgy érezték jogosan kapta LC, amit kapott.
A tanár bevette a mesémet, csak egy kis fintort küldött felém, hogy vigyázzak jobban, hova és merre ütök. Fölényesen, egyenesen LC könnyes barna szemeibe néztem, felhúzott szemöldökkel, hogy ha harcot akar, hát állok elébe. Ebben a szent pillanatban buggyantak ki a könnyei és kezdett el sírni a terem közepén.
Háromból kettő az én javamra.
Az öltözőben, és a folyóson sokan jöttek oda gratulálni, az öt pont ötös ütésemért. Jess teljesen fel volt dobódva, és oda-meg vissza ecsetelte a történteket. Nem mondom, sokszor mosolyra húzódott a szám, még akkor is, ha tudatában voltam, hogy ez igen csak kicsinyes bosszú volt a részemről.
Jensen kint várt a suli előtt, ahogy a tegnap esti sms-ében is megüzente. Meglepődésének jeleként, felhúzta a szemöldökét. Csodálkozásának az oka pedig nem más volt, minthogy egy egész rajjal masíroztam felé. Általában, csak a Jess-Alex-Max hármas vesz körbe, így biztos fura látványt okozhattam a fél osztályommal körbevéve. El is búcsúztam a többiektől, még mielőtt odaértem volna hozzá.
- Hát, ez meg mi volt?
- Ááá, csak a rajongói klubom – viccelődtem vele.
- Na, gyere, te forksi sztár, várnak a La Pushi rajongóid is. Meg ne várakoztad őket – kacsintott felém.
Igen, ezek voltunk mi. Az igazi Jensenem, az ő igazi Bellsével.
Este jött tőle egy üzenet, hogy holnap reggel nem tud értem jönni, de a suli befejezte után számítsak rá, a parkolóban fog rám várni. Rögtön az sms-e után, résnyire nyitottam az ajtómat és lekiabáltam apunak, eltud-e vinni reggel. A válasz egy; - Persze, Isabella! – volt. Nem izgattam magam a házon való átkiabálás miatt, hisz Ephraim annak ellenére, hogy már rég aludnia kellett volna, még mindig a legújabb szerzeményének a fülét rágta. Ami nem más, mint egy hatalmas plüss farkas – természetesen népünk legendái miatt kapta éppen ezt az állatplüsst, mert a Quileute meséi azt tartják, hogy a farkasoktól származunk -, és akárhányszor Anne megpróbálta felvenni, hogy lefektesse, síró hangokra emlékeztető jelzésekkel csúszott arrébb a nappali fapadlóján. Így hát senki nem vette a szívére, hogy este nyolc elmúlta után is „hangoskodom” a házban, ahogy Anne szokta mondani.
Tehát a ma reggelt, egy kis orrom alatti morgással kezdtem, apám lehengerlően sebességgel teli vezetése okán. Hiába nagyon bökte a csőrömet, az a plusz tizenhárom perc. A napom a szokásos mederben folyt, egészen addig, míg el nem érkezett a testnevelés óra. Hát, innen indult az az eseménylánc, ami feltette az epret a habos tortámra.
Az órán épp a röplabdázást tanultuk, bár hogy őszinte legyek szerintem nem igazán van ezen mit tanulni. De hát mindegy, engem senki sem kérdezett. Sok háromfős csoportra voltunk beosztva, és az volt a feladat, hogy passzolgassuk egymásnak a labdát, hogy profi, kiforrott ütéseink legyenek. Hogy máshogy állhattunk volna össze, minthogy Jess, Max és én legyünk együtt. Természetesen, mint oly sokszor máskor is a tanár nem igazán figyelt ránk – sokkal inkább magára -, így már elég régóta ugyanaz volt a feladat, ahhoz hogy egyre nagyobb hangzavar legyen a csapatok közti beszélgetések miatt. Egyszer csak kaparós, de felismerhető női hang ütötte meg a fülemet közvetlenül mögöttem. Erőteljes artikulálás, és kihangsúlyozás következtében – ami biztos, hogy nem véletlen volt – tisztán hallottam mi hagyta el kedvenc osztálytársnőm, LC száját. Sőt nem csak én, de az egész terem.
- Igen! Gusztustalan! – szajkózta LC megjátszott felháborodott hangján. – Én is hallottam. Állítólag ott mindenki előtt, a táncparkett közepén kezdte el falni Edward Cullen száját. Tiszta, ribi! Szegény Edward, nem csodálom, hogy elmenekült előle.
Ez volt az a pont, amikor megfogtam a röplabdát, és nem passzoltam tovább.
- Nina mesélte, hogy végigkergette az egész házon, csak mert a srác nem kért belőle. De ez még mind semmi – szavalta tovább LC a mondandóját, egyre hangosabban és hangosabban, hogy a távolabb állókhoz is eljusson. – Az is a fülembe jutott, hogy hétfőn az irodalom óra után, Edward kimérten közölte vele, hogy hagyja békén, nem akar tőle semmit. Persze Bella, azonnal megsértődött, és olyan hisztit vágott le annak a szegény fiúnak, hogy még a Hollywoodi sztárok is megirigyelhették volna.
Hát persze, hogy Nina mesélte, mivel te nem voltál ott a bulin, mert nem voltál meghívva, üvöltött a hang a fejemben.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor a hátam mögé néztem, és megbizonyosodhattam abban, amit már eddig is sejtettem, hogy LC, monológja közben végig engem figyelt. Most egy gúnyos mosoly keretében, diadalittasan nézett rám, hogy most aztán jól megalázott, és visszakaptam azt a múltkori „Rosalies” esetet.
De ha LC azt hitte, hogy ezt annyiban hagyom, hát nagyot tévedett!
Amint visszafordult társaihoz – nekem háttal -, valószínűleg avval a szándékkal, hogy folytassa beszédét, feldobtam a levegőbe a kezemben lévő labdát, és olyan lendülettel, ahogy csak tudtam megütöttem, egyenesen LC-t megcélozva. A labda a tarkóját találta el, olyan erővel, hogy térdre is rogyott a becsapódástól. Ha a mellette álló Peter nem fogja meg, tuti, hogy arcon vágódott volna.
Éles sípszó vágta ketté az éledező tömeg hangját.
- Black! – harsant Mr. Faraday hangja.
- Elnézést tanár úr – mondtam a legmézesmázosabb hangommal, hatalmas tágra nyílt szemekkel, amik az ártatlanságot sugallják -, megcsúszott a kezem!
Max, Jessicával és még sok társunkkal karöltve vihorásztak a markukba, tényként állíthatom sokan úgy érezték jogosan kapta LC, amit kapott.
A tanár bevette a mesémet, csak egy kis fintort küldött felém, hogy vigyázzak jobban, hova és merre ütök. Fölényesen, egyenesen LC könnyes barna szemeibe néztem, felhúzott szemöldökkel, hogy ha harcot akar, hát állok elébe. Ebben a szent pillanatban buggyantak ki a könnyei és kezdett el sírni a terem közepén.
Háromból kettő az én javamra.
Az öltözőben, és a folyóson sokan jöttek oda gratulálni, az öt pont ötös ütésemért. Jess teljesen fel volt dobódva, és oda-meg vissza ecsetelte a történteket. Nem mondom, sokszor mosolyra húzódott a szám, még akkor is, ha tudatában voltam, hogy ez igen csak kicsinyes bosszú volt a részemről.
Jensen kint várt a suli előtt, ahogy a tegnap esti sms-ében is megüzente. Meglepődésének jeleként, felhúzta a szemöldökét. Csodálkozásának az oka pedig nem más volt, minthogy egy egész rajjal masíroztam felé. Általában, csak a Jess-Alex-Max hármas vesz körbe, így biztos fura látványt okozhattam a fél osztályommal körbevéve. El is búcsúztam a többiektől, még mielőtt odaértem volna hozzá.
- Hát, ez meg mi volt?
- Ááá, csak a rajongói klubom – viccelődtem vele.
- Na, gyere, te forksi sztár, várnak a La Pushi rajongóid is. Meg ne várakoztad őket – kacsintott felém.
Igen, ezek voltunk mi. Az igazi Jensenem, az ő igazi Bellsével.
*
Még korán volt, amikor a szokásosnak mondható teadélutánunk – igazából, csak én nevezem így, egyébként tea meg se fordul a kezünkben -, amit mindig Jensen házában töltünk, néhány La Pushi barátunkkal, véget ért. Jensennek és még néhány srácnak dolga volt. Nem tudom milyen dolga, sosem kérdeztem meg. Gondolom a munkájával kapcsolatos.
Nem igazán fűlött a fogam házi feladat készítéséhez, viszont henyélés közben, pedig egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem; most akkor tulajdonképpen mi történt közöttünk Edwarddal? Vajon ő is letámadásnak érezte, azt, ami a bulin történt közöttünk? És mit gondol arról amit LC mondott, hisz ő is ott volt az órán, Alice-szel egyetemben?
Valamikor ezeknél a gondolatoknál, határoztam el, hogy futni megyek. Átvettem egy kényelmes pamut nadrágot, és egy hosszú ujjú pólót. Mp3-mamat beüzemeltem, jó hangosra állítottam, és verandánk mellől induló erdő felé kezdtem venni az irányt. Először lassú kocogással kezdtem, majd egyenletesen gyorsítottam az iramomon. Eközben kemény rock dalok zúzták a fülemet, hogy minden gondolatomat túlharsogják. Nem figyeltem merre megyek, de találtam egy vékony ösvényt és azt követtem. Így kevesebb az esélye, hogy eltévedjek. Egy idő után, az út emelkedni kezdett. A fák ritkultak, és a földes talajt is kezdte átvenni, a hegyvidékes jellegzetesség. A földön kavicsok, majd inkább már kövek egy-két fűcsomóval tarkítva. Egy kanyarból kifutva a természet viccét fedeztem fel. Egy széles sáv volt az út – sejtettem már egy szikla peremén fogok kilyukadni -, de míg szép párhuzamosan a sáv egyik felét fák és sűrű aljnövényzet borította, a másik felét kavicsok, kövek alkották. Nem tévedtem a meredek talajon felfutva egy kis szikla „kiugrást” találtam és alatta elterülve az óceánt. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt a kép, amely elém tárult. Az óceánból szép kecses hullámok emelkedtek ki, és a lenyugvó nap narancssárgás-pirosasra festette az égboltot. Kihúztam a fülhallgatókat, hogy halljam az óceán hangját. Imádom ezt a hangot. A kezdetekben ezt az egy pozitívumot tudtam elkönyvelni, mikor ide költöztünk, hogy a szobámból hallani lehet a hullámok sziklához csapódását, és érezni lehet a sós levegőt. Itt a szikla peremén állva is jól érezhető volt a friss, óceántól harmatozó sós levegő, így mélyeket szippantottam, hogy megtöltsem vele a tüdőmet. A hullámverések és kapkodó lélegzetvételeim közepette hallottam meg először. Egy olyas fajta hangot, mint amilyeneket a phoenixi homokkavicsokkal borított tájakon a fiatalok által sétáltatott kutyák mancsai keltettek. A levegőt benntartva összpontosítottam a zajra. Egyenesen a hátam mögül jött. Így, hogy én már nem vettem levegőt, hallottam a mögülem érkező fújtatásokat. Adrenalintól megtöltött testemet, rögtön hátraarcra kényszerítettem, hogy szembekerüljek a zajt okozó állattal. A fákkal szegélyezett sávból, két hatalmas, barna szempár meredt rám. Medve, villant az agyamba, ahogy megpillantottam az állatot. Hatalmas test, barna bunda, nagy mancsok. Egyenlő medve. Ahogy fogaim közt szűrve vettem egy a félelemtől keltett mély levegőt, rájöttem, hogy értékítéletem nem volt megfelelő. A barna szempár egy hosszúkás pofából származott. Lábai hosszúak voltak, és inkább egy kutyához semmint egy medvéhez tartozhattak. Ahogy testét is alaposan szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez egy hatalmas bronzos- barna bundájú farkas. De még életemben nem láttam ekkora farkast. Állatkertben csak nem sokkal nagyobb testű farkasokat láttam, mint amilyen egy jól megtermett német juhász. De ez a példány, amelyik itt állt előttem óriási volt. Nem igazán mertem megmozdulni még a szememet sem vettem el barna szempárjából. Ami - bután hangzik vagy sem - értelemmel volt teli. Nem tudom, meddig állhatunk így, amikor a farkas megmozdult egyenesen felém lépve. Ekkor fogott el a pánik és a hirtelen menekülési vágytól telve hátrább akartam lépni, azonban megbotlottam egy kiálló kőben. Éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyomat és testemet a gravitáció lehúzva küld háttal a földnek. Még éreztem mikor a derekam a földre vágódott, majd hatalmas csattanást hallva a fejem is elérte végcélját. Éles szúrás hasított a koponyámban, majd eltűnt a színes égbolt és csak a sötétség maradt.
*
A sötétség körbevett. Átölelt, és nem eresztett. Nem volt ott senki és semmi. Csak én. Az érzelmek vihara eltűnt és nem maradt más csak a békesség.
Nem tudom meddig lehettem ebben a légüres térben. A csend, a homály és nyugalom elringatott.
Egyszerűen arra eszméltem, hogy a távolból valami zaj hallatszik. Mely egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Rezdülései egyre hangosabbak. Éles csipogó hang hatolt át a csöndön.
Sötétség. De ez most más, mint az előbbi. Nem áthatolhatatlan. Világosabb. Átlátható.
Halvány sziluettek vesznek körbe. Hunyorítottam, hogy az alakok kiélesedjenek. Székek, és egy vaságy. Egy kórházi ágy. Füleimet újból elárasztotta az a bizonyos csipogó hang. Felemeltem a fejem. Egy műszergépet pillantottam meg, innen jött a fülsértő hang, ami nagy valószínűséggel az én életfunkcióimat mérte. Hát kórházban voltam. Jobbra fordítottam a fejem. Az első, akit megláttam, az édesapám. Közvetlenül mellettem egy székben ült, feje vállára dőlve pihen. Aludt. A mögötte lévő ablakon besütött telihold fényében jól kivehető volt minden egyes sarok. Egy kétszemélyes kórházi teremben vagyok, de csak egyedül foglaltam el.
- Apu! – torkomból nem igazán jött ki hang. Inkább egy krákogós suttogás. Újra próbálkoztam, ezúttal erőteljesebben.
- Apu! – na, ez már jobban szólt. Apám szemei rögtön kipattannak, és egyenesen a szemembe nézett. Hatalmas melegtől sugárzó tenyerébe vette az én aprócska kezem.
- Isabella! – suttogta – Felébredtél?
Válaszul csak bólintottam, bár ezt sem kellett volna, fejembe rögtön belehasított a fájdalom.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalommal teli hanggal.
- Jól – hazudtam neki. Láttam rajta mennyire megijedt, így nem szerettem volna rögtön azzal kezdeni, hogy majd széthasadt a fejem.
Színjátszásom nem lehetett tökéletes, válaszomat még be se fejeztem, rögtön így szólt:
- Hívom az orvost.
Ahogy kinyitotta az ajtót éles fény hasított be a kórterembe. Azonnal elrántottam a fejem, ahogy a fény utat vágott a pupillámon keresztül a koponyámba, fejfájásomat így is duzzasztva. Hallottam, ahogy apám szólt a nővérnek kerítse elő a doktort.
Apám mögött egy magasabb árnyék jelent meg a padlón. Fejemet nem mozdítottam, nem szerettem volna, ha újra elvakítana a kinti világosság. De amint hallottam az ajtó kattanását, fény gyúlt ebben a szobában is. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Elnézést! – hallottam meg egy ismerős hangot. Egy kattanás és hirtelen újra eláraszt a sötétség, majd még egy, a szomszéd ágy írányából. Kinyitottam a szemem, így észrevehettem, hogy a távolabb lévő kis olvasólámpát kapcsolták fel.
- Hogy érzed magad Isabella? – jött közvetlen mellőlem egy kellemes basszus hang.
A hang felé fordítottam a fejemet. És nem mást láttam meg magam mellet, mint Dr. Cullent.
- Mr. Cullen! – buggyant ki belőlem akaratlanul is.
- Carlisle. Tudod, ezt már múltkor megbeszéltük – mosolyodott el buta reakciómra.
- Igen. Elnézést – pirultam el.
- Nos, hogy vagy? – tette fel újra a kérdést, melyre még mindig nem adtam meg a választ.
Nem akartam apám előtt kimondani, hogy rosszul, épp ezért ezt válaszoltam:
- Nagyon fáj a fejem.
- Értem. Ezen nincs is mit meglepődni. Elég alaposan beverted. Emlékszel mi történt?
Végigpergettem történteket. Farkas. Ijedtség. Megbotlottam. Éles fájdalom.
- Igen, emlékszem. Elestem egy kiálló szikladarabban.
Dr. Cullen, hoppá… Carlisle, bólintott. – Valószínűsíthető, hogy így történt.
- Bevághattad egy éles kőbe a fejed – folytatta tovább -, koponyasérülésed lett, és agyrázkódásod. Elég sok vért vesztettél.
Válaszul, csak hümmögtem egyet, hogy értem.
- Egy kis részen le kellett borotválnunk a hajad…
Azonnal a hajamhoz nyúltam, és fintort vágtam.
- …, hogy összevarrhassuk a sebedet. – Carlisle észrevette a reakciómat, így hozzátette. – Ne izgulj, olyan sok hajad van, hogy észre sem lehet venni, azt a kis területet.
Elmosolyodtam: - Köszönöm, Carlisle!
Elfordult, hogy megnézze a csipogó műszert.
- Az életfunkcióid jók. Összefüggően beszélsz, ez is jó. De a fényre érzékeny a szemed – összegezte a doki. – Adok fájdalomcsillapítót a fejfájásodra, de van egy rossz hírem is. Mivel, hogy fejsérülést szenvedtél, és agyrázkódást is kaptál, ezért két óránként be kell, hogy jöjjek felébreszteni téged, hogy biztosak lehessünk benne hogy nem történt semmi komoly bajod.
- Értem.
- Rendben van. Most kimegyek a fájdalomcsillapítóért, utána próbálj meg visszaaludni…
Közbe akartam vágni, de nem hagyta.
- …tudom, hogy sok kérdésed van, de majd holnap megválaszoljuk. És a látogatók is csak holnap jöhetnek be hozzád, természetesen édesapád kivétel.
Felhúztam a szemöldökömet, a látogató szó hallatán. Még is kit várnék én látogatónak az éj közepén. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.
- Két társad talált rád, Jensen és Gábriel (Gébriel), ők hoztak be a kórházba, azóta is kint vannak a váróteremben. Mondtam nekik, hogy ma már úgysem jöhetnek be, de maradni akartak. És… és hát itt van Edward és Alice is.
Elkerekedtek a szemeim. Edward és Alice itt van?
- Amint megtudták mi történt veled rögtön iderohantak. – fejezte be végül Carlisle.
Carlisle kiment, hogy behozza nekem a gyógyszert. Amint kilépett, apámhoz fordultam.
- Jensen és Gábriel?
- Igen. De hallottad! A kérdések holnap! – szigorított be apám, amint elmúlt a félelme.
Miután a doki visszatért, és injekció formájában meg is kaptam a fájdalomcsillapítót, már nem is maradt sok kedvem a kérdésekhez, inkább a terjedő zsibbadást élveztem, mely, lassan de biztosan beborította az agyam. Szemem hamar lecsukódott, de a beígért két óránkénti ébresztések meghiúsították az álmokkal teli alvást.
2009. augusztus 22., szombat
Like A Shooting Star - 11. fejezet
Fordított kocka
Másnap reggel, farkasüvöltéssel, vérrel és hangos bömböléssel kezdte a napot az agyam. A múlt éjszakai rémálom még mindig üldözött, a farkasvonyítás a szívembe szorult, az öcsém ma reggeli sírógörcse pedig ott csengett a fülemben. Így vágtam neki annak a pár mérföldnek, ami elvezetett a forksi középiskolába. Túl korán startoltam el otthonról, hogy megtudjam, vajon Jensen ma is a szokott időben várt-e rám, ahhoz viszont már túl későn, hogy elkapjam apám fuvarját, ma ugyanis korábban indult el a szokottnál, mert el kellett mennie egy szállítmányért Port Angelesbe. Öröm az ürömben, hogy bár a szokásos felhős ég fogadott az utcára lépve, de az esőfelhők már elvonultak. Minthogy hamarabb indultam, hamarabb is értem be a suliba, jóval a többi diák előtt. Elhelyezkedtem a tizenkettes terem egyik padjában – ami történetesen -ebben a félévben mindenképp- a mi padunk Jessicával -, arra várva, hogy a barátaim is megérkezzenek, és adjanak egy kis értelmet ennek a hétfői napnak. Bár sose vagyok valami hiperaktív reggelente, ma túlszárnyaltam még önmagamat is. Jesst sem mondtam volna éppenséggel kipihentnek, ezért együttes, csöndes beleegyezéssel ültük végig szótlanul a spanyolunkat, talán az első órám óta először. Biológiára menet viszont már felélénkültünk. Oda igyekezvén összetalálkoztunk Emmettel is, aki egy hatalmas vigyor keretében rám kacsintott köszönésképp, amiről egyből eszembe jutott fivére, Edward. Most fogunk először találkozni a csókunk után, villant a tudatomba a felismerés. Ezek után már sörétes puskával sem tudtak volna egy helyben tartani. Max nem értette a viselkedésemet – mitől is lettem ilyen izgága -, ellenben Jess rögtön levágta a szitut. Az ötödik órámra már Taz –a tasmán ördög – is megirigyelt volna. Nem tudtam mi a helyzet közöttünk, a csókunk nagyon szenvedélyes volt, de az utána lévő bocsánatkérése és eltűnése elbizonytalanított. A terem felé közeledve, a szívem egyre vadabbul kalimpált, egyszerűen nem tudtam eldönteni mosolyogva forduljak be a terembe vagy vágjak teljesen semleges arcot. Tépelődésemnek köszönthetően a végeredmény se ilyen se olyan nem lett, számat rágva félig lehajtott fejjel léptem át a küszöböt. Edward ott ült a szokott helyén, szemeit épp akkor függesztette az ajtóra, mikor beléptem az ajtón. Hmm, remek időérzék.
- Szia! – köszöntem neki, amikor odaértem hozzá. Szerencsére hangom nem árulta el izgatottságomat, nem remegett meg. Leültem mellé, majd elővettem a táskámból a füzetet és a kinyomtatott dolgozatot, amit pénteken írtunk meg közösen.
- Szia, Isabella! – köszönt vissza Edward, ugyanolyan lazán, ahogy az előbb én tettem.
Hosszú másodpercekig nem szólaltunk meg, amik nekem óráknak tűntek, így tettem, amit mindig teszek, ha zavarban vagyok; birizgáltam a karkötőmet. A szemem sarkából úgy láttam, mintha Edward arcán átsuhanna egy mosoly, de hamar rendezte arcvonásait, így nem lehettem biztos benne.
- Isabella!
- Igen? – kaptam fel a fejem, Edward szavai hallatán.
- A szombat estéről…- nézett karamell színű szemeivel, az én egyszerű csokoládébarna szemeimbe. Vártam, hogy folytassa, de elakadt, és újra kellett kezdenie mondandóját.
- Ami szombat este történt, azt…
- Jól van gyerekek, házi dolgozatokat elő! – harsant Ms. Hill magas, trillázó hangja, ahogy belépet a terembe.
Edward felé fordultam várva, hogy folytatja-e, vagy megvárja vele az óra végét. Sajnos az utóbbi változat mellett döntött. Amivel engem az őrületbe kergetett. Egy teljes órát várjak arra, amiről már így is két napja töprengek? Vajon mit akart mondani?
Fogalmam sincs miről volt szó a mai irodalom órán, annyit észleltem az egészből csupán, hogy Ms. Hill kitépte a kezemből a dolgozatunkat, mert elbambultam miközben körbejárta az osztálytermet, hogy összeszedje azokat. Folyamatosan a tábla feletti órát bámultam, néztem hogyan teltek a percek – teszem hozzá, csigalassúan -, még jó, hogy nem a hátsó falra rakták, különben biztos, hogy nyakmerevedésem lett volna az óra végére. Volt egy olyan érzésem, hogy a kezembe és a lábamba is rángógörcs ragadt, ugyanis többször is felém pislantott a tanár és néhány tőpadtárs szomszédom is, hogy mi a jó istent dobolok a lábammal, az óra kezdete óta.
Egy szó, mint száz türelmetlen voltam. Méghozzá a rosszabbik fajtából.
Mire végre kicsöngettek, már meg se tudtam volna válaszolni azt a kérdést; vajon akarom én hallani mit akar mondani Edward? Mikor kiürült a terem fura mód, elárasztott a nyugalom. Bármit is mond, sokat már nem változtat az életemben, a legrosszabb dolog, ami megtörténhetett velem, már megtörtént. Edward felé fordulva vártam, hogy befejezze mondandóját.
Egy fájdalmas, félmosoly jelent meg arca szegletében.
- Isabella! Az, ami szombat este történt közöttünk, többé nem történhet meg.
- Tessék? Miért nem?
- Mert nem szabad. Ami történt az hiba volt! Nem lehetsz a közelemben, pláne nem, ha kettesben vagyunk.
- Hiba? – ismételtem el az egyetlen szót, amit még fel is fogtam, és aminél le is ragadtam. – Hiba? – hangom egyre dühösebben csengett.
- Isabella! – mélyültek el Edward ráncai, ahogyan a komolyabb hangfrekvenciát próbálta megütni velem szemben.
Nem akartam kiborulni. Nem akartam lealacsonyodni. Nem akartam azokhoz a lányokhoz hasonlítani, akik hiszti rohamot kapnak, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerették volna. Mély levegőt vettem, hagytam, hogy hirtelen haragom tovatűnjön. Ezért csak ennyit mondtam – bár tény, hogy egy kevéske düh ott remegett a hangszálaimban (legalábbis akkor azt hittem, az düh,) mikor kimondtam ezeket a szavakat;
- Bella!
Edward furcsán megfeszülve, kérdéssel a szemében tekintet fel rám, ekkora ugyanis már felpattantam a székemről.
- Bella! – ismételtem újra. - Itt mindenki így hív, nincs kivétel. Ne szólíts többé Isabellának! – evvel a vállamra rántottam a táskámat és kivonultam a teremből.
A menza bejárata előtt várt rám Jess, a fiúk nélkül. Egy kis lányos csevegésre számított. Hát, csalódnia kellett. Odaérve hozzá, csak megráztam a fejem, és benyitottam az ebédlőbe. Tartottam az ajtót, hogy kövessen, beszélgetni egyelőre nem volt kedvem, de nem akartam vele bunkó sem lenni, így próbáltam enyhíteni a rosszul szocializált viselkedésemen. Beálltunk a sorba, találomra, oda se figyelve vettem el az ételt, és miután Jess is végzett a kajaválasztással, nagy svunggal indultam el az asztalunk felé. Egy fekete, szanaszét álló hajú kis alak jött velem szemben, a harag ködén átlátva, rá is jöttem, hogy Alice az. Mosolyogva tartott felém, már épp nyitottam a számat, hogy köszönjek neki, amikor hirtelen megtorpant. Nem igazán értettem a reakcióját, így én is megálltam, hátha valami baj történt, amit én nem vettem észre. Alice-t vizslattam mit vehetett észre, amit én nem, így jöttem rá, hogy szemei mögém fókuszáltak. Hátrafordultam. Amikor belém villant, hogy Alice miért torpant meg, elöntött a méreg. Edward állt a hátam mögött, erősen fixírozva testvérét. Visszafordultam Alice-hez, hogy szóljak, nyugodtan mondja el, amit akart, hagyja figyelmen kívül Edwardot, ne ő határozza meg, beszélhet-e velem vagy sem. De mire mindezt a mozdulatsort megtettem Alice-nek már csak a hátát láttam, amint az ellenkező irányba haladt, mint én. Így hát én is folytattam utamat az asztalunkhoz, de végül mérgemben a tálcámat igen erőteljesen vágtam le, olyan nagy koppanással, hogy a fél menza engem kezdett el vizslatni, mi is ütött belém, lesz-e balhé, amin majd jót csámcsoghatnak a héten. A bámészkodók közé tartoztak a Cullenek is, de csak Edward tekintetébe kapaszkodtam bele, hogy egy sötét, lesajnáló pillantást vethessek rá, és azon nyomban megvontam tőle a figyelmemet, sugallva, hogy igen kicsinyes viselkedésre, én is tudok kicsinyesen válaszolni.
Jess, a hátralévő órákon próbálta kiszedni belőlem mi is történt, de úgy látszik szájzárat kaptam, ugyanis még hárításra sem vettem a fáradtságot, egyszerűen nem szólaltam meg. Se nem voltam már dühös, se nem voltam szomorú, inkább csak nagyon csalódott, és talán egy kicsit el is keseredtem. Sok fiútól vártam volna el inkább ezt a viselkedést, sem mint Edwardtól. Ha vele nem kezdek – pardon, ha ő nem kezd velem -, akkor a családja sem, és én sem a családjával? Hogy is van ez? Melyik korban élünk pontosan? Attól, hogy ő nem akar a közelemben lenni, attól Alice-nek miért nem szabad? Esetleg Alice-t nem taszítom annyira, mint őt. Erre talán még nem gondolt? Esetleg Alice szívesen „kezdene” velem. A fene egye meg!
A nap végén Jess, egy lemondó sziát mormogott az orra alá, elköszönésképp, de nem igazán tudtam magamra venni. Tény, hogy megérdemelten jutott ez nekem.
A parkoló felé sétálva egyszerűen lemerevedtem, olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan üvegburoknak mentem volna neki. Jensen állt a járdaszegélynél, kék furgonja előtt. A fura az volt, hogy nem az épületek felé nézett, mint mikor engem vár, hanem kicsit balra merev testtartással állt, szemét egy pontra szegezve. Farkasszemet nézett Edward Cullennel. Miért is lepődtem meg? Ma mindenki inkább Edwarddal szemezget, sem mint velem foglalkozna. Azt hiszem ideje tudomásul vennem, hogy a második helyre szorultam, legalábbis Edwarddal szemben.
Mindketten mereven álltak egymás felé fordulva, csak a törzsük volt kicsit előrehajolva, mint mikor arra várnak, hogy kezdődjön a harc, hogy végre összecsaphassanak.
Megköszörültem a torkomat. Egyszerre kapták felém a fejüket.
- Bells?! – tért előbb magához Jensen, mint Edward.
Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom az előbb lezajlott incidenst, Edwarddal egyetemben.
- Értem jöttél? – kérdeztem vissza.
- Igen – bólintott, majd válaszolt hangosan is Jensen.
Közelebb léptem hozzá. – Akkor megyünk?
Jensen ismét bólintott, majd elindult a vezető ülés felé.
Ahogy a furgon felé haladtam, szinte súroltam Edwardot, de csak a szemem sarkából néztem rá, köszönni nem köszöntem. Edward ugyanígy tett.
Amint elhelyezkedtem az anyósülésen Jensen ráadta a gyújtást és kifaroltunk egy szempillantás alatt. Hát a nap elején, nem fogadtam volna arra, aki azt mondja, Jensen melletti ülésben kötök ki a nap végére, és Edward lesz az, akit még akkor is a visszapillantó tükörben fogok keresni, mikor már rég látótávolságon kívül ért.
Másnap reggel, farkasüvöltéssel, vérrel és hangos bömböléssel kezdte a napot az agyam. A múlt éjszakai rémálom még mindig üldözött, a farkasvonyítás a szívembe szorult, az öcsém ma reggeli sírógörcse pedig ott csengett a fülemben. Így vágtam neki annak a pár mérföldnek, ami elvezetett a forksi középiskolába. Túl korán startoltam el otthonról, hogy megtudjam, vajon Jensen ma is a szokott időben várt-e rám, ahhoz viszont már túl későn, hogy elkapjam apám fuvarját, ma ugyanis korábban indult el a szokottnál, mert el kellett mennie egy szállítmányért Port Angelesbe. Öröm az ürömben, hogy bár a szokásos felhős ég fogadott az utcára lépve, de az esőfelhők már elvonultak. Minthogy hamarabb indultam, hamarabb is értem be a suliba, jóval a többi diák előtt. Elhelyezkedtem a tizenkettes terem egyik padjában – ami történetesen -ebben a félévben mindenképp- a mi padunk Jessicával -, arra várva, hogy a barátaim is megérkezzenek, és adjanak egy kis értelmet ennek a hétfői napnak. Bár sose vagyok valami hiperaktív reggelente, ma túlszárnyaltam még önmagamat is. Jesst sem mondtam volna éppenséggel kipihentnek, ezért együttes, csöndes beleegyezéssel ültük végig szótlanul a spanyolunkat, talán az első órám óta először. Biológiára menet viszont már felélénkültünk. Oda igyekezvén összetalálkoztunk Emmettel is, aki egy hatalmas vigyor keretében rám kacsintott köszönésképp, amiről egyből eszembe jutott fivére, Edward. Most fogunk először találkozni a csókunk után, villant a tudatomba a felismerés. Ezek után már sörétes puskával sem tudtak volna egy helyben tartani. Max nem értette a viselkedésemet – mitől is lettem ilyen izgága -, ellenben Jess rögtön levágta a szitut. Az ötödik órámra már Taz –a tasmán ördög – is megirigyelt volna. Nem tudtam mi a helyzet közöttünk, a csókunk nagyon szenvedélyes volt, de az utána lévő bocsánatkérése és eltűnése elbizonytalanított. A terem felé közeledve, a szívem egyre vadabbul kalimpált, egyszerűen nem tudtam eldönteni mosolyogva forduljak be a terembe vagy vágjak teljesen semleges arcot. Tépelődésemnek köszönthetően a végeredmény se ilyen se olyan nem lett, számat rágva félig lehajtott fejjel léptem át a küszöböt. Edward ott ült a szokott helyén, szemeit épp akkor függesztette az ajtóra, mikor beléptem az ajtón. Hmm, remek időérzék.
- Szia! – köszöntem neki, amikor odaértem hozzá. Szerencsére hangom nem árulta el izgatottságomat, nem remegett meg. Leültem mellé, majd elővettem a táskámból a füzetet és a kinyomtatott dolgozatot, amit pénteken írtunk meg közösen.
- Szia, Isabella! – köszönt vissza Edward, ugyanolyan lazán, ahogy az előbb én tettem.
Hosszú másodpercekig nem szólaltunk meg, amik nekem óráknak tűntek, így tettem, amit mindig teszek, ha zavarban vagyok; birizgáltam a karkötőmet. A szemem sarkából úgy láttam, mintha Edward arcán átsuhanna egy mosoly, de hamar rendezte arcvonásait, így nem lehettem biztos benne.
- Isabella!
- Igen? – kaptam fel a fejem, Edward szavai hallatán.
- A szombat estéről…- nézett karamell színű szemeivel, az én egyszerű csokoládébarna szemeimbe. Vártam, hogy folytassa, de elakadt, és újra kellett kezdenie mondandóját.
- Ami szombat este történt, azt…
- Jól van gyerekek, házi dolgozatokat elő! – harsant Ms. Hill magas, trillázó hangja, ahogy belépet a terembe.
Edward felé fordultam várva, hogy folytatja-e, vagy megvárja vele az óra végét. Sajnos az utóbbi változat mellett döntött. Amivel engem az őrületbe kergetett. Egy teljes órát várjak arra, amiről már így is két napja töprengek? Vajon mit akart mondani?
Fogalmam sincs miről volt szó a mai irodalom órán, annyit észleltem az egészből csupán, hogy Ms. Hill kitépte a kezemből a dolgozatunkat, mert elbambultam miközben körbejárta az osztálytermet, hogy összeszedje azokat. Folyamatosan a tábla feletti órát bámultam, néztem hogyan teltek a percek – teszem hozzá, csigalassúan -, még jó, hogy nem a hátsó falra rakták, különben biztos, hogy nyakmerevedésem lett volna az óra végére. Volt egy olyan érzésem, hogy a kezembe és a lábamba is rángógörcs ragadt, ugyanis többször is felém pislantott a tanár és néhány tőpadtárs szomszédom is, hogy mi a jó istent dobolok a lábammal, az óra kezdete óta.
Egy szó, mint száz türelmetlen voltam. Méghozzá a rosszabbik fajtából.
Mire végre kicsöngettek, már meg se tudtam volna válaszolni azt a kérdést; vajon akarom én hallani mit akar mondani Edward? Mikor kiürült a terem fura mód, elárasztott a nyugalom. Bármit is mond, sokat már nem változtat az életemben, a legrosszabb dolog, ami megtörténhetett velem, már megtörtént. Edward felé fordulva vártam, hogy befejezze mondandóját.
Egy fájdalmas, félmosoly jelent meg arca szegletében.
- Isabella! Az, ami szombat este történt közöttünk, többé nem történhet meg.
- Tessék? Miért nem?
- Mert nem szabad. Ami történt az hiba volt! Nem lehetsz a közelemben, pláne nem, ha kettesben vagyunk.
- Hiba? – ismételtem el az egyetlen szót, amit még fel is fogtam, és aminél le is ragadtam. – Hiba? – hangom egyre dühösebben csengett.
- Isabella! – mélyültek el Edward ráncai, ahogyan a komolyabb hangfrekvenciát próbálta megütni velem szemben.
Nem akartam kiborulni. Nem akartam lealacsonyodni. Nem akartam azokhoz a lányokhoz hasonlítani, akik hiszti rohamot kapnak, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerették volna. Mély levegőt vettem, hagytam, hogy hirtelen haragom tovatűnjön. Ezért csak ennyit mondtam – bár tény, hogy egy kevéske düh ott remegett a hangszálaimban (legalábbis akkor azt hittem, az düh,) mikor kimondtam ezeket a szavakat;
- Bella!
Edward furcsán megfeszülve, kérdéssel a szemében tekintet fel rám, ekkora ugyanis már felpattantam a székemről.
- Bella! – ismételtem újra. - Itt mindenki így hív, nincs kivétel. Ne szólíts többé Isabellának! – evvel a vállamra rántottam a táskámat és kivonultam a teremből.
A menza bejárata előtt várt rám Jess, a fiúk nélkül. Egy kis lányos csevegésre számított. Hát, csalódnia kellett. Odaérve hozzá, csak megráztam a fejem, és benyitottam az ebédlőbe. Tartottam az ajtót, hogy kövessen, beszélgetni egyelőre nem volt kedvem, de nem akartam vele bunkó sem lenni, így próbáltam enyhíteni a rosszul szocializált viselkedésemen. Beálltunk a sorba, találomra, oda se figyelve vettem el az ételt, és miután Jess is végzett a kajaválasztással, nagy svunggal indultam el az asztalunk felé. Egy fekete, szanaszét álló hajú kis alak jött velem szemben, a harag ködén átlátva, rá is jöttem, hogy Alice az. Mosolyogva tartott felém, már épp nyitottam a számat, hogy köszönjek neki, amikor hirtelen megtorpant. Nem igazán értettem a reakcióját, így én is megálltam, hátha valami baj történt, amit én nem vettem észre. Alice-t vizslattam mit vehetett észre, amit én nem, így jöttem rá, hogy szemei mögém fókuszáltak. Hátrafordultam. Amikor belém villant, hogy Alice miért torpant meg, elöntött a méreg. Edward állt a hátam mögött, erősen fixírozva testvérét. Visszafordultam Alice-hez, hogy szóljak, nyugodtan mondja el, amit akart, hagyja figyelmen kívül Edwardot, ne ő határozza meg, beszélhet-e velem vagy sem. De mire mindezt a mozdulatsort megtettem Alice-nek már csak a hátát láttam, amint az ellenkező irányba haladt, mint én. Így hát én is folytattam utamat az asztalunkhoz, de végül mérgemben a tálcámat igen erőteljesen vágtam le, olyan nagy koppanással, hogy a fél menza engem kezdett el vizslatni, mi is ütött belém, lesz-e balhé, amin majd jót csámcsoghatnak a héten. A bámészkodók közé tartoztak a Cullenek is, de csak Edward tekintetébe kapaszkodtam bele, hogy egy sötét, lesajnáló pillantást vethessek rá, és azon nyomban megvontam tőle a figyelmemet, sugallva, hogy igen kicsinyes viselkedésre, én is tudok kicsinyesen válaszolni.
Jess, a hátralévő órákon próbálta kiszedni belőlem mi is történt, de úgy látszik szájzárat kaptam, ugyanis még hárításra sem vettem a fáradtságot, egyszerűen nem szólaltam meg. Se nem voltam már dühös, se nem voltam szomorú, inkább csak nagyon csalódott, és talán egy kicsit el is keseredtem. Sok fiútól vártam volna el inkább ezt a viselkedést, sem mint Edwardtól. Ha vele nem kezdek – pardon, ha ő nem kezd velem -, akkor a családja sem, és én sem a családjával? Hogy is van ez? Melyik korban élünk pontosan? Attól, hogy ő nem akar a közelemben lenni, attól Alice-nek miért nem szabad? Esetleg Alice-t nem taszítom annyira, mint őt. Erre talán még nem gondolt? Esetleg Alice szívesen „kezdene” velem. A fene egye meg!
A nap végén Jess, egy lemondó sziát mormogott az orra alá, elköszönésképp, de nem igazán tudtam magamra venni. Tény, hogy megérdemelten jutott ez nekem.
A parkoló felé sétálva egyszerűen lemerevedtem, olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan üvegburoknak mentem volna neki. Jensen állt a járdaszegélynél, kék furgonja előtt. A fura az volt, hogy nem az épületek felé nézett, mint mikor engem vár, hanem kicsit balra merev testtartással állt, szemét egy pontra szegezve. Farkasszemet nézett Edward Cullennel. Miért is lepődtem meg? Ma mindenki inkább Edwarddal szemezget, sem mint velem foglalkozna. Azt hiszem ideje tudomásul vennem, hogy a második helyre szorultam, legalábbis Edwarddal szemben.
Mindketten mereven álltak egymás felé fordulva, csak a törzsük volt kicsit előrehajolva, mint mikor arra várnak, hogy kezdődjön a harc, hogy végre összecsaphassanak.
Megköszörültem a torkomat. Egyszerre kapták felém a fejüket.
- Bells?! – tért előbb magához Jensen, mint Edward.
Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom az előbb lezajlott incidenst, Edwarddal egyetemben.
- Értem jöttél? – kérdeztem vissza.
- Igen – bólintott, majd válaszolt hangosan is Jensen.
Közelebb léptem hozzá. – Akkor megyünk?
Jensen ismét bólintott, majd elindult a vezető ülés felé.
Ahogy a furgon felé haladtam, szinte súroltam Edwardot, de csak a szemem sarkából néztem rá, köszönni nem köszöntem. Edward ugyanígy tett.
Amint elhelyezkedtem az anyósülésen Jensen ráadta a gyújtást és kifaroltunk egy szempillantás alatt. Hát a nap elején, nem fogadtam volna arra, aki azt mondja, Jensen melletti ülésben kötök ki a nap végére, és Edward lesz az, akit még akkor is a visszapillantó tükörben fogok keresni, mikor már rég látótávolságon kívül ért.
2009. augusztus 7., péntek
Like A Shooting Star - 10. fejezet
Másnaposság
A tegnapi ragyogó napsütésből semmi sem maradt. Sem a szívemben, sem Forksban.
Elmosta az eső.
Bár ebben a kisvárosban folyton felhős az ég, ilyen égszakadásra még nem volt példa, amióta ide költöztem. Reggel, alig pár órányi alvás után, mennydörgésre ébredtem, odakint zuhogott az eső, és villámok cikáztak át az égbolton.
Jess és Alex még aludtak a szomszéd szobában – ezt könnyű volt megállapítani Alex horkolásából -, de nem is lett volna ezen mit csodálkoznom, hisz csak négy órája annak, hogy vége szakadt a bulinak.
Betámolyogtam a fürdőszobába, egy pillantást vetettem magamra a tükörben és már másztam is a zuhany alá. Mit is mondhatnék, abszolúte meglátszott rajtam az „éjszakázás”. Felvettem a legrégebbi farmeromat egy v kivágású kheki színű pulóverrel, hajamat pedig… a hajamat meg hagytam úgy, ahogy volt.
A konyhapultra támaszkodva ettem meg a mai reggelinek szánt müzlimet, miközben megbabonázva bambultam ki az ablakon a vihart figyelve. A phoenixi nagy nyári orkánokra emlékeztetett. Miután bepusztítottam a müzlimet nekiálltam a ház kitakarításának. Először is összeszedtem a szemetet, az elhagyott papírpoharakat és szalvétákat. A maradék italokat kiöntöttem, a chips morzsákat pedig kidobtam a kukába. A tálakat behelyeztem a mosogatógépbe, hogy az elvégezze helyettem a piszkos munkát. Felmértem a terepet, de tudtam, hogy most jött el a porszívózás ideje. Viszont ezt, addig hanyagolnom kell, míg Alexék fönt horpasztanak a szobájukban. Úgyhogy úgy döntöttem, addig is visszateszem az értékeket a helyükre, nehogy Matt azt higgye kirabolták, míg nem volt itthon. Bár lehet, észre se venné, hogy nincs minden tárgy a helyén. Ekkor szerencsére, a kócos, szöszi tulaj előbukkant a lépcsőkorlát mögül:
- Hát, te meg mit csinálsz? – kérdezte álomittasan.
- Nem tudom, mondd meg te! Neked minek tűnik, mit csinálok?
- Készülsz Jennifer Lopez, *Made in Manhattan-beli szerepének elhappolására.
- Na és? Szerinted enyém lesz a szerep?
- Ha így folytatod minden bizonnyal…Hagyd abba, jó, Bella!? – szólt rám, kissé türelmetlenül Jess. - Ez az én dolgom lenne, nem a tiéd!
- Ugyan, csak segítek! Végül is én voltam az, aki majd három napig élősködött a nyakadon.
- Jaj, hagyd ezt! – legyintett. - Egyáltalán nem élősködtél! Én hívtalak meg!
- Én meg köszönetképp segítek kitakarítani neked!
- Te nem segítesz, hanem elvégzed az egész munkát.
Mit mondhattam volna erre? Így csak megvontam a vállam.
Jess viszont tudta erre a válaszát. Félreállított, és nem hagyott tovább takarítani, helyette végignézhettem, ahogy ő és Alex civakodva befejezi a melót.
A nap hátralévő része evvel el is ment.
Hosszú búcsúzkodás után Alex elindult haza – na persze, nem a tőlem való elköszönés húzódott el -, majd utána mi is kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk La Push felé.
A házunkhoz közelítve egy alak rajzolódott ki a verandánkon.
Alkonyodott már, és az eső is kitartóan esett tovább, így a sötétség miatt, már majdnem a házunkhoz értünk, amikor felismertem azt, akihez a sziluett tartozott. Azt, akivel tegnap egyáltalán nem beszéltem, az azelőtti két napon meg csak ordítoztunk egymással, ha érintkeztünk is valahogy.
Jensen volt az.
Jensen Uley.
- Holnap találkozunk. Kösz, a fuvart! – köszöntem el Jesstől.
- Érted jöjjek holnap?
Pillantásom Jensen felé kúszott.
- Nem – mosolyogtam rá. – Majd megoldom… így vagy úgy.
- Rendben. Vigyázz magadra! És hívj, ha kellek!
Becsuktam a metálkék Ford Mustang ajtaját, és néztem, ahogy elhajt vele Jess.
Rávettem magam, hogy megforduljak, és szembenézzek olyan dolgokkal, melyek következménye lehet, hogy mélyebben fog érinteni, mint azt szerettem volna.
Felsétáltam a verandánk lépcsőjén, és Jensen elé álltam.
Egymásba fúrtuk tekintetünket. Egyikünk sem kezdett bele monológjába. Olyan déjà vu-m van.
Meg is untam.
- Jensen!? – bár enyhe kérdő hangsúly is kicsengett a szavamból, de eskü nem direkt. Eskü! Tényleg! Na, ezt hagyd abba, szóltam magamra. Ilyen béna belső monológot, szidtam magam tovább. Ebből is látszik Jensen milyen sokáig nem szólalt meg. Sebaj, egyre profibb leszek a szemezésben.
- Bella! Én azért jöttem… Azért jöttem, mert…
Mondd azt, hogy, sajnálod, rimánkodtam magamban. Kérlek! Hogy nem úgy gondoltad. Ne avval gyere… Ne avval, hogy a Culleneket kerülni kell, hogy veszélyesek.
- Sajnálom, Bells! – szólalt meg végre.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt, idegességemben.
- Sajnálom azt, ahogy beszéltem veled. Hogy üvöltöttem. De…
Ne, ne, ne!
- … a Cullenek veszélyesek. El kell őket kerülnöd. Nem biztonságos négyszemközt maradni velük.
- Jensen – akartam félbe szakítani.
- Ők rosszak. Gonoszak.
- Miért azok, Jensen? Nekem nem tűnnek azoknak. Semmi erre utaló jelet nem láttam. Sőt, mindannyian nagyon tisztelettudóak és kedvesek. – oké, Emmett talán nem annyira tisztelettudó… és talán Rosalie sem annyira kedves, de hé, hétből kettő nem olyan rossz arány egy ekkora családban - Ha tudsz valamit, amit én nem, mondd el!
- Én szeretném, de nem lehet – rándult meg Jensen arca. – Kérlek, bízz meg bennem!
- Én szeretnék. De ameddig csak sületlenségnek, féltékenykedésnek hallatszik az, amit mondasz, amit nem tudsz, vagy nem akarsz alátámasztani, addig… - hagytam a levegőben a mondatom végét.
- Bella! – kezdett megint ideges lenni. De nem volt kedvem még egy veszekedéshez.
- Szia, Jensen! – keményen ütött vissza a fülembe e két kiejtett szavam. Hátat fordítottam és beléptem a házba. Amint becsukódott az ajtó, hátamat neki vetettem, és elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Isabella? Valami baj van?
- Semmi baj, apu! – töröltem le gyorsan könnyeimet a kézfejemmel.
- Jensennel találkoztál? Elég régót vár rád. Mondtuk neki, hogy várjon idebent, de mindenképp kint akart maradni.
Sejtettem, hogy Jensen délután már el is jött hozzánk, hátha itthon talál. De nagyon jól tudja, ha Jessnél töltöm a hétvégét, csak estefele vet haza sors. Valószínűleg, Jensent is nyugtalanította a jelenlegi viszonyunk. De nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettük volna.
- Igen, apu. Kint beszéltünk – szipogtam még egy egész kicsit.
- Oh, hmm, értem.
- Felmegyek lefeküdni, fáradt vagyok, vacsorára sem jövök le – pusziltam meg apa arcát, miközben elhaladtam mellette, hogy felmasírozhassak a lépcsőn.
- Rendben. Szólj, ha mégis ennél valamit.
Felmentem a szobámba, táskámat a sarokba hajítottam, és lerogytam az ágyamra.
- Ilyen hétvégét! – dünnyögtem magamnak félhangosan.
Bár tény, hogy le akartam rázni apámat, igaz, ami igaz tényleg fáradt voltam. Testileg-lelkileg egyaránt. Átvettem a pizsamámat – egy régi tréning nadrág, trikóval – és máris a paplan alá temettem magam. Zaklatottságom ellenére, egyből elaludtam.
Igéző zöld szemek. Ty szemei. Átkarolva forrunk egymás csókjába.
- Siess vissza! – szól még utánam.
Rámosolygok.
Fekete snitt.
Visszatérve kitárom az ajtót, a tévé és a zene foszlányait hallom, de az emberi beszéd zörejét egyáltalán nem. Piros festék a falon. Nem – jövök rá -, ez vér. Befordulva a nappaliba csak vért is testrészeket láttok. Torkomból előbuggyan a sikolyom.
Magamhoz térve, még az utolsó pillanatban nyeltem vissza vérfagyasztó sikolyom, nehogy a békés, alvó házban felverjem családomat.
Szívem őrült ritmusban járt táncot, de most nem Edward selymes szavainak hallatán. Hanem a félelemtől.
Éles visítás vájt utat bódító tudatomba. De ez nem az én sikolyom. Viszont ismerős. Újra hallottam. Hát persze, ez térített magamhoz az álmomból – csapok a homlokomra gondolatban. Erre ébredtem fel. Ablakomhoz siettem, hogy kinyissam és kihajolhassak rajta. Még egy. De ez nem sikoly. Hanem üvöltés. Valami állat. Farkas. Ez egy farkas üvöltése. Hosszú, elnyújtott, és szívszaggató.
*Magyarul, Álmomban már láttalak címmel jelent meg. Jennifer Lopez egy szobalányt játszik benne.
A tegnapi ragyogó napsütésből semmi sem maradt. Sem a szívemben, sem Forksban.
Elmosta az eső.
Bár ebben a kisvárosban folyton felhős az ég, ilyen égszakadásra még nem volt példa, amióta ide költöztem. Reggel, alig pár órányi alvás után, mennydörgésre ébredtem, odakint zuhogott az eső, és villámok cikáztak át az égbolton.
Jess és Alex még aludtak a szomszéd szobában – ezt könnyű volt megállapítani Alex horkolásából -, de nem is lett volna ezen mit csodálkoznom, hisz csak négy órája annak, hogy vége szakadt a bulinak.
Betámolyogtam a fürdőszobába, egy pillantást vetettem magamra a tükörben és már másztam is a zuhany alá. Mit is mondhatnék, abszolúte meglátszott rajtam az „éjszakázás”. Felvettem a legrégebbi farmeromat egy v kivágású kheki színű pulóverrel, hajamat pedig… a hajamat meg hagytam úgy, ahogy volt.
A konyhapultra támaszkodva ettem meg a mai reggelinek szánt müzlimet, miközben megbabonázva bambultam ki az ablakon a vihart figyelve. A phoenixi nagy nyári orkánokra emlékeztetett. Miután bepusztítottam a müzlimet nekiálltam a ház kitakarításának. Először is összeszedtem a szemetet, az elhagyott papírpoharakat és szalvétákat. A maradék italokat kiöntöttem, a chips morzsákat pedig kidobtam a kukába. A tálakat behelyeztem a mosogatógépbe, hogy az elvégezze helyettem a piszkos munkát. Felmértem a terepet, de tudtam, hogy most jött el a porszívózás ideje. Viszont ezt, addig hanyagolnom kell, míg Alexék fönt horpasztanak a szobájukban. Úgyhogy úgy döntöttem, addig is visszateszem az értékeket a helyükre, nehogy Matt azt higgye kirabolták, míg nem volt itthon. Bár lehet, észre se venné, hogy nincs minden tárgy a helyén. Ekkor szerencsére, a kócos, szöszi tulaj előbukkant a lépcsőkorlát mögül:
- Hát, te meg mit csinálsz? – kérdezte álomittasan.
- Nem tudom, mondd meg te! Neked minek tűnik, mit csinálok?
- Készülsz Jennifer Lopez, *Made in Manhattan-beli szerepének elhappolására.
- Na és? Szerinted enyém lesz a szerep?
- Ha így folytatod minden bizonnyal…Hagyd abba, jó, Bella!? – szólt rám, kissé türelmetlenül Jess. - Ez az én dolgom lenne, nem a tiéd!
- Ugyan, csak segítek! Végül is én voltam az, aki majd három napig élősködött a nyakadon.
- Jaj, hagyd ezt! – legyintett. - Egyáltalán nem élősködtél! Én hívtalak meg!
- Én meg köszönetképp segítek kitakarítani neked!
- Te nem segítesz, hanem elvégzed az egész munkát.
Mit mondhattam volna erre? Így csak megvontam a vállam.
Jess viszont tudta erre a válaszát. Félreállított, és nem hagyott tovább takarítani, helyette végignézhettem, ahogy ő és Alex civakodva befejezi a melót.
A nap hátralévő része evvel el is ment.
Hosszú búcsúzkodás után Alex elindult haza – na persze, nem a tőlem való elköszönés húzódott el -, majd utána mi is kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk La Push felé.
A házunkhoz közelítve egy alak rajzolódott ki a verandánkon.
Alkonyodott már, és az eső is kitartóan esett tovább, így a sötétség miatt, már majdnem a házunkhoz értünk, amikor felismertem azt, akihez a sziluett tartozott. Azt, akivel tegnap egyáltalán nem beszéltem, az azelőtti két napon meg csak ordítoztunk egymással, ha érintkeztünk is valahogy.
Jensen volt az.
Jensen Uley.
- Holnap találkozunk. Kösz, a fuvart! – köszöntem el Jesstől.
- Érted jöjjek holnap?
Pillantásom Jensen felé kúszott.
- Nem – mosolyogtam rá. – Majd megoldom… így vagy úgy.
- Rendben. Vigyázz magadra! És hívj, ha kellek!
Becsuktam a metálkék Ford Mustang ajtaját, és néztem, ahogy elhajt vele Jess.
Rávettem magam, hogy megforduljak, és szembenézzek olyan dolgokkal, melyek következménye lehet, hogy mélyebben fog érinteni, mint azt szerettem volna.
Felsétáltam a verandánk lépcsőjén, és Jensen elé álltam.
Egymásba fúrtuk tekintetünket. Egyikünk sem kezdett bele monológjába. Olyan déjà vu-m van.
Meg is untam.
- Jensen!? – bár enyhe kérdő hangsúly is kicsengett a szavamból, de eskü nem direkt. Eskü! Tényleg! Na, ezt hagyd abba, szóltam magamra. Ilyen béna belső monológot, szidtam magam tovább. Ebből is látszik Jensen milyen sokáig nem szólalt meg. Sebaj, egyre profibb leszek a szemezésben.
- Bella! Én azért jöttem… Azért jöttem, mert…
Mondd azt, hogy, sajnálod, rimánkodtam magamban. Kérlek! Hogy nem úgy gondoltad. Ne avval gyere… Ne avval, hogy a Culleneket kerülni kell, hogy veszélyesek.
- Sajnálom, Bells! – szólalt meg végre.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt, idegességemben.
- Sajnálom azt, ahogy beszéltem veled. Hogy üvöltöttem. De…
Ne, ne, ne!
- … a Cullenek veszélyesek. El kell őket kerülnöd. Nem biztonságos négyszemközt maradni velük.
- Jensen – akartam félbe szakítani.
- Ők rosszak. Gonoszak.
- Miért azok, Jensen? Nekem nem tűnnek azoknak. Semmi erre utaló jelet nem láttam. Sőt, mindannyian nagyon tisztelettudóak és kedvesek. – oké, Emmett talán nem annyira tisztelettudó… és talán Rosalie sem annyira kedves, de hé, hétből kettő nem olyan rossz arány egy ekkora családban - Ha tudsz valamit, amit én nem, mondd el!
- Én szeretném, de nem lehet – rándult meg Jensen arca. – Kérlek, bízz meg bennem!
- Én szeretnék. De ameddig csak sületlenségnek, féltékenykedésnek hallatszik az, amit mondasz, amit nem tudsz, vagy nem akarsz alátámasztani, addig… - hagytam a levegőben a mondatom végét.
- Bella! – kezdett megint ideges lenni. De nem volt kedvem még egy veszekedéshez.
- Szia, Jensen! – keményen ütött vissza a fülembe e két kiejtett szavam. Hátat fordítottam és beléptem a házba. Amint becsukódott az ajtó, hátamat neki vetettem, és elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Isabella? Valami baj van?
- Semmi baj, apu! – töröltem le gyorsan könnyeimet a kézfejemmel.
- Jensennel találkoztál? Elég régót vár rád. Mondtuk neki, hogy várjon idebent, de mindenképp kint akart maradni.
Sejtettem, hogy Jensen délután már el is jött hozzánk, hátha itthon talál. De nagyon jól tudja, ha Jessnél töltöm a hétvégét, csak estefele vet haza sors. Valószínűleg, Jensent is nyugtalanította a jelenlegi viszonyunk. De nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettük volna.
- Igen, apu. Kint beszéltünk – szipogtam még egy egész kicsit.
- Oh, hmm, értem.
- Felmegyek lefeküdni, fáradt vagyok, vacsorára sem jövök le – pusziltam meg apa arcát, miközben elhaladtam mellette, hogy felmasírozhassak a lépcsőn.
- Rendben. Szólj, ha mégis ennél valamit.
Felmentem a szobámba, táskámat a sarokba hajítottam, és lerogytam az ágyamra.
- Ilyen hétvégét! – dünnyögtem magamnak félhangosan.
Bár tény, hogy le akartam rázni apámat, igaz, ami igaz tényleg fáradt voltam. Testileg-lelkileg egyaránt. Átvettem a pizsamámat – egy régi tréning nadrág, trikóval – és máris a paplan alá temettem magam. Zaklatottságom ellenére, egyből elaludtam.
Igéző zöld szemek. Ty szemei. Átkarolva forrunk egymás csókjába.
- Siess vissza! – szól még utánam.
Rámosolygok.
Fekete snitt.
Visszatérve kitárom az ajtót, a tévé és a zene foszlányait hallom, de az emberi beszéd zörejét egyáltalán nem. Piros festék a falon. Nem – jövök rá -, ez vér. Befordulva a nappaliba csak vért is testrészeket láttok. Torkomból előbuggyan a sikolyom.
Magamhoz térve, még az utolsó pillanatban nyeltem vissza vérfagyasztó sikolyom, nehogy a békés, alvó házban felverjem családomat.
Szívem őrült ritmusban járt táncot, de most nem Edward selymes szavainak hallatán. Hanem a félelemtől.
Éles visítás vájt utat bódító tudatomba. De ez nem az én sikolyom. Viszont ismerős. Újra hallottam. Hát persze, ez térített magamhoz az álmomból – csapok a homlokomra gondolatban. Erre ébredtem fel. Ablakomhoz siettem, hogy kinyissam és kihajolhassak rajta. Még egy. De ez nem sikoly. Hanem üvöltés. Valami állat. Farkas. Ez egy farkas üvöltése. Hosszú, elnyújtott, és szívszaggató.
*Magyarul, Álmomban már láttalak címmel jelent meg. Jennifer Lopez egy szobalányt játszik benne.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
