Like A Shooting Star - 7. fejezet

A nem randi

Miután túléltem az unalomtól telt kémiát, és a végig beszélt biológiát Maxszel, kisétáltunk az udvarra. Jess és Alex csatlakozott párosunkhoz.
- Hát akkor – kezdte Max.
- Találkozunk szombaton – fejezte be Alex. – Szia kicsim - csókolta meg Alex Jesst. - Aztán jó legyél nekem. Sziasztok skacok - intett felénk.
- Szia - mondtuk Max-szel egyszerre.
Miközben az autójához igyekvő Alexet figyeltem, észrevettem, hogy Edward és Alice már a Volvo mellett vár. Oda fordultam Jesshez;
- Akkor majd hívlak, ha végeztem.
- Rendben, sok sikert - kacsintott rám Jess.
Kölcsönös reakcióként grimaszt vágtam.
- Na, jól van, sziasztok – és elindultam az ezüstszínű Volvo felé.

Ahogy közeledtem Edwardékhoz, egyre jobban úgy éreztem magam, mint egy becserkészet vad. Zavarom is csak nőtt, így mire megtettem azt a húsz lépést, már paprikavörösen álltam elébük. Alice biztató mosollyal várt, Edward pedig kemény pókerarccal.
- Többiek?- kérdeztem, hogy enyhítsem zavarom. Beszélési kényszer ereszkedik rám ilyenkor.
- Ők már elmentek.
- Oh - fura érzés kerített hatalmába. Talán, csak nem elijesztettem őket? Vagy inkább elüldöztem? Tűnődtem magamban. Tudtam, hogy nem vagyok népszerű köreikben, de azért ez mégis csak a vesémbe mart.
- Külön autóval jöttek- kezdte el magyarázni Alice, látván az egyre fájdalmasabb képem-, de, csak azért, mert hatan nem fértünk volna be Edward autójába.
- Értem- bólintottam – Akkor…
- Megyünk – fejezte be helyettem Alice.
Hátsó ülés felé vettem az irányt, mire odaértem Edward már kitárt ajtóval várt rám.
- Öhm, köszi - mondtam megint elpirulva. Nagyszerű Edward két percen belül már másodszor hozott zavarba. Ez rekord. Pláne nálam, aki nagystílűen játszik a mimikájával. Bár védelmem érdekében elmondom, hogy tizenhat, na, jó most már majdnem tizenhét évem alatt, nem történt meg ez velem. Mármint hogy valaki kinyitotta volna nekem az ajtót. És az sem, hogy miközben diskurzust tartok magammal, jó pár pillanattal később, az udvarias lovag még mindig arra vár, hogy beüljek abba a nyamvadt autóba.
Miután végül sikeresen, betettem a hátsó fertályamat az ülésre, Edward sebességbe rakta a kocsit és elindultunk.
Az út hamar tovaszállt, mire észbe kaptam, már a ház előtt parkoltunk. Érdekesen fogom elmagyarázni Jessnek, merre jöjjön. Nem igen emlékszem az útról semmire, csak egyre sűrűsödő lombtengerre. Na, mindegy, majd megkérem, Alice-t igazítsa útba Jessicát. Belépve az ajtón egyfajta izgalom lett úrrá rajtam. Milyenek Edward szülei? Tudom, hogy nem vérszerinti rokonok, de kíváncsi vagyok fenn áll-e valamilyen hasonlóság. Mint a hófehér bőr, topáz szemek, és a leírhatatlan gyönyörűség. Hiszen a testvérei sem édestestvérei mégis hasonlítanak egymásra. Kísértetiesen, hogy pontos legyek. És hogy fognak fogadni a szülők? Ők is gyűlölködve fognak rám nézni, mint gyermekeik? Ők is idegenkedni fognak tőlem? Nem tudtam tovább ijesztgetni magamat, mert gondolatmenetem közben Alice-ék betereltek a konyhába. Ahol szembe találtam magam két szépséges idegennel. A márványpult mögött álltak, átölelve egymást. Hát, ők Dr., és Mrs. Cullen. Jól tippeltem, ők is ugyanolyan külső adottságokkal rendelkeztek, mint örökbe fogadott gyermekeik. Bár meglepődtem fiatalságukon, kicsit idősebbnek képzeltem őket. Alig lehettek huszonöt-huszonhét évnél idősebbek.
- Isabella, ők a szüleink Esme, és Carlisle.
- Jó napot Mr. és Mrs. Cullen - nyújtottam feléjük kezem, félmosolyom kíséretében.
Bár az ő szemükben is észrevettem a csodálkozást, és a talányt, de, hamar rendezték arcvonásaikat, és mindketten hatalmas mosoly keretében üdvözöltek.
- Szervusz, Isabella, hívj csak nyugodtan Esmének – és avval az anyukás mosolyával rögtön átölelt. Meglepődtem kicsit a reakcióján, de egyáltalán nem zavart, sőt „otthonosan” éreztem magam az ölelő karokban, így megpróbáltam ellazulni és beleolvadni az ölelésbe.
- Engem meg szólíts csak Carlisle-nak – fogta két kezébe a jobbomat.
- Rendben – mondtam nagy zavaromban.
- Mi nem is zavarunk tovább, csatlakozunk Jasperhez, jó szórakozást – köszönt el Carlisle.
- Viszlát! – köszöntem el. Bár azt nem tudtam, Jasper hol van, vagy mit csinál, hogy hozzá csatlakoznak a Cullen szülők. De most hogy már tudom, hogy Jasper nincsen itthon, és így Alice pár nappal ezelőtt őt miért hagyta ki a felsorolásból.
Edward és Alice visszatessékelt a nappaliba. Rosalie, már ott ült a kanapén a tévé előtt. Bevallom hősiesen kicsit megszeppentem a látványától. Nem a kinézete miatt, hanem mert ő az egyetlen a testvérek közül, akit sose érdekeltem igazán. Mielőtt még akár meghallhatta volna lépteinket már fel is állt és a mi irányunkba fordult. Ott állt teljesen egyenesen, kényelmes otthoni ruhában - ami még így is irtó szexinek, divatosnak és drágának tűnt, egyszó mint száz nagyon csinos volt, még így is-, arca kifürkészhetetlenül szegeződött rám.
- Ühmm, szia Rosalie – azt hittem majd elájulok, hiszen még sohasem intéztem egyenes hozzá a szavaimat.
- Szia, Isabella – nem mosolyodott el, nem volt öröm sem a hangjában, mint amikor a barátodat köszöntöd, de ellenségesség sem csendült ki hangaszálai közül.
- Ne félj tőle - súgta oda Edward, mintha hallotta volna belső monológomat, - kedvel téged, már amennyire Rosalie kedvelhet bárkit is. Rosalie arcán mintha fintor suhant volna át, de olyan gyors volt, hogy valószínűbb hogy csak odaképzeltem, ugyanis Edward olyan halkan suttogott a fülembe, hogy még én is alig hallottam.
- Tényleg? – csodálkoztam Edward szavain – De hát hogyan? Hiszen még csak egymásra sem néztünk. Na, jó ez is egy kicsit ferdítés volt, mert én már jó néhányszor pillantottam rá, ahogy az összes többi Cullenre, de Rosalie még a pillantására sem méltatott.
- Azért amit mondtál az ebédlőben. Néhány hete, - tette hozzá, miután értelmetlen képet vágtam -, amikor megvédted.
- Ohh – most már emlékszem néhány nappal később a tornatermi incidens után, LC-nek újra kitörése volt, azonban most kiálltam magamért, és Rosaliért is, ahogy Edward mondta. – Ti azt hallottátok? – jutott eszembe kételkedni - Hisz az ebédlő túlsó felében voltatok.
- Öhmm – jött zavarba Edward- Elég hangosak voltatok.
Pedig én azt hittem milyen visszafogott voltam. Nem gondoltam volna, hogy olyan hangosak lettünk volna. De ha Edwardék hallották…bizonytalanodtam el.
- Na, üljünk le - indítványozta Alice. Odatáncolt a tévéhez, oldalvást nyúlt egy dvd-ért, majd berakta a lejátszóba.
A kanapé másik végébe ültem, átellenesen, mint Rosalie, Alice gyorsan lehuppant a fotelbe, így Edwardnak mellém kellett leülnie, vagy maradt volna neki a pihe-puha padló. Ahogy elnéztem Alice arcát, biztos voltam benne, hogy ezt ő is alaposan átgondolta. Edward néhány másodperces tétovázás után mellém ült, akarom mondani Rosalie és én közém, bemeredve egy pózba nehogy hozzám érjen, ami távolról sem tűnt kényelmesnek. Alice elmosolyodott, majd benyomta a távirányítón az indítógombot.
- Héé – csattant fel egy mély dörmögő hang – nélkülem akartátok elkezdeni? Emmet cammogott be, és ült le Rosalie lába elé. A kanapé oldalának dőlve, átfogta Rosalie lábait, és felvigyorgott rá.
- Ugyan, Emmet hisz tudtam, hogy időben ideérsz.
- Persze, Alice, te mindent tudsz. Tudom. – forgatta meg szemét poénkodva, hisz a vigyora még mindig a szája szegletében ült.
- Most már csend legyen, kezdődik a film – hördült rájuk Rosalie. Nem vitás itt Rosalie hordja a nadrágot.

Örültem annak, hogy Ms. Hill ezt a filmet sorsolta ki nekünk. Bár tudom, hogy van néhány klasszikus Shakespeare feldolgozás, ami mind szép is jó és értékes, én mégis áldottam a szerencsémet. Bár nagyon „művészien” kell nézni az O-t, hogy Shakespeare műnek vehessük, engem igazán megfogott. De lehet, hogy az sem utolsó, hogy majd minden szereplője akkor még feltörekvő, mára már befutott Hollywoodi sztár volt.
Ahogy a cselekmény haladt előre, annál jobban belefeledkeztem a filmbe, és már nem Edward merev testét figyeltem öt percenként a szemem sarkából. El kell azonban ismernem, hogy volt olyan pillanat, amikor kiestem a ritmusomból. Filmben éppenséggel szex jelenetek is megfordultak, bár nem abból a szende, szűzies 12-es karikás besorolású fajtából. Nem tudtam nem a többiekre pillantani közben. Jó oké bevallom, Edwardra nem voltam képes nem rá nézni. De Edward nem esett ki a szobormerevségből, ellenben Rosalieval és Emmettel, na, ők nem feszengtek velem ellentétben. Egyszerűen nem értettem a saját reakciómat, hisz alig egy hete néztem meg Jensenékel az Éjsötétszeretőt, amiben sokkal több és sokkal naturalistább módon ábrázolták a szexet, mégis még csak fel sem merült bennem az, hogy szexet nézek, ráadásul három férfi társaságában (meg plusz még egy nőnemű, de azt hiszem a lényeget vázoltam). A film kifejletéhez közelegve, már tudtam, hogy nem bírom ki pityergés nélkül. Próbáltam tartani magam, hisz annál cikibbet el sem tudtam volna képzelni, hogy a fél Cullen család előtt elkezdjek bőgni. De hát, istenem kövezetek meg, csak nem bírtam ki, amikor Hugó monológja alatt betuszkolták a rendőrautóba. Alattomban, próbáltam letörölni a kicsorduló könnycseppjeimet, sikertelenül, mert észrevettem, ahogy Edward lekapja rólam a szemét. A filmnek vége is lett, és míg Alice a kikapcsolással bajlódott, megpróbáltam rendezni arcvonásaimat.
- Na hogy tetszett a film? – kérdezte Emmett, nagy somolygások között – Hmm…Isabella?
- Ööö – pirultam el, valószínűleg Piroska öltözékét is meghazudtolva.
- Nekem tetszett – mentett meg Alice, mint mostanában oly gyakran.
- Egyértelműen, olyan sírós-összeesküvős volt – vigyorgott rám Emmett, rendíthetetlenül.
- Nincs valami dolgod Emmett?
- Milyen dolgom lenne Edward?
- Nem tudom, majd Rosalie megmondja.
- Gyere, Emmett menjünk, a film megihletet - húzta magával Rose a nagy mackót. Majd távoztak a konyhán át.
- Gyere, Isabella, írjuk meg az elemzést. Mutatott Edward az óriási nappali baloldali végébe, ahol egy számítógép árválkodott a sarokban.
Kihúzta előttem a széket, amely a gép előtt volt, majd miután megvárta, hogy elhelyezkedtem rajta, odahúzott magának is egyet, és leült mellém. Olyan közel volt, hogy nyugodtan vizslathattam a bőrtónusátt, miközben mélyeket szippantottam, hogy megtöltsem tüdőmet, az illatával. A nézelődésből feleszmélve Edward mostanra már sötétebb színű topáz szemeibe pillantottam bele. Zavaromban rögtön elkezdtem huzigálni és piszkálgatni a karkötőmet. Szememet egyenesen jobb kezemre függesztettem, és figyeltem, ahogy bal kezem körbe-körbe forgatja karkötőmet, és néztem a fekete fehér betűket, ahogy egybe olvadnak.
- Zavarban vagy – mondta, semmint kérdezte volna Edward. Rá emeltem tekintetemet.
- Sokszor csinálod ezt - fogta meg a csuklom, majd folytatta-,… amikor a tanár olyan kérdést tesz fel, amire nem tudod a választ, amikor Jessica zavarba hoz a kérdésével, vagy amikor Max randira akar hívni…- akadt meg itt a szava Edwardnak. Két ujja közé csíptette a láncomat, és hangosan kiolvasta a belehímzett betűket.
- Ty. Ki ő?
A szívem összeszorult a név hallatán. Még senki nem vette észre, hogy a karkötőmben ott rejtőzik egy név. Nem véletlenül fűztem fekete-fehérben, azt akartam, hogy beleolvadjon, hogy csak számomra legyen látható. És csak az én agyamat és szívemet emlékeztesse, örökre.
- Hogy ki ő? – kérdeztem vissza, hogy bebizonyosodjon rosszul hallottam a kérdést, Edward teljesen másra várja a válaszomat. De Edward bólintott.
Hogy húzzam az időt szememmel végigpásztáztam a szobát, rájöttem, hogy egyedül vagyunk, mostanra már Alice is kilopakodott a nappaliból.
Edwardra néztem, aki türelmesen várt a válaszomra.
Hogy is fogalmazzam meg ki ő? Ő a szerelmem volt? Nem ez nem fejezi ki eléggé ki volt ő nekem. Ő volt a mindenem? Nem, ez sem jó, ez túl maró, és talán még csöpögős is, ha hangosan kimondanám. Ő egy srác? Na, ez meg túl semmitmondó.
- Ő a barátom volt – mondtam ki hangosan a végső változatomat.
- Volt? – kérdezte fojtott hangon, érezte ő is ez a volt többet takar, mint amit első hallásra kihallasz a szóból.
- Volt – ismételtem meg. Elfordultam előle, és egyenes a monitorra meredtem. Néhány perces némaság után Edward így szólt,
- Szóval…- váltott témát, amiért jelen pillanatban nagyon hálás voltam-, mit gondolsz a filmről?
- Te mit gondolsz?
- Egyértelműen le voltak tisztázva a szerepek. Desi az áldozat, Hugó a gonosz, aki Jágót testesíti meg…
- Egyértelműen? – vágtam bele szavaiba- Szerintem egyáltalán nem volt egyértelmű. Hugó nem volt gonosz.
- De hisz Hugó gyilkos volt.
- Hugó ember volt! Ahogy az összes többi szereplő. Ők nem karakterek voltak, hanem emberek, ezért tudta be mutatni a valóságot, ettől volt jó a film.
- Hugó gyilkolt, egyértelműen ő volt a gonosz karakter.
- Nem - ellenkeztem tovább- Hugó ember volt, emberi érzésekkel, amik talán nem a legdícsőbb érzések, de akkor is emberi érzések. Amitől kirekesztetnek érezte magát, bosszút akart, hibát követet el. Szörnyűt és az is lehet, hogy megbocsáthatatlant, de a tettei mind tipikus emberi tettek, érzések, és hibák voltak.
Edward mereven, meglepetten és talán csodálkozva nézett rám.
- Te ezt, hogy láthatod így? – kérdezte tőlem
Megrántottam a vállam. – Más hogy nem látja így? – kérdeztem vissza.
Miután a vitánkat lezártuk elkezdtük írni a dolgozatunkat, legtöbbször ellentétes nézőponton állva, de a dolgozatba már párhuzamként vettettük papírra.
Még bele sem merültünk igazán, amikor megszólalt a telefonom. Megnéztem a kijelzőt, ami élénken világította Jensen hív felíratott a képembe. Először hezitáltam, hogy felvegyem-e, de igen kitartóan csengett, így egy bocsánatkérő mosolyt eresztve Edward felé, felálltam és kicsit félrehúzódva felvettem a telefont.
- Igen?
- Élsz még? – kérdezte meg tőlem egy fojtott hang, mely Jensenhez tartozott
- Persze, hogy élek még Jensen – kiáltottam fel haragomban, ami egyből felkeltette Edward kíváncsiságát.
- És jól vagy?- faggatózott tovább.
- Hát jelen pillanatban nem annyira, ugyanis a barátomat megszállta valaki, aki még csak távolról sem emlékeztet arra a Jensenre, akit én ismerek.
- De… fizikailag?
- Fizikailag? – süvöltöttem már kritikus hangfrekvencián.
- Nem sérültél meg?
Úgy elkapott, a méreg, hogy még káromkodni sem tudtam igazán, így csak benyögtem a telefonba egy nemet, és lecsaptam a mobilom fedelét. Miután látszólag lehiggadt állapotba kerültem, visszafordultam Edward felé, akinek a szája vékony csíkká változott, és erősen szorította a számítógép állványt.
- Ne haragudj! Bocs, hogy elvesztettem a fejem, és itt üvöltöztem, de Jensennel a mai napon nem igazán … nem igazán értjük meg egymást. Edward csak bólintott.
- Csak aggódik érted, amit teljesen megértek, van is oka rá.
- Ezt hogy érted?
De ahelyett, hogy válaszolt volna, kitért a válasz elől és egy másikat tett fel.
- Te és Jensen együtt vagytok?
- Öhmm – ez most, hogy jött ide, morfondíroztam -, nem. - De ezt most miért kérdezed?
- Csak mert, ő hoz minden reggel suliba majd vissza haza onnan. Sokat is vagytok együtt, eljártok szórakozni, meg hát úgy tűnt nagyon egymásra vagytok hangolódva. És ahogy Jensen rád gond.. néz – javította ki gyorsan Edward a nyelvbotlását.
- Nem. Nem járunk, Jensennel csak jó barátok vagyunk… vagy legalábbis eddig azok voltunk. - Úgy éreztem ezt muszáj leszögeznem Edwardnak, bár a mondat végét, inkább csak elmotyogtam azt is inkább magamnak. Ezután visszatértünk a dolgozatíráshoz, mintha mi sem történt volna.
Mire végre befejeztük, már este nyolc is elmúlt. Tudtam elérkezett az idő a távozásra, de nem füllőtt hozzá a fogam. Míg vártam, hogy Edward elindítsa a nyomtatást, megint elkezdtem birizgálni a karkötőmet. Erre onnan jöttem rá, hogy követtem Edward pillantását, ami az izgága kezemen nyugodott, rögtön abbahagytam, és hogy zavarom elrejtsem pördültem egyet, hogy kibámuljak az ablakon. Odakint már nagyon sötét volt, és mint mindig szemerkélt az eső is. Eszembe jutott, hogy még fel kell, hívjam Jesst, hogy juthat el értem. Reflexszerűen pásztáztam végig a nappalit Alice után kutatva, de mint ahogy két órája, most sem volt jelen a szobában.
- Keresel valakit? – hallottam meg Edward hangját, gondolom túl feltűnően kutattam a testvére után.
- Öhmm, hát, Alice-t. Még fel kell hívnom Jesst, hogy jöjjön értem, de nem igazán emlékszem az idefele útra, szóval… gondoltam megkérem, Alice-t igazítsa útba.
- Jess jön érted?
- Igen, tudod, nála alszom éjszaka, vagyis igazából az egész hétvégét nála töltöm.
- Nem kell.
- Mi nem kell?
- Hogy Jess érted jöjjön. Majd én, elviszlek hozzá.
Bukfencezett egyet a gyomrom izgalmamban.
- Kösz, de nem kell, Jess szívesen eljön értem, nem kell, hogy fáradj.
- Ez nem fáradtság. Gyere – és kezembe nyomta a kinyomtatott dolgozatunk egyik másolatát - vedd a kabátod is én majd odaviszlek.
- Oké - tétováztam továbbra is-, a többiektől nem kellene elköszönnöm?
- Majd én átadom nekik – mosolygott rám, avval az isteni félmosolyával -, Rose-ék most úgysem érnek rá, Alice pedig úgy egy órával ezelőtt kiszökött a hátsó ajtón.
- Oh, rendben van.- De honnan tudta, mit csinálnak a testvérei, én még egy neszt sem hallottam, nemhogy például egy ajtózáródást. Edward felsegítette rám a kabátomat, majd elindultunk ezüst Volvója felé. Ahogy délután most is kinyitotta nekem az ajtót, de most az anyósülésen foglaltam helyet. Gyújtás után, rögtön bekapcsolta nekem a fűtést – nem tudom, honnan tudtam, de zsigerből éreztem, hogy értem teszi- és elindultunk a kanyargós fenyvesek által körbeölelt úton. Meg sem kérdezte Jess hol vagy merre lakik, ellenben magabiztosan vezetett egyenesen a Parker ház felhajtójáig.
- Köszönöm a fuvart.
- Szívesen tettem. Jó éjszakát, Isabella – köszönt el a bársonyos hangjával- álmodj szépeket.
Bár semmi hajlandóságot nem éreztem, mégis erőt vettem magamon és elkezdtem kiszállni Edward mellől az autóból.
- Neked is jó éjszakát, Edward –búcsúztam el én is.
Felszaladtam a bejárati ajtóhoz és bekopogtam. Jess meglepetten nyitott ajtót, - Azt hittem érted kell, hogy menjek.
Válasz helyet csak hátra néztem a sötétségbe beolvadó autóra, akinek vezetője csak arra várt, hogy biztonságban beérjek a házba. Jess egyből vette az adást, kitárta előttem az ajtót, elmosolyodott, majd oda intett Edwardnak. Abban a pillanatban, amint becsuktuk az ajtót, egy reflektor fénye csillant meg a szoba falain, kinézve az ablakon, még éppen láthattuk, ahogy az ezüst Volvo és sofőrje beleveszik az éjszakába.