Like A Shooting Star - 12. fejezet

Telihold

Miután tegnap délután hazaértünk Jensennel, nem igazán beszéltük meg a dolgokat, inkább csak ösztönösre vettük a figurát, és úgy tettünk, mintha az elmúlt négy nap meg sem történt volna. Persze ez így kicsit sántít, mert ha tényleg nem történtek volna meg az előző napok veszekedései, akkor most „szópárbajoznánk” és nevetgélnénk. Ehelyett csak csendben ültünk egymás mellett a furgonban, és egyenesen hazahajtottunk, amit néma elköszönés követett.
Este jött tőle egy üzenet, hogy holnap reggel nem tud értem jönni, de a suli befejezte után számítsak rá, a parkolóban fog rám várni. Rögtön az sms-e után, résnyire nyitottam az ajtómat és lekiabáltam apunak, eltud-e vinni reggel. A válasz egy; - Persze, Isabella! – volt. Nem izgattam magam a házon való átkiabálás miatt, hisz Ephraim annak ellenére, hogy már rég aludnia kellett volna, még mindig a legújabb szerzeményének a fülét rágta. Ami nem más, mint egy hatalmas plüss farkas – természetesen népünk legendái miatt kapta éppen ezt az állatplüsst, mert a Quileute meséi azt tartják, hogy a farkasoktól származunk -, és akárhányszor Anne megpróbálta felvenni, hogy lefektesse, síró hangokra emlékeztető jelzésekkel csúszott arrébb a nappali fapadlóján. Így hát senki nem vette a szívére, hogy este nyolc elmúlta után is „hangoskodom” a házban, ahogy Anne szokta mondani.

Tehát a ma reggelt, egy kis orrom alatti morgással kezdtem, apám lehengerlően sebességgel teli vezetése okán. Hiába nagyon bökte a csőrömet, az a plusz tizenhárom perc. A napom a szokásos mederben folyt, egészen addig, míg el nem érkezett a testnevelés óra. Hát, innen indult az az eseménylánc, ami feltette az epret a habos tortámra.

Az órán épp a röplabdázást tanultuk, bár hogy őszinte legyek szerintem nem igazán van ezen mit tanulni. De hát mindegy, engem senki sem kérdezett. Sok háromfős csoportra voltunk beosztva, és az volt a feladat, hogy passzolgassuk egymásnak a labdát, hogy profi, kiforrott ütéseink legyenek. Hogy máshogy állhattunk volna össze, minthogy Jess, Max és én legyünk együtt. Természetesen, mint oly sokszor máskor is a tanár nem igazán figyelt ránk – sokkal inkább magára -, így már elég régóta ugyanaz volt a feladat, ahhoz hogy egyre nagyobb hangzavar legyen a csapatok közti beszélgetések miatt. Egyszer csak kaparós, de felismerhető női hang ütötte meg a fülemet közvetlenül mögöttem. Erőteljes artikulálás, és kihangsúlyozás következtében – ami biztos, hogy nem véletlen volt – tisztán hallottam mi hagyta el kedvenc osztálytársnőm, LC száját. Sőt nem csak én, de az egész terem.
- Igen! Gusztustalan! – szajkózta LC megjátszott felháborodott hangján. – Én is hallottam. Állítólag ott mindenki előtt, a táncparkett közepén kezdte el falni Edward Cullen száját. Tiszta, ribi! Szegény Edward, nem csodálom, hogy elmenekült előle.
Ez volt az a pont, amikor megfogtam a röplabdát, és nem passzoltam tovább.
- Nina mesélte, hogy végigkergette az egész házon, csak mert a srác nem kért belőle. De ez még mind semmi – szavalta tovább LC a mondandóját, egyre hangosabban és hangosabban, hogy a távolabb állókhoz is eljusson. – Az is a fülembe jutott, hogy hétfőn az irodalom óra után, Edward kimérten közölte vele, hogy hagyja békén, nem akar tőle semmit. Persze Bella, azonnal megsértődött, és olyan hisztit vágott le annak a szegény fiúnak, hogy még a Hollywoodi sztárok is megirigyelhették volna.
Hát persze, hogy Nina mesélte, mivel te nem voltál ott a bulin, mert nem voltál meghívva, üvöltött a hang a fejemben.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor a hátam mögé néztem, és megbizonyosodhattam abban, amit már eddig is sejtettem, hogy LC, monológja közben végig engem figyelt. Most egy gúnyos mosoly keretében, diadalittasan nézett rám, hogy most aztán jól megalázott, és visszakaptam azt a múltkori „Rosalies” esetet.
De ha LC azt hitte, hogy ezt annyiban hagyom, hát nagyot tévedett!
Amint visszafordult társaihoz – nekem háttal -, valószínűleg avval a szándékkal, hogy folytassa beszédét, feldobtam a levegőbe a kezemben lévő labdát, és olyan lendülettel, ahogy csak tudtam megütöttem, egyenesen LC-t megcélozva. A labda a tarkóját találta el, olyan erővel, hogy térdre is rogyott a becsapódástól. Ha a mellette álló Peter nem fogja meg, tuti, hogy arcon vágódott volna.
Éles sípszó vágta ketté az éledező tömeg hangját.
- Black! – harsant Mr. Faraday hangja.
- Elnézést tanár úr – mondtam a legmézesmázosabb hangommal, hatalmas tágra nyílt szemekkel, amik az ártatlanságot sugallják -, megcsúszott a kezem!
Max, Jessicával és még sok társunkkal karöltve vihorásztak a markukba, tényként állíthatom sokan úgy érezték jogosan kapta LC, amit kapott.
A tanár bevette a mesémet, csak egy kis fintort küldött felém, hogy vigyázzak jobban, hova és merre ütök. Fölényesen, egyenesen LC könnyes barna szemeibe néztem, felhúzott szemöldökkel, hogy ha harcot akar, hát állok elébe. Ebben a szent pillanatban buggyantak ki a könnyei és kezdett el sírni a terem közepén.
Háromból kettő az én javamra.

Az öltözőben, és a folyóson sokan jöttek oda gratulálni, az öt pont ötös ütésemért. Jess teljesen fel volt dobódva, és oda-meg vissza ecsetelte a történteket. Nem mondom, sokszor mosolyra húzódott a szám, még akkor is, ha tudatában voltam, hogy ez igen csak kicsinyes bosszú volt a részemről.
Jensen kint várt a suli előtt, ahogy a tegnap esti sms-ében is megüzente. Meglepődésének jeleként, felhúzta a szemöldökét. Csodálkozásának az oka pedig nem más volt, minthogy egy egész rajjal masíroztam felé. Általában, csak a Jess-Alex-Max hármas vesz körbe, így biztos fura látványt okozhattam a fél osztályommal körbevéve. El is búcsúztam a többiektől, még mielőtt odaértem volna hozzá.
- Hát, ez meg mi volt?
- Ááá, csak a rajongói klubom – viccelődtem vele.
- Na, gyere, te forksi sztár, várnak a La Pushi rajongóid is. Meg ne várakoztad őket – kacsintott felém.
Igen, ezek voltunk mi. Az igazi Jensenem, az ő igazi Bellsével.

*

Még korán volt, amikor a szokásosnak mondható teadélutánunk – igazából, csak én nevezem így, egyébként tea meg se fordul a kezünkben -, amit mindig Jensen házában töltünk, néhány La Pushi barátunkkal, véget ért. Jensennek és még néhány srácnak dolga volt. Nem tudom milyen dolga, sosem kérdeztem meg. Gondolom a munkájával kapcsolatos.
Nem igazán fűlött a fogam házi feladat készítéséhez, viszont henyélés közben, pedig egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem; most akkor tulajdonképpen mi történt közöttünk Edwarddal? Vajon ő is letámadásnak érezte, azt, ami a bulin történt közöttünk? És mit gondol arról amit LC mondott, hisz ő is ott volt az órán, Alice-szel egyetemben?
Valamikor ezeknél a gondolatoknál, határoztam el, hogy futni megyek. Átvettem egy kényelmes pamut nadrágot, és egy hosszú ujjú pólót. Mp3-mamat beüzemeltem, jó hangosra állítottam, és verandánk mellől induló erdő felé kezdtem venni az irányt. Először lassú kocogással kezdtem, majd egyenletesen gyorsítottam az iramomon. Eközben kemény rock dalok zúzták a fülemet, hogy minden gondolatomat túlharsogják. Nem figyeltem merre megyek, de találtam egy vékony ösvényt és azt követtem. Így kevesebb az esélye, hogy eltévedjek. Egy idő után, az út emelkedni kezdett. A fák ritkultak, és a földes talajt is kezdte átvenni, a hegyvidékes jellegzetesség. A földön kavicsok, majd inkább már kövek egy-két fűcsomóval tarkítva. Egy kanyarból kifutva a természet viccét fedeztem fel. Egy széles sáv volt az út – sejtettem már egy szikla peremén fogok kilyukadni -, de míg szép párhuzamosan a sáv egyik felét fák és sűrű aljnövényzet borította, a másik felét kavicsok, kövek alkották. Nem tévedtem a meredek talajon felfutva egy kis szikla „kiugrást” találtam és alatta elterülve az óceánt. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt a kép, amely elém tárult. Az óceánból szép kecses hullámok emelkedtek ki, és a lenyugvó nap narancssárgás-pirosasra festette az égboltot. Kihúztam a fülhallgatókat, hogy halljam az óceán hangját. Imádom ezt a hangot. A kezdetekben ezt az egy pozitívumot tudtam elkönyvelni, mikor ide költöztünk, hogy a szobámból hallani lehet a hullámok sziklához csapódását, és érezni lehet a sós levegőt. Itt a szikla peremén állva is jól érezhető volt a friss, óceántól harmatozó sós levegő, így mélyeket szippantottam, hogy megtöltsem vele a tüdőmet. A hullámverések és kapkodó lélegzetvételeim közepette hallottam meg először. Egy olyas fajta hangot, mint amilyeneket a phoenixi homokkavicsokkal borított tájakon a fiatalok által sétáltatott kutyák mancsai keltettek. A levegőt benntartva összpontosítottam a zajra. Egyenesen a hátam mögül jött. Így, hogy én már nem vettem levegőt, hallottam a mögülem érkező fújtatásokat. Adrenalintól megtöltött testemet, rögtön hátraarcra kényszerítettem, hogy szembekerüljek a zajt okozó állattal. A fákkal szegélyezett sávból, két hatalmas, barna szempár meredt rám. Medve, villant az agyamba, ahogy megpillantottam az állatot. Hatalmas test, barna bunda, nagy mancsok. Egyenlő medve. Ahogy fogaim közt szűrve vettem egy a félelemtől keltett mély levegőt, rájöttem, hogy értékítéletem nem volt megfelelő. A barna szempár egy hosszúkás pofából származott. Lábai hosszúak voltak, és inkább egy kutyához semmint egy medvéhez tartozhattak. Ahogy testét is alaposan szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez egy hatalmas bronzos- barna bundájú farkas. De még életemben nem láttam ekkora farkast. Állatkertben csak nem sokkal nagyobb testű farkasokat láttam, mint amilyen egy jól megtermett német juhász. De ez a példány, amelyik itt állt előttem óriási volt. Nem igazán mertem megmozdulni még a szememet sem vettem el barna szempárjából. Ami - bután hangzik vagy sem - értelemmel volt teli. Nem tudom, meddig állhatunk így, amikor a farkas megmozdult egyenesen felém lépve. Ekkor fogott el a pánik és a hirtelen menekülési vágytól telve hátrább akartam lépni, azonban megbotlottam egy kiálló kőben. Éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyomat és testemet a gravitáció lehúzva küld háttal a földnek. Még éreztem mikor a derekam a földre vágódott, majd hatalmas csattanást hallva a fejem is elérte végcélját. Éles szúrás hasított a koponyámban, majd eltűnt a színes égbolt és csak a sötétség maradt.

*

A sötétség körbevett. Átölelt, és nem eresztett. Nem volt ott senki és semmi. Csak én. Az érzelmek vihara eltűnt és nem maradt más csak a békesség.

Nem tudom meddig lehettem ebben a légüres térben. A csend, a homály és nyugalom elringatott.
Egyszerűen arra eszméltem, hogy a távolból valami zaj hallatszik. Mely egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Rezdülései egyre hangosabbak. Éles csipogó hang hatolt át a csöndön.

Sötétség. De ez most más, mint az előbbi. Nem áthatolhatatlan. Világosabb. Átlátható.
Halvány sziluettek vesznek körbe. Hunyorítottam, hogy az alakok kiélesedjenek. Székek, és egy vaságy. Egy kórházi ágy. Füleimet újból elárasztotta az a bizonyos csipogó hang. Felemeltem a fejem. Egy műszergépet pillantottam meg, innen jött a fülsértő hang, ami nagy valószínűséggel az én életfunkcióimat mérte. Hát kórházban voltam. Jobbra fordítottam a fejem. Az első, akit megláttam, az édesapám. Közvetlenül mellettem egy székben ült, feje vállára dőlve pihen. Aludt. A mögötte lévő ablakon besütött telihold fényében jól kivehető volt minden egyes sarok. Egy kétszemélyes kórházi teremben vagyok, de csak egyedül foglaltam el.
- Apu! – torkomból nem igazán jött ki hang. Inkább egy krákogós suttogás. Újra próbálkoztam, ezúttal erőteljesebben.
- Apu! – na, ez már jobban szólt. Apám szemei rögtön kipattannak, és egyenesen a szemembe nézett. Hatalmas melegtől sugárzó tenyerébe vette az én aprócska kezem.
- Isabella! – suttogta – Felébredtél?
Válaszul csak bólintottam, bár ezt sem kellett volna, fejembe rögtön belehasított a fájdalom.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalommal teli hanggal.
- Jól – hazudtam neki. Láttam rajta mennyire megijedt, így nem szerettem volna rögtön azzal kezdeni, hogy majd széthasadt a fejem.
Színjátszásom nem lehetett tökéletes, válaszomat még be se fejeztem, rögtön így szólt:
- Hívom az orvost.
Ahogy kinyitotta az ajtót éles fény hasított be a kórterembe. Azonnal elrántottam a fejem, ahogy a fény utat vágott a pupillámon keresztül a koponyámba, fejfájásomat így is duzzasztva. Hallottam, ahogy apám szólt a nővérnek kerítse elő a doktort.
Apám mögött egy magasabb árnyék jelent meg a padlón. Fejemet nem mozdítottam, nem szerettem volna, ha újra elvakítana a kinti világosság. De amint hallottam az ajtó kattanását, fény gyúlt ebben a szobában is. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Elnézést! – hallottam meg egy ismerős hangot. Egy kattanás és hirtelen újra eláraszt a sötétség, majd még egy, a szomszéd ágy írányából. Kinyitottam a szemem, így észrevehettem, hogy a távolabb lévő kis olvasólámpát kapcsolták fel.
- Hogy érzed magad Isabella? – jött közvetlen mellőlem egy kellemes basszus hang.
A hang felé fordítottam a fejemet. És nem mást láttam meg magam mellet, mint Dr. Cullent.
- Mr. Cullen! – buggyant ki belőlem akaratlanul is.
- Carlisle. Tudod, ezt már múltkor megbeszéltük – mosolyodott el buta reakciómra.
- Igen. Elnézést – pirultam el.
- Nos, hogy vagy? – tette fel újra a kérdést, melyre még mindig nem adtam meg a választ.
Nem akartam apám előtt kimondani, hogy rosszul, épp ezért ezt válaszoltam:
- Nagyon fáj a fejem.
- Értem. Ezen nincs is mit meglepődni. Elég alaposan beverted. Emlékszel mi történt?
Végigpergettem történteket. Farkas. Ijedtség. Megbotlottam. Éles fájdalom.
- Igen, emlékszem. Elestem egy kiálló szikladarabban.
Dr. Cullen, hoppá… Carlisle, bólintott. – Valószínűsíthető, hogy így történt.
- Bevághattad egy éles kőbe a fejed – folytatta tovább -, koponyasérülésed lett, és agyrázkódásod. Elég sok vért vesztettél.
Válaszul, csak hümmögtem egyet, hogy értem.
- Egy kis részen le kellett borotválnunk a hajad…
Azonnal a hajamhoz nyúltam, és fintort vágtam.
- …, hogy összevarrhassuk a sebedet. – Carlisle észrevette a reakciómat, így hozzátette. – Ne izgulj, olyan sok hajad van, hogy észre sem lehet venni, azt a kis területet.
Elmosolyodtam: - Köszönöm, Carlisle!
Elfordult, hogy megnézze a csipogó műszert.
- Az életfunkcióid jók. Összefüggően beszélsz, ez is jó. De a fényre érzékeny a szemed – összegezte a doki. – Adok fájdalomcsillapítót a fejfájásodra, de van egy rossz hírem is. Mivel, hogy fejsérülést szenvedtél, és agyrázkódást is kaptál, ezért két óránként be kell, hogy jöjjek felébreszteni téged, hogy biztosak lehessünk benne hogy nem történt semmi komoly bajod.
- Értem.
- Rendben van. Most kimegyek a fájdalomcsillapítóért, utána próbálj meg visszaaludni…
Közbe akartam vágni, de nem hagyta.
- …tudom, hogy sok kérdésed van, de majd holnap megválaszoljuk. És a látogatók is csak holnap jöhetnek be hozzád, természetesen édesapád kivétel.
Felhúztam a szemöldökömet, a látogató szó hallatán. Még is kit várnék én látogatónak az éj közepén. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.
- Két társad talált rád, Jensen és Gábriel (Gébriel), ők hoztak be a kórházba, azóta is kint vannak a váróteremben. Mondtam nekik, hogy ma már úgysem jöhetnek be, de maradni akartak. És… és hát itt van Edward és Alice is.
Elkerekedtek a szemeim. Edward és Alice itt van?
- Amint megtudták mi történt veled rögtön iderohantak. – fejezte be végül Carlisle.
Carlisle kiment, hogy behozza nekem a gyógyszert. Amint kilépett, apámhoz fordultam.
- Jensen és Gábriel?
- Igen. De hallottad! A kérdések holnap! – szigorított be apám, amint elmúlt a félelme.
Miután a doki visszatért, és injekció formájában meg is kaptam a fájdalomcsillapítót, már nem is maradt sok kedvem a kérdésekhez, inkább a terjedő zsibbadást élveztem, mely, lassan de biztosan beborította az agyam. Szemem hamar lecsukódott, de a beígért két óránkénti ébresztések meghiúsították az álmokkal teli alvást.