Like A Shooting Star - 11. fejezet

Fordított kocka

Másnap reggel, farkasüvöltéssel, vérrel és hangos bömböléssel kezdte a napot az agyam. A múlt éjszakai rémálom még mindig üldözött, a farkasvonyítás a szívembe szorult, az öcsém ma reggeli sírógörcse pedig ott csengett a fülemben. Így vágtam neki annak a pár mérföldnek, ami elvezetett a forksi középiskolába. Túl korán startoltam el otthonról, hogy megtudjam, vajon Jensen ma is a szokott időben várt-e rám, ahhoz viszont már túl későn, hogy elkapjam apám fuvarját, ma ugyanis korábban indult el a szokottnál, mert el kellett mennie egy szállítmányért Port Angelesbe. Öröm az ürömben, hogy bár a szokásos felhős ég fogadott az utcára lépve, de az esőfelhők már elvonultak. Minthogy hamarabb indultam, hamarabb is értem be a suliba, jóval a többi diák előtt. Elhelyezkedtem a tizenkettes terem egyik padjában – ami történetesen -ebben a félévben mindenképp- a mi padunk Jessicával -, arra várva, hogy a barátaim is megérkezzenek, és adjanak egy kis értelmet ennek a hétfői napnak. Bár sose vagyok valami hiperaktív reggelente, ma túlszárnyaltam még önmagamat is. Jesst sem mondtam volna éppenséggel kipihentnek, ezért együttes, csöndes beleegyezéssel ültük végig szótlanul a spanyolunkat, talán az első órám óta először. Biológiára menet viszont már felélénkültünk. Oda igyekezvén összetalálkoztunk Emmettel is, aki egy hatalmas vigyor keretében rám kacsintott köszönésképp, amiről egyből eszembe jutott fivére, Edward. Most fogunk először találkozni a csókunk után, villant a tudatomba a felismerés. Ezek után már sörétes puskával sem tudtak volna egy helyben tartani. Max nem értette a viselkedésemet – mitől is lettem ilyen izgága -, ellenben Jess rögtön levágta a szitut. Az ötödik órámra már Taz –a tasmán ördög – is megirigyelt volna. Nem tudtam mi a helyzet közöttünk, a csókunk nagyon szenvedélyes volt, de az utána lévő bocsánatkérése és eltűnése elbizonytalanított. A terem felé közeledve, a szívem egyre vadabbul kalimpált, egyszerűen nem tudtam eldönteni mosolyogva forduljak be a terembe vagy vágjak teljesen semleges arcot. Tépelődésemnek köszönthetően a végeredmény se ilyen se olyan nem lett, számat rágva félig lehajtott fejjel léptem át a küszöböt. Edward ott ült a szokott helyén, szemeit épp akkor függesztette az ajtóra, mikor beléptem az ajtón. Hmm, remek időérzék.
- Szia! – köszöntem neki, amikor odaértem hozzá. Szerencsére hangom nem árulta el izgatottságomat, nem remegett meg. Leültem mellé, majd elővettem a táskámból a füzetet és a kinyomtatott dolgozatot, amit pénteken írtunk meg közösen.
- Szia, Isabella! – köszönt vissza Edward, ugyanolyan lazán, ahogy az előbb én tettem.
Hosszú másodpercekig nem szólaltunk meg, amik nekem óráknak tűntek, így tettem, amit mindig teszek, ha zavarban vagyok; birizgáltam a karkötőmet. A szemem sarkából úgy láttam, mintha Edward arcán átsuhanna egy mosoly, de hamar rendezte arcvonásait, így nem lehettem biztos benne.
- Isabella!
- Igen? – kaptam fel a fejem, Edward szavai hallatán.
- A szombat estéről…- nézett karamell színű szemeivel, az én egyszerű csokoládébarna szemeimbe. Vártam, hogy folytassa, de elakadt, és újra kellett kezdenie mondandóját.
- Ami szombat este történt, azt…
- Jól van gyerekek, házi dolgozatokat elő! – harsant Ms. Hill magas, trillázó hangja, ahogy belépet a terembe.
Edward felé fordultam várva, hogy folytatja-e, vagy megvárja vele az óra végét. Sajnos az utóbbi változat mellett döntött. Amivel engem az őrületbe kergetett. Egy teljes órát várjak arra, amiről már így is két napja töprengek? Vajon mit akart mondani?
Fogalmam sincs miről volt szó a mai irodalom órán, annyit észleltem az egészből csupán, hogy Ms. Hill kitépte a kezemből a dolgozatunkat, mert elbambultam miközben körbejárta az osztálytermet, hogy összeszedje azokat. Folyamatosan a tábla feletti órát bámultam, néztem hogyan teltek a percek – teszem hozzá, csigalassúan -, még jó, hogy nem a hátsó falra rakták, különben biztos, hogy nyakmerevedésem lett volna az óra végére. Volt egy olyan érzésem, hogy a kezembe és a lábamba is rángógörcs ragadt, ugyanis többször is felém pislantott a tanár és néhány tőpadtárs szomszédom is, hogy mi a jó istent dobolok a lábammal, az óra kezdete óta.
Egy szó, mint száz türelmetlen voltam. Méghozzá a rosszabbik fajtából.
Mire végre kicsöngettek, már meg se tudtam volna válaszolni azt a kérdést; vajon akarom én hallani mit akar mondani Edward? Mikor kiürült a terem fura mód, elárasztott a nyugalom. Bármit is mond, sokat már nem változtat az életemben, a legrosszabb dolog, ami megtörténhetett velem, már megtörtént. Edward felé fordulva vártam, hogy befejezze mondandóját.
Egy fájdalmas, félmosoly jelent meg arca szegletében.
- Isabella! Az, ami szombat este történt közöttünk, többé nem történhet meg.
- Tessék? Miért nem?
- Mert nem szabad. Ami történt az hiba volt! Nem lehetsz a közelemben, pláne nem, ha kettesben vagyunk.
- Hiba? – ismételtem el az egyetlen szót, amit még fel is fogtam, és aminél le is ragadtam. – Hiba? – hangom egyre dühösebben csengett.
- Isabella! – mélyültek el Edward ráncai, ahogyan a komolyabb hangfrekvenciát próbálta megütni velem szemben.
Nem akartam kiborulni. Nem akartam lealacsonyodni. Nem akartam azokhoz a lányokhoz hasonlítani, akik hiszti rohamot kapnak, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerették volna. Mély levegőt vettem, hagytam, hogy hirtelen haragom tovatűnjön. Ezért csak ennyit mondtam – bár tény, hogy egy kevéske düh ott remegett a hangszálaimban (legalábbis akkor azt hittem, az düh,) mikor kimondtam ezeket a szavakat;
- Bella!
Edward furcsán megfeszülve, kérdéssel a szemében tekintet fel rám, ekkora ugyanis már felpattantam a székemről.
- Bella! – ismételtem újra. - Itt mindenki így hív, nincs kivétel. Ne szólíts többé Isabellának! – evvel a vállamra rántottam a táskámat és kivonultam a teremből.

A menza bejárata előtt várt rám Jess, a fiúk nélkül. Egy kis lányos csevegésre számított. Hát, csalódnia kellett. Odaérve hozzá, csak megráztam a fejem, és benyitottam az ebédlőbe. Tartottam az ajtót, hogy kövessen, beszélgetni egyelőre nem volt kedvem, de nem akartam vele bunkó sem lenni, így próbáltam enyhíteni a rosszul szocializált viselkedésemen. Beálltunk a sorba, találomra, oda se figyelve vettem el az ételt, és miután Jess is végzett a kajaválasztással, nagy svunggal indultam el az asztalunk felé. Egy fekete, szanaszét álló hajú kis alak jött velem szemben, a harag ködén átlátva, rá is jöttem, hogy Alice az. Mosolyogva tartott felém, már épp nyitottam a számat, hogy köszönjek neki, amikor hirtelen megtorpant. Nem igazán értettem a reakcióját, így én is megálltam, hátha valami baj történt, amit én nem vettem észre. Alice-t vizslattam mit vehetett észre, amit én nem, így jöttem rá, hogy szemei mögém fókuszáltak. Hátrafordultam. Amikor belém villant, hogy Alice miért torpant meg, elöntött a méreg. Edward állt a hátam mögött, erősen fixírozva testvérét. Visszafordultam Alice-hez, hogy szóljak, nyugodtan mondja el, amit akart, hagyja figyelmen kívül Edwardot, ne ő határozza meg, beszélhet-e velem vagy sem. De mire mindezt a mozdulatsort megtettem Alice-nek már csak a hátát láttam, amint az ellenkező irányba haladt, mint én. Így hát én is folytattam utamat az asztalunkhoz, de végül mérgemben a tálcámat igen erőteljesen vágtam le, olyan nagy koppanással, hogy a fél menza engem kezdett el vizslatni, mi is ütött belém, lesz-e balhé, amin majd jót csámcsoghatnak a héten. A bámészkodók közé tartoztak a Cullenek is, de csak Edward tekintetébe kapaszkodtam bele, hogy egy sötét, lesajnáló pillantást vethessek rá, és azon nyomban megvontam tőle a figyelmemet, sugallva, hogy igen kicsinyes viselkedésre, én is tudok kicsinyesen válaszolni.

Jess, a hátralévő órákon próbálta kiszedni belőlem mi is történt, de úgy látszik szájzárat kaptam, ugyanis még hárításra sem vettem a fáradtságot, egyszerűen nem szólaltam meg. Se nem voltam már dühös, se nem voltam szomorú, inkább csak nagyon csalódott, és talán egy kicsit el is keseredtem. Sok fiútól vártam volna el inkább ezt a viselkedést, sem mint Edwardtól. Ha vele nem kezdek – pardon, ha ő nem kezd velem -, akkor a családja sem, és én sem a családjával? Hogy is van ez? Melyik korban élünk pontosan? Attól, hogy ő nem akar a közelemben lenni, attól Alice-nek miért nem szabad? Esetleg Alice-t nem taszítom annyira, mint őt. Erre talán még nem gondolt? Esetleg Alice szívesen „kezdene” velem. A fene egye meg!
A nap végén Jess, egy lemondó sziát mormogott az orra alá, elköszönésképp, de nem igazán tudtam magamra venni. Tény, hogy megérdemelten jutott ez nekem.
A parkoló felé sétálva egyszerűen lemerevedtem, olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan üvegburoknak mentem volna neki. Jensen állt a járdaszegélynél, kék furgonja előtt. A fura az volt, hogy nem az épületek felé nézett, mint mikor engem vár, hanem kicsit balra merev testtartással állt, szemét egy pontra szegezve. Farkasszemet nézett Edward Cullennel. Miért is lepődtem meg? Ma mindenki inkább Edwarddal szemezget, sem mint velem foglalkozna. Azt hiszem ideje tudomásul vennem, hogy a második helyre szorultam, legalábbis Edwarddal szemben.
Mindketten mereven álltak egymás felé fordulva, csak a törzsük volt kicsit előrehajolva, mint mikor arra várnak, hogy kezdődjön a harc, hogy végre összecsaphassanak.
Megköszörültem a torkomat. Egyszerre kapták felém a fejüket.
- Bells?! – tért előbb magához Jensen, mint Edward.
Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom az előbb lezajlott incidenst, Edwarddal egyetemben.
- Értem jöttél? – kérdeztem vissza.
- Igen – bólintott, majd válaszolt hangosan is Jensen.
Közelebb léptem hozzá. – Akkor megyünk?
Jensen ismét bólintott, majd elindult a vezető ülés felé.
Ahogy a furgon felé haladtam, szinte súroltam Edwardot, de csak a szemem sarkából néztem rá, köszönni nem köszöntem. Edward ugyanígy tett.
Amint elhelyezkedtem az anyósülésen Jensen ráadta a gyújtást és kifaroltunk egy szempillantás alatt. Hát a nap elején, nem fogadtam volna arra, aki azt mondja, Jensen melletti ülésben kötök ki a nap végére, és Edward lesz az, akit még akkor is a visszapillantó tükörben fogok keresni, mikor már rég látótávolságon kívül ért.