Like A Shooting Star - 10. fejezet

Másnaposság

A tegnapi ragyogó napsütésből semmi sem maradt. Sem a szívemben, sem Forksban.
Elmosta az eső.
Bár ebben a kisvárosban folyton felhős az ég, ilyen égszakadásra még nem volt példa, amióta ide költöztem. Reggel, alig pár órányi alvás után, mennydörgésre ébredtem, odakint zuhogott az eső, és villámok cikáztak át az égbolton.
Jess és Alex még aludtak a szomszéd szobában – ezt könnyű volt megállapítani Alex horkolásából -, de nem is lett volna ezen mit csodálkoznom, hisz csak négy órája annak, hogy vége szakadt a bulinak.
Betámolyogtam a fürdőszobába, egy pillantást vetettem magamra a tükörben és már másztam is a zuhany alá. Mit is mondhatnék, abszolúte meglátszott rajtam az „éjszakázás”. Felvettem a legrégebbi farmeromat egy v kivágású kheki színű pulóverrel, hajamat pedig… a hajamat meg hagytam úgy, ahogy volt.
A konyhapultra támaszkodva ettem meg a mai reggelinek szánt müzlimet, miközben megbabonázva bambultam ki az ablakon a vihart figyelve. A phoenixi nagy nyári orkánokra emlékeztetett. Miután bepusztítottam a müzlimet nekiálltam a ház kitakarításának. Először is összeszedtem a szemetet, az elhagyott papírpoharakat és szalvétákat. A maradék italokat kiöntöttem, a chips morzsákat pedig kidobtam a kukába. A tálakat behelyeztem a mosogatógépbe, hogy az elvégezze helyettem a piszkos munkát. Felmértem a terepet, de tudtam, hogy most jött el a porszívózás ideje. Viszont ezt, addig hanyagolnom kell, míg Alexék fönt horpasztanak a szobájukban. Úgyhogy úgy döntöttem, addig is visszateszem az értékeket a helyükre, nehogy Matt azt higgye kirabolták, míg nem volt itthon. Bár lehet, észre se venné, hogy nincs minden tárgy a helyén. Ekkor szerencsére, a kócos, szöszi tulaj előbukkant a lépcsőkorlát mögül:
- Hát, te meg mit csinálsz? – kérdezte álomittasan.
- Nem tudom, mondd meg te! Neked minek tűnik, mit csinálok?
- Készülsz Jennifer Lopez, *Made in Manhattan-beli szerepének elhappolására.
- Na és? Szerinted enyém lesz a szerep?
- Ha így folytatod minden bizonnyal…Hagyd abba, jó, Bella!? – szólt rám, kissé türelmetlenül Jess. - Ez az én dolgom lenne, nem a tiéd!
- Ugyan, csak segítek! Végül is én voltam az, aki majd három napig élősködött a nyakadon.
- Jaj, hagyd ezt! – legyintett. - Egyáltalán nem élősködtél! Én hívtalak meg!
- Én meg köszönetképp segítek kitakarítani neked!
- Te nem segítesz, hanem elvégzed az egész munkát.
Mit mondhattam volna erre? Így csak megvontam a vállam.
Jess viszont tudta erre a válaszát. Félreállított, és nem hagyott tovább takarítani, helyette végignézhettem, ahogy ő és Alex civakodva befejezi a melót.
A nap hátralévő része evvel el is ment.
Hosszú búcsúzkodás után Alex elindult haza – na persze, nem a tőlem való elköszönés húzódott el -, majd utána mi is kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk La Push felé.

A házunkhoz közelítve egy alak rajzolódott ki a verandánkon.
Alkonyodott már, és az eső is kitartóan esett tovább, így a sötétség miatt, már majdnem a házunkhoz értünk, amikor felismertem azt, akihez a sziluett tartozott. Azt, akivel tegnap egyáltalán nem beszéltem, az azelőtti két napon meg csak ordítoztunk egymással, ha érintkeztünk is valahogy.
Jensen volt az.
Jensen Uley.
- Holnap találkozunk. Kösz, a fuvart! – köszöntem el Jesstől.
- Érted jöjjek holnap?
Pillantásom Jensen felé kúszott.
- Nem – mosolyogtam rá. – Majd megoldom… így vagy úgy.
- Rendben. Vigyázz magadra! És hívj, ha kellek!
Becsuktam a metálkék Ford Mustang ajtaját, és néztem, ahogy elhajt vele Jess.
Rávettem magam, hogy megforduljak, és szembenézzek olyan dolgokkal, melyek következménye lehet, hogy mélyebben fog érinteni, mint azt szerettem volna.
Felsétáltam a verandánk lépcsőjén, és Jensen elé álltam.
Egymásba fúrtuk tekintetünket. Egyikünk sem kezdett bele monológjába. Olyan déjà vu-m van.
Meg is untam.
- Jensen!? – bár enyhe kérdő hangsúly is kicsengett a szavamból, de eskü nem direkt. Eskü! Tényleg! Na, ezt hagyd abba, szóltam magamra. Ilyen béna belső monológot, szidtam magam tovább. Ebből is látszik Jensen milyen sokáig nem szólalt meg. Sebaj, egyre profibb leszek a szemezésben.
- Bella! Én azért jöttem… Azért jöttem, mert…
Mondd azt, hogy, sajnálod, rimánkodtam magamban. Kérlek! Hogy nem úgy gondoltad. Ne avval gyere… Ne avval, hogy a Culleneket kerülni kell, hogy veszélyesek.
- Sajnálom, Bells! – szólalt meg végre.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt, idegességemben.
- Sajnálom azt, ahogy beszéltem veled. Hogy üvöltöttem. De…
Ne, ne, ne!
- … a Cullenek veszélyesek. El kell őket kerülnöd. Nem biztonságos négyszemközt maradni velük.
- Jensen – akartam félbe szakítani.
- Ők rosszak. Gonoszak.
- Miért azok, Jensen? Nekem nem tűnnek azoknak. Semmi erre utaló jelet nem láttam. Sőt, mindannyian nagyon tisztelettudóak és kedvesek. – oké, Emmett talán nem annyira tisztelettudó… és talán Rosalie sem annyira kedves, de hé, hétből kettő nem olyan rossz arány egy ekkora családban - Ha tudsz valamit, amit én nem, mondd el!
- Én szeretném, de nem lehet – rándult meg Jensen arca. – Kérlek, bízz meg bennem!
- Én szeretnék. De ameddig csak sületlenségnek, féltékenykedésnek hallatszik az, amit mondasz, amit nem tudsz, vagy nem akarsz alátámasztani, addig… - hagytam a levegőben a mondatom végét.
- Bella! – kezdett megint ideges lenni. De nem volt kedvem még egy veszekedéshez.
- Szia, Jensen! – keményen ütött vissza a fülembe e két kiejtett szavam. Hátat fordítottam és beléptem a házba. Amint becsukódott az ajtó, hátamat neki vetettem, és elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Isabella? Valami baj van?
- Semmi baj, apu! – töröltem le gyorsan könnyeimet a kézfejemmel.
- Jensennel találkoztál? Elég régót vár rád. Mondtuk neki, hogy várjon idebent, de mindenképp kint akart maradni.
Sejtettem, hogy Jensen délután már el is jött hozzánk, hátha itthon talál. De nagyon jól tudja, ha Jessnél töltöm a hétvégét, csak estefele vet haza sors. Valószínűleg, Jensent is nyugtalanította a jelenlegi viszonyunk. De nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettük volna.
- Igen, apu. Kint beszéltünk – szipogtam még egy egész kicsit.
- Oh, hmm, értem.
- Felmegyek lefeküdni, fáradt vagyok, vacsorára sem jövök le – pusziltam meg apa arcát, miközben elhaladtam mellette, hogy felmasírozhassak a lépcsőn.
- Rendben. Szólj, ha mégis ennél valamit.
Felmentem a szobámba, táskámat a sarokba hajítottam, és lerogytam az ágyamra.
- Ilyen hétvégét! – dünnyögtem magamnak félhangosan.
Bár tény, hogy le akartam rázni apámat, igaz, ami igaz tényleg fáradt voltam. Testileg-lelkileg egyaránt. Átvettem a pizsamámat – egy régi tréning nadrág, trikóval – és máris a paplan alá temettem magam. Zaklatottságom ellenére, egyből elaludtam.

Igéző zöld szemek. Ty szemei. Átkarolva forrunk egymás csókjába.
- Siess vissza! – szól még utánam.
Rámosolygok.
Fekete snitt.
Visszatérve kitárom az ajtót, a tévé és a zene foszlányait hallom, de az emberi beszéd zörejét egyáltalán nem. Piros festék a falon. Nem – jövök rá -, ez vér. Befordulva a nappaliba csak vért is testrészeket láttok. Torkomból előbuggyan a sikolyom.

Magamhoz térve, még az utolsó pillanatban nyeltem vissza vérfagyasztó sikolyom, nehogy a békés, alvó házban felverjem családomat.
Szívem őrült ritmusban járt táncot, de most nem Edward selymes szavainak hallatán. Hanem a félelemtől.

Éles visítás vájt utat bódító tudatomba. De ez nem az én sikolyom. Viszont ismerős. Újra hallottam. Hát persze, ez térített magamhoz az álmomból – csapok a homlokomra gondolatban. Erre ébredtem fel. Ablakomhoz siettem, hogy kinyissam és kihajolhassak rajta. Még egy. De ez nem sikoly. Hanem üvöltés. Valami állat. Farkas. Ez egy farkas üvöltése. Hosszú, elnyújtott, és szívszaggató.



*Magyarul, Álmomban már láttalak címmel jelent meg. Jennifer Lopez egy szobalányt játszik benne.