Like A Shooting Star

Új Otthon

Meredten bámultam a mellettem elsuhanó tájat. Épp a Quileute-ok (kvíljút) földjére tartottam. Mától ez lesz az új otthonom. Legalábbis elméletben. Egyelőre nem tudom otthonomnak fogom-e érezni valaha.
Oldalra tekintettem a vezető ülésben lévő alakra. Hosszú fekete haja hátul összefogva omlott a hátára, fekete szemét egyenesen előre az útra szegezte. Azóta, hogy utoljára láttam megizmosodott. Gondolom a kétkezi munka végett. Az apám igazi Quileute indiánná vált. Mintha az elmúlt negyven évet nem Phoenix belvárosában élte volna le, mint „tipikus” amerikai családfő.
Hamar akklimatizálódott. Pedig csak másfél hónapja költöztek ide Anne-nel. Anne. Ő a mostohaanyám. Már majdnem 3 éve annak, hogy megismerkedtek. Akkor történt mindez mikor a nagyapám meghalt, és apám eljött La Pushba, hogy fölszámolja a hagyatékát. A vége az lett, hogy beleszeretett egy itteni nőbe – Anne-be -, újraházasodott, és „új” gyermeket nemzett. Így váltam kirekesztetté a tinédzserkorom közepén – legalábbis én így éreztem - és néztem végig, ahogy apám új családot alapított.
De bevallom őszintén nem igazán okozott bennem ez törést. Anyámat sosem ismertem, még szülés közben meghalt. Apámmal bár jól kijöttem, mindig volt közöttünk egyfajta távolságtartás. Anne pedig sohasem akart anyám helyet anyám lenni, így nem igazán éreztem különösebb változást. Anne hozzánk költözött Phoenixbe, attól kezdve apám mindig vigyorogva tért haza, én pedig… nekem pedig nem kellett tovább házvezetőnek lennem.

De aztán alig öt hónapja történt valami. Valami, amitől szétestem, összetörtem. Amitől úgy döntöttek a „szülők”, hogy költözni kell. Új környezet. Ezzel a szóval dobálóztak. Erre van szükségem. Legalábbis ők ezt mondták. Az majd segíteni fog. Segíteni, hogy begyógyuljanak a sebek. Vagy legalább, hogy elinduljon a folyamat.
De én nem hittem ebben. Hisz bárhová megyek, a fájdalom követni fog. Velem marad.
De azért ők felkerekedtek és La Pushba jöttek, hogy előkészítsék a terepet. Én addig Trishnél – gyerekkori jó barátnőmnél –, és szüleinél maradtam, és befejeztem az aktuális félévemet a gimiben.

Gondolataimból a kézifék hangja térített magamhoz. Egy takaros házzal néztem farkasszemet. Gyors helyszínvizsgálat után rájöttem, egy hatalmas házat köszönthetek új otthonomnak, legalábbis a szomszéd házakat elnézve. A ház előtt apa felesége várt, kezében a féltesómmal, Ephraimmal. Apám, kezében a csomagjaimmal, odakocogott melléjük és átkarolta őket; - Isten hozott itthon, kicsim!
Szép fénykép készülhetett volna róluk; sötét hajuk, sötét szemük és sötét bőrük jól passzoltak egymáshoz. Egy boldog család, sugallhatta volna a kép. És akkor itt vagyok most én. Befurakodok közéjük a porcelán bőrömmel, melegbarna szememmel, és a hullámos rézvörös hajammal (anyám vörös hajszíne keveredett apám vérével – igen, vérével -, így eredményezte a génállományom a hajszínemet. Ez a réz árnyalat tipikusan az indiánoknál jellemző. Bár élénkebb, anyám természetes vörös hajzuhataga okán. És ez az egyetlen, ami emlékeztet arra, hogy indián vér csörgedezik az ereimben). Elképzeltem a fotót négyünkről. Mint egy halott az élők között. Erre a hasonlatra elmosolyodtam, mert igazán a dolgok közepébe talált. A mosolyomat, apám saját szavai reakciójának vélte, így az ő mosolya még szélesebbé vált. Kényszerítettem magam egy még szélesebb mosolyra, és beslattyogtam a házba apámék után.