Like A Shooting Star - 2. fejezet

Az első nap

♣

Mosolyok. Csókok. Búcsúcsók. Egy zöld szempár. Mosolygok.
Aztán vágás.
Vér. A padlón. A falakon. Az ágyon. Mindenhol. Testek. Sikítás. Egyre hangosabb. A sikítás nem szűnik.
Én sikoltok. A saját sikoltozásomra ébredek.
Megint.
Hétfő reggel fél hét.

♣

Ja, a legjobbat nem is mondtam. Apa nem a rezervátumi suliba íratott be, hanem a forksi középiskolába. Így bár a tizenöt perc tényleg luxus távolságnak számít, mint amit megszoktam Phoenixben, de itt nincs közvetlen járat a suliba. Sőt! Semmilyen járat sincs. Ezzel nem is lenne baj, ha éppenséggel, kaptam volna egy kocsit, a csini jogsim mellé, amit már kicsivel több, mint egy éve megszereztem. De nem, apám, néhány múltbéli eset miatt, nem ad alám autót, járgányt, de még egy tragacsot sem. Így vagy lenyelem a büszkeségem és apám elvisz a suliba, vagy elgyalogolok odáig. Amit az itteni időjárás nem tesz vonzóvá. Ugyanis itt állandóan esik. Legalábbis a google szerint. És a tapasztalatom szerint is, és bárcsak két napja tartózkodom itt, az a sejtésem a tapasztalatszerzést e téren már letudtam.
A büszkeség lenyelését választottam, legalábbis mára. Egyébként is úgy áll a helyzet, hogy hazafele a lábbusz marad.

A 15 perc, 28 perccé profitált apám vezetési stílusa miatt, az ő generációját átugrotta a gyorsaság iránti szenvedély. Engem már nem. Végül is ebbe is belemagyarázhatjuk az indián genetikát, ami még kiütközött rajtam, hisz Jacob nagyapámtól örököltem.
Mint mindig, ezúttal is a kézifék hangja térített magamhoz. Apám sok szerencsét kívánt és utamra bocsátott.
Leszegett fejjel mentem be a B épületbe ahol az első órám lesz, méghozzá spanyol. Mindig társasági lény voltam, de a történtek után az elmúlt 5 hónapban igen csak,…kööhm, bezárkózott lettem. A depresszióm nem tett túl jót a szocializációmnak, és még nem voltam teljesen kész a „normálist” hoznom. Így meneteltem előre, míg rá nem találtam a 12-es teremre. Oda mentem bemutatkozni a tanárhoz, mint megtudtam Ms. Martinezhez, aki a kezembe nyomta a tantervet, és egy üres helyre mutatott, hogy üljek le. Kénytelen-kelletlen, muszáj volt felnéznem. Egy hosszú, lófarokba kötött szőke lány mellé mutatott. Ahogy elhaladtam a sorok mentén, mindenki jó alaposan megnézett. Én voltam az új lány. Erre a gondolatra elhúztam a számat. Leültem a lány mellé, aki mosolyogva rögtön be is mutatkozott, Jessica volt a neve. Szimpatikus volt, valahogy rögtön egy hullámhosszra kerültünk, ezért szívből én is visszamosolyogtam rá.
- Isabella. Isabella Black vagyok - mutatkoztam be én is.
- Igen, itt már mindenki tudja ezt - mondta mosolyogva még mindig.
Itt viszont megszakadt a beszélgetésünk, az óra elkezdődött, méghozzá teljesen perfekten spanyolul. Még jó, hogy spanyolból egész jó vagyok, különben igen rosszul kezdődött volna a napom. És a bemutatkozásom nem sikerült volna túl jól. Azt hiszem mindenki rémálma az, hogy új osztálytársai nevetve mulatnak rajta.
Kicsöngetéskor Jessica ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
- Mi lesz a következő órád?
- Biológia – mondtam neki.
- Klassz! Nekem is az lesz, mehetünk együtt.
Miközben leellenőriztük az órarendemet kiderült, elég sok óránk fedi egymást. Ezen kicsit felvidultam.
Mikor beértünk a biológiára, én megint odasettenkedtem a tanárhoz, megismételve mindazt, ami az előző bemutatkozásnál történt. De ezúttal Jessica, rögtön intett üljek a háta mögötti üres helyre. Egy kócos, fekete hajú srác mellé parancsolt.
- Isabella, ez itt Max - mutatott a srácra.
- Szia! - üdvözölt Max.
- Max, ez itt Isabella - mutatott most rám Jess.
- Szia - válaszoltam vissza frappánsan Maxnek.
- Phoenixből jöttél, igaz?
- Igen.
- Ott nem napsütés van, hőséggel? - nézett a fehér kezemre, nagy jelentőséggel.
- De. És itt nem eső van, hideggel? - néztem én is jelentőségteljesen a kezére.
Rám vigyorgott. Őszintén, de avval a csajozós mosollyal, ahogy csak a fiúk tudnak vigyorogni.
- Félig latin vagyok, apám spanyol.
- Félig indián vagyok - vigyorogtam vissza rá önkéntelenül -, de ez csak rejtett identitás.
- Jól álcázod – nevetett most együtt Jessicával.
Talán, mégis csak jót fog tenni ez az új hely. Már rég nem mosolyogtam ennyit, gondoltam magamban. Majd elkezdődött ittlétem második órája.

A harmadik, és negyedik is ugyanebben a sémában telt el, több ember megismerésével. Az ötödik órám, az irodalom, sem Jess, sem Max órarendjével nem egyezett, így elirányítottak, a terem felé.
Megint csak leszegett fejjel mentem az órámra – egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni a kíváncsi szemeket -, mikor neki mentem a falnak. Hál istennek nem estem el, de azért a tankönyveim szanaszét szóródtak a folyóson. Lenyúlva értük, megpillantottam valaki lábát, mire leesett, hogy nem a falnak, hanem VALAKINEK mentem neki – fura pedig valami nagyon keményet éreztem -.
- Jaj, bocs, tök béna vagyok – siettem a magyarázkodással -, ne haragudj!
És miközben az utolsó szót is kiejtettem, két - kíváncsiságtól kikerekedett- gyönyörű szempárba néztem.
A srác nem válaszolt semmit, némán fürkészte tovább az arcomat. Érdeklődése, előbb csodálkozásba, majd fájdalomba, végül haragba csapott át. De ezt mind olyan gyorsan, hogy mire felfogtam, már két gyűlölködő szempárba meredtem. Úgy meglepődtem, hogy odavetettem még egy, bocsit és kikerülve rohantam is tovább az osztályterembe.
Míg mielőtt beléptem mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Ez az előbbi találkozás igen csak furcsa volt. Legalábbis a reakció mindenképp. Nem értem, ha véletlenül neked is mennek, attól még nem gerjedsz végtelen haragra, nem?
A tanárhoz lépve, eljátszottam a mai rítusomat. De a kimenetel most másként végződött. Meg kellett várnom, míg mindenki megérkezett az órára, a tanár rám terelte a figyelmet, és megkért mutatkozzak be. Vonakodva bár, de eleget tettem kérésének. Szigorúan a padlót fixírozva elhadartam, hogy Isabella Black vagyok és Phoenixből érkeztem. A tanár elégedett mosollyal egy pad felé irányított, ezentúl az lesz az én helyem. Felemeltem a fejem, és bár ne tettem volna! Amellé a fiú mellé mutatott, akinek nekimentem a folyóson. Az arcát még mindig a harag maszkírozta el. És még így is gyönyörű egy arc volt.
- Én aztán oda nem! – csúszott ki a számon.
A fiú dühtől átitatott arcán csodálkozás futott át. Azt hiszem szavaim megzavarták.
A tanár meglepődve nézett vissza rám. – Mit mondtál?
- Ööö, semmit.
Zavaromban elindultam a srác felé. Leültem és próbáltam nem rá nézni. De ő folyamatosan engem nézett, bosszús szemeivel.
Hosszú óra volt. Nagyon hosszú.
Kicsengetéskor szemvillanás alatt eltűnt mellőlem.
- Na jó, ez határozottan fura volt! – jegyeztem meg magamnak félhangosan.