Like A Shooting Star - 12. fejezet

Telihold

Miután tegnap délután hazaértünk Jensennel, nem igazán beszéltük meg a dolgokat, inkább csak ösztönösre vettük a figurát, és úgy tettünk, mintha az elmúlt négy nap meg sem történt volna. Persze ez így kicsit sántít, mert ha tényleg nem történtek volna meg az előző napok veszekedései, akkor most „szópárbajoznánk” és nevetgélnénk. Ehelyett csak csendben ültünk egymás mellett a furgonban, és egyenesen hazahajtottunk, amit néma elköszönés követett.
Este jött tőle egy üzenet, hogy holnap reggel nem tud értem jönni, de a suli befejezte után számítsak rá, a parkolóban fog rám várni. Rögtön az sms-e után, résnyire nyitottam az ajtómat és lekiabáltam apunak, eltud-e vinni reggel. A válasz egy; - Persze, Isabella! – volt. Nem izgattam magam a házon való átkiabálás miatt, hisz Ephraim annak ellenére, hogy már rég aludnia kellett volna, még mindig a legújabb szerzeményének a fülét rágta. Ami nem más, mint egy hatalmas plüss farkas – természetesen népünk legendái miatt kapta éppen ezt az állatplüsst, mert a Quileute meséi azt tartják, hogy a farkasoktól származunk -, és akárhányszor Anne megpróbálta felvenni, hogy lefektesse, síró hangokra emlékeztető jelzésekkel csúszott arrébb a nappali fapadlóján. Így hát senki nem vette a szívére, hogy este nyolc elmúlta után is „hangoskodom” a házban, ahogy Anne szokta mondani.

Tehát a ma reggelt, egy kis orrom alatti morgással kezdtem, apám lehengerlően sebességgel teli vezetése okán. Hiába nagyon bökte a csőrömet, az a plusz tizenhárom perc. A napom a szokásos mederben folyt, egészen addig, míg el nem érkezett a testnevelés óra. Hát, innen indult az az eseménylánc, ami feltette az epret a habos tortámra.

Az órán épp a röplabdázást tanultuk, bár hogy őszinte legyek szerintem nem igazán van ezen mit tanulni. De hát mindegy, engem senki sem kérdezett. Sok háromfős csoportra voltunk beosztva, és az volt a feladat, hogy passzolgassuk egymásnak a labdát, hogy profi, kiforrott ütéseink legyenek. Hogy máshogy állhattunk volna össze, minthogy Jess, Max és én legyünk együtt. Természetesen, mint oly sokszor máskor is a tanár nem igazán figyelt ránk – sokkal inkább magára -, így már elég régóta ugyanaz volt a feladat, ahhoz hogy egyre nagyobb hangzavar legyen a csapatok közti beszélgetések miatt. Egyszer csak kaparós, de felismerhető női hang ütötte meg a fülemet közvetlenül mögöttem. Erőteljes artikulálás, és kihangsúlyozás következtében – ami biztos, hogy nem véletlen volt – tisztán hallottam mi hagyta el kedvenc osztálytársnőm, LC száját. Sőt nem csak én, de az egész terem.
- Igen! Gusztustalan! – szajkózta LC megjátszott felháborodott hangján. – Én is hallottam. Állítólag ott mindenki előtt, a táncparkett közepén kezdte el falni Edward Cullen száját. Tiszta, ribi! Szegény Edward, nem csodálom, hogy elmenekült előle.
Ez volt az a pont, amikor megfogtam a röplabdát, és nem passzoltam tovább.
- Nina mesélte, hogy végigkergette az egész házon, csak mert a srác nem kért belőle. De ez még mind semmi – szavalta tovább LC a mondandóját, egyre hangosabban és hangosabban, hogy a távolabb állókhoz is eljusson. – Az is a fülembe jutott, hogy hétfőn az irodalom óra után, Edward kimérten közölte vele, hogy hagyja békén, nem akar tőle semmit. Persze Bella, azonnal megsértődött, és olyan hisztit vágott le annak a szegény fiúnak, hogy még a Hollywoodi sztárok is megirigyelhették volna.
Hát persze, hogy Nina mesélte, mivel te nem voltál ott a bulin, mert nem voltál meghívva, üvöltött a hang a fejemben.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor a hátam mögé néztem, és megbizonyosodhattam abban, amit már eddig is sejtettem, hogy LC, monológja közben végig engem figyelt. Most egy gúnyos mosoly keretében, diadalittasan nézett rám, hogy most aztán jól megalázott, és visszakaptam azt a múltkori „Rosalies” esetet.
De ha LC azt hitte, hogy ezt annyiban hagyom, hát nagyot tévedett!
Amint visszafordult társaihoz – nekem háttal -, valószínűleg avval a szándékkal, hogy folytassa beszédét, feldobtam a levegőbe a kezemben lévő labdát, és olyan lendülettel, ahogy csak tudtam megütöttem, egyenesen LC-t megcélozva. A labda a tarkóját találta el, olyan erővel, hogy térdre is rogyott a becsapódástól. Ha a mellette álló Peter nem fogja meg, tuti, hogy arcon vágódott volna.
Éles sípszó vágta ketté az éledező tömeg hangját.
- Black! – harsant Mr. Faraday hangja.
- Elnézést tanár úr – mondtam a legmézesmázosabb hangommal, hatalmas tágra nyílt szemekkel, amik az ártatlanságot sugallják -, megcsúszott a kezem!
Max, Jessicával és még sok társunkkal karöltve vihorásztak a markukba, tényként állíthatom sokan úgy érezték jogosan kapta LC, amit kapott.
A tanár bevette a mesémet, csak egy kis fintort küldött felém, hogy vigyázzak jobban, hova és merre ütök. Fölényesen, egyenesen LC könnyes barna szemeibe néztem, felhúzott szemöldökkel, hogy ha harcot akar, hát állok elébe. Ebben a szent pillanatban buggyantak ki a könnyei és kezdett el sírni a terem közepén.
Háromból kettő az én javamra.

Az öltözőben, és a folyóson sokan jöttek oda gratulálni, az öt pont ötös ütésemért. Jess teljesen fel volt dobódva, és oda-meg vissza ecsetelte a történteket. Nem mondom, sokszor mosolyra húzódott a szám, még akkor is, ha tudatában voltam, hogy ez igen csak kicsinyes bosszú volt a részemről.
Jensen kint várt a suli előtt, ahogy a tegnap esti sms-ében is megüzente. Meglepődésének jeleként, felhúzta a szemöldökét. Csodálkozásának az oka pedig nem más volt, minthogy egy egész rajjal masíroztam felé. Általában, csak a Jess-Alex-Max hármas vesz körbe, így biztos fura látványt okozhattam a fél osztályommal körbevéve. El is búcsúztam a többiektől, még mielőtt odaértem volna hozzá.
- Hát, ez meg mi volt?
- Ááá, csak a rajongói klubom – viccelődtem vele.
- Na, gyere, te forksi sztár, várnak a La Pushi rajongóid is. Meg ne várakoztad őket – kacsintott felém.
Igen, ezek voltunk mi. Az igazi Jensenem, az ő igazi Bellsével.

*

Még korán volt, amikor a szokásosnak mondható teadélutánunk – igazából, csak én nevezem így, egyébként tea meg se fordul a kezünkben -, amit mindig Jensen házában töltünk, néhány La Pushi barátunkkal, véget ért. Jensennek és még néhány srácnak dolga volt. Nem tudom milyen dolga, sosem kérdeztem meg. Gondolom a munkájával kapcsolatos.
Nem igazán fűlött a fogam házi feladat készítéséhez, viszont henyélés közben, pedig egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem; most akkor tulajdonképpen mi történt közöttünk Edwarddal? Vajon ő is letámadásnak érezte, azt, ami a bulin történt közöttünk? És mit gondol arról amit LC mondott, hisz ő is ott volt az órán, Alice-szel egyetemben?
Valamikor ezeknél a gondolatoknál, határoztam el, hogy futni megyek. Átvettem egy kényelmes pamut nadrágot, és egy hosszú ujjú pólót. Mp3-mamat beüzemeltem, jó hangosra állítottam, és verandánk mellől induló erdő felé kezdtem venni az irányt. Először lassú kocogással kezdtem, majd egyenletesen gyorsítottam az iramomon. Eközben kemény rock dalok zúzták a fülemet, hogy minden gondolatomat túlharsogják. Nem figyeltem merre megyek, de találtam egy vékony ösvényt és azt követtem. Így kevesebb az esélye, hogy eltévedjek. Egy idő után, az út emelkedni kezdett. A fák ritkultak, és a földes talajt is kezdte átvenni, a hegyvidékes jellegzetesség. A földön kavicsok, majd inkább már kövek egy-két fűcsomóval tarkítva. Egy kanyarból kifutva a természet viccét fedeztem fel. Egy széles sáv volt az út – sejtettem már egy szikla peremén fogok kilyukadni -, de míg szép párhuzamosan a sáv egyik felét fák és sűrű aljnövényzet borította, a másik felét kavicsok, kövek alkották. Nem tévedtem a meredek talajon felfutva egy kis szikla „kiugrást” találtam és alatta elterülve az óceánt. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt a kép, amely elém tárult. Az óceánból szép kecses hullámok emelkedtek ki, és a lenyugvó nap narancssárgás-pirosasra festette az égboltot. Kihúztam a fülhallgatókat, hogy halljam az óceán hangját. Imádom ezt a hangot. A kezdetekben ezt az egy pozitívumot tudtam elkönyvelni, mikor ide költöztünk, hogy a szobámból hallani lehet a hullámok sziklához csapódását, és érezni lehet a sós levegőt. Itt a szikla peremén állva is jól érezhető volt a friss, óceántól harmatozó sós levegő, így mélyeket szippantottam, hogy megtöltsem vele a tüdőmet. A hullámverések és kapkodó lélegzetvételeim közepette hallottam meg először. Egy olyas fajta hangot, mint amilyeneket a phoenixi homokkavicsokkal borított tájakon a fiatalok által sétáltatott kutyák mancsai keltettek. A levegőt benntartva összpontosítottam a zajra. Egyenesen a hátam mögül jött. Így, hogy én már nem vettem levegőt, hallottam a mögülem érkező fújtatásokat. Adrenalintól megtöltött testemet, rögtön hátraarcra kényszerítettem, hogy szembekerüljek a zajt okozó állattal. A fákkal szegélyezett sávból, két hatalmas, barna szempár meredt rám. Medve, villant az agyamba, ahogy megpillantottam az állatot. Hatalmas test, barna bunda, nagy mancsok. Egyenlő medve. Ahogy fogaim közt szűrve vettem egy a félelemtől keltett mély levegőt, rájöttem, hogy értékítéletem nem volt megfelelő. A barna szempár egy hosszúkás pofából származott. Lábai hosszúak voltak, és inkább egy kutyához semmint egy medvéhez tartozhattak. Ahogy testét is alaposan szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez egy hatalmas bronzos- barna bundájú farkas. De még életemben nem láttam ekkora farkast. Állatkertben csak nem sokkal nagyobb testű farkasokat láttam, mint amilyen egy jól megtermett német juhász. De ez a példány, amelyik itt állt előttem óriási volt. Nem igazán mertem megmozdulni még a szememet sem vettem el barna szempárjából. Ami - bután hangzik vagy sem - értelemmel volt teli. Nem tudom, meddig állhatunk így, amikor a farkas megmozdult egyenesen felém lépve. Ekkor fogott el a pánik és a hirtelen menekülési vágytól telve hátrább akartam lépni, azonban megbotlottam egy kiálló kőben. Éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyomat és testemet a gravitáció lehúzva küld háttal a földnek. Még éreztem mikor a derekam a földre vágódott, majd hatalmas csattanást hallva a fejem is elérte végcélját. Éles szúrás hasított a koponyámban, majd eltűnt a színes égbolt és csak a sötétség maradt.

*

A sötétség körbevett. Átölelt, és nem eresztett. Nem volt ott senki és semmi. Csak én. Az érzelmek vihara eltűnt és nem maradt más csak a békesség.

Nem tudom meddig lehettem ebben a légüres térben. A csend, a homály és nyugalom elringatott.
Egyszerűen arra eszméltem, hogy a távolból valami zaj hallatszik. Mely egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Rezdülései egyre hangosabbak. Éles csipogó hang hatolt át a csöndön.

Sötétség. De ez most más, mint az előbbi. Nem áthatolhatatlan. Világosabb. Átlátható.
Halvány sziluettek vesznek körbe. Hunyorítottam, hogy az alakok kiélesedjenek. Székek, és egy vaságy. Egy kórházi ágy. Füleimet újból elárasztotta az a bizonyos csipogó hang. Felemeltem a fejem. Egy műszergépet pillantottam meg, innen jött a fülsértő hang, ami nagy valószínűséggel az én életfunkcióimat mérte. Hát kórházban voltam. Jobbra fordítottam a fejem. Az első, akit megláttam, az édesapám. Közvetlenül mellettem egy székben ült, feje vállára dőlve pihen. Aludt. A mögötte lévő ablakon besütött telihold fényében jól kivehető volt minden egyes sarok. Egy kétszemélyes kórházi teremben vagyok, de csak egyedül foglaltam el.
- Apu! – torkomból nem igazán jött ki hang. Inkább egy krákogós suttogás. Újra próbálkoztam, ezúttal erőteljesebben.
- Apu! – na, ez már jobban szólt. Apám szemei rögtön kipattannak, és egyenesen a szemembe nézett. Hatalmas melegtől sugárzó tenyerébe vette az én aprócska kezem.
- Isabella! – suttogta – Felébredtél?
Válaszul csak bólintottam, bár ezt sem kellett volna, fejembe rögtön belehasított a fájdalom.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalommal teli hanggal.
- Jól – hazudtam neki. Láttam rajta mennyire megijedt, így nem szerettem volna rögtön azzal kezdeni, hogy majd széthasadt a fejem.
Színjátszásom nem lehetett tökéletes, válaszomat még be se fejeztem, rögtön így szólt:
- Hívom az orvost.
Ahogy kinyitotta az ajtót éles fény hasított be a kórterembe. Azonnal elrántottam a fejem, ahogy a fény utat vágott a pupillámon keresztül a koponyámba, fejfájásomat így is duzzasztva. Hallottam, ahogy apám szólt a nővérnek kerítse elő a doktort.
Apám mögött egy magasabb árnyék jelent meg a padlón. Fejemet nem mozdítottam, nem szerettem volna, ha újra elvakítana a kinti világosság. De amint hallottam az ajtó kattanását, fény gyúlt ebben a szobában is. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Elnézést! – hallottam meg egy ismerős hangot. Egy kattanás és hirtelen újra eláraszt a sötétség, majd még egy, a szomszéd ágy írányából. Kinyitottam a szemem, így észrevehettem, hogy a távolabb lévő kis olvasólámpát kapcsolták fel.
- Hogy érzed magad Isabella? – jött közvetlen mellőlem egy kellemes basszus hang.
A hang felé fordítottam a fejemet. És nem mást láttam meg magam mellet, mint Dr. Cullent.
- Mr. Cullen! – buggyant ki belőlem akaratlanul is.
- Carlisle. Tudod, ezt már múltkor megbeszéltük – mosolyodott el buta reakciómra.
- Igen. Elnézést – pirultam el.
- Nos, hogy vagy? – tette fel újra a kérdést, melyre még mindig nem adtam meg a választ.
Nem akartam apám előtt kimondani, hogy rosszul, épp ezért ezt válaszoltam:
- Nagyon fáj a fejem.
- Értem. Ezen nincs is mit meglepődni. Elég alaposan beverted. Emlékszel mi történt?
Végigpergettem történteket. Farkas. Ijedtség. Megbotlottam. Éles fájdalom.
- Igen, emlékszem. Elestem egy kiálló szikladarabban.
Dr. Cullen, hoppá… Carlisle, bólintott. – Valószínűsíthető, hogy így történt.
- Bevághattad egy éles kőbe a fejed – folytatta tovább -, koponyasérülésed lett, és agyrázkódásod. Elég sok vért vesztettél.
Válaszul, csak hümmögtem egyet, hogy értem.
- Egy kis részen le kellett borotválnunk a hajad…
Azonnal a hajamhoz nyúltam, és fintort vágtam.
- …, hogy összevarrhassuk a sebedet. – Carlisle észrevette a reakciómat, így hozzátette. – Ne izgulj, olyan sok hajad van, hogy észre sem lehet venni, azt a kis területet.
Elmosolyodtam: - Köszönöm, Carlisle!
Elfordult, hogy megnézze a csipogó műszert.
- Az életfunkcióid jók. Összefüggően beszélsz, ez is jó. De a fényre érzékeny a szemed – összegezte a doki. – Adok fájdalomcsillapítót a fejfájásodra, de van egy rossz hírem is. Mivel, hogy fejsérülést szenvedtél, és agyrázkódást is kaptál, ezért két óránként be kell, hogy jöjjek felébreszteni téged, hogy biztosak lehessünk benne hogy nem történt semmi komoly bajod.
- Értem.
- Rendben van. Most kimegyek a fájdalomcsillapítóért, utána próbálj meg visszaaludni…
Közbe akartam vágni, de nem hagyta.
- …tudom, hogy sok kérdésed van, de majd holnap megválaszoljuk. És a látogatók is csak holnap jöhetnek be hozzád, természetesen édesapád kivétel.
Felhúztam a szemöldökömet, a látogató szó hallatán. Még is kit várnék én látogatónak az éj közepén. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.
- Két társad talált rád, Jensen és Gábriel (Gébriel), ők hoztak be a kórházba, azóta is kint vannak a váróteremben. Mondtam nekik, hogy ma már úgysem jöhetnek be, de maradni akartak. És… és hát itt van Edward és Alice is.
Elkerekedtek a szemeim. Edward és Alice itt van?
- Amint megtudták mi történt veled rögtön iderohantak. – fejezte be végül Carlisle.
Carlisle kiment, hogy behozza nekem a gyógyszert. Amint kilépett, apámhoz fordultam.
- Jensen és Gábriel?
- Igen. De hallottad! A kérdések holnap! – szigorított be apám, amint elmúlt a félelme.
Miután a doki visszatért, és injekció formájában meg is kaptam a fájdalomcsillapítót, már nem is maradt sok kedvem a kérdésekhez, inkább a terjedő zsibbadást élveztem, mely, lassan de biztosan beborította az agyam. Szemem hamar lecsukódott, de a beígért két óránkénti ébresztések meghiúsították az álmokkal teli alvást.

Like A Shooting Star - 11. fejezet

Fordított kocka

Másnap reggel, farkasüvöltéssel, vérrel és hangos bömböléssel kezdte a napot az agyam. A múlt éjszakai rémálom még mindig üldözött, a farkasvonyítás a szívembe szorult, az öcsém ma reggeli sírógörcse pedig ott csengett a fülemben. Így vágtam neki annak a pár mérföldnek, ami elvezetett a forksi középiskolába. Túl korán startoltam el otthonról, hogy megtudjam, vajon Jensen ma is a szokott időben várt-e rám, ahhoz viszont már túl későn, hogy elkapjam apám fuvarját, ma ugyanis korábban indult el a szokottnál, mert el kellett mennie egy szállítmányért Port Angelesbe. Öröm az ürömben, hogy bár a szokásos felhős ég fogadott az utcára lépve, de az esőfelhők már elvonultak. Minthogy hamarabb indultam, hamarabb is értem be a suliba, jóval a többi diák előtt. Elhelyezkedtem a tizenkettes terem egyik padjában – ami történetesen -ebben a félévben mindenképp- a mi padunk Jessicával -, arra várva, hogy a barátaim is megérkezzenek, és adjanak egy kis értelmet ennek a hétfői napnak. Bár sose vagyok valami hiperaktív reggelente, ma túlszárnyaltam még önmagamat is. Jesst sem mondtam volna éppenséggel kipihentnek, ezért együttes, csöndes beleegyezéssel ültük végig szótlanul a spanyolunkat, talán az első órám óta először. Biológiára menet viszont már felélénkültünk. Oda igyekezvén összetalálkoztunk Emmettel is, aki egy hatalmas vigyor keretében rám kacsintott köszönésképp, amiről egyből eszembe jutott fivére, Edward. Most fogunk először találkozni a csókunk után, villant a tudatomba a felismerés. Ezek után már sörétes puskával sem tudtak volna egy helyben tartani. Max nem értette a viselkedésemet – mitől is lettem ilyen izgága -, ellenben Jess rögtön levágta a szitut. Az ötödik órámra már Taz –a tasmán ördög – is megirigyelt volna. Nem tudtam mi a helyzet közöttünk, a csókunk nagyon szenvedélyes volt, de az utána lévő bocsánatkérése és eltűnése elbizonytalanított. A terem felé közeledve, a szívem egyre vadabbul kalimpált, egyszerűen nem tudtam eldönteni mosolyogva forduljak be a terembe vagy vágjak teljesen semleges arcot. Tépelődésemnek köszönthetően a végeredmény se ilyen se olyan nem lett, számat rágva félig lehajtott fejjel léptem át a küszöböt. Edward ott ült a szokott helyén, szemeit épp akkor függesztette az ajtóra, mikor beléptem az ajtón. Hmm, remek időérzék.
- Szia! – köszöntem neki, amikor odaértem hozzá. Szerencsére hangom nem árulta el izgatottságomat, nem remegett meg. Leültem mellé, majd elővettem a táskámból a füzetet és a kinyomtatott dolgozatot, amit pénteken írtunk meg közösen.
- Szia, Isabella! – köszönt vissza Edward, ugyanolyan lazán, ahogy az előbb én tettem.
Hosszú másodpercekig nem szólaltunk meg, amik nekem óráknak tűntek, így tettem, amit mindig teszek, ha zavarban vagyok; birizgáltam a karkötőmet. A szemem sarkából úgy láttam, mintha Edward arcán átsuhanna egy mosoly, de hamar rendezte arcvonásait, így nem lehettem biztos benne.
- Isabella!
- Igen? – kaptam fel a fejem, Edward szavai hallatán.
- A szombat estéről…- nézett karamell színű szemeivel, az én egyszerű csokoládébarna szemeimbe. Vártam, hogy folytassa, de elakadt, és újra kellett kezdenie mondandóját.
- Ami szombat este történt, azt…
- Jól van gyerekek, házi dolgozatokat elő! – harsant Ms. Hill magas, trillázó hangja, ahogy belépet a terembe.
Edward felé fordultam várva, hogy folytatja-e, vagy megvárja vele az óra végét. Sajnos az utóbbi változat mellett döntött. Amivel engem az őrületbe kergetett. Egy teljes órát várjak arra, amiről már így is két napja töprengek? Vajon mit akart mondani?
Fogalmam sincs miről volt szó a mai irodalom órán, annyit észleltem az egészből csupán, hogy Ms. Hill kitépte a kezemből a dolgozatunkat, mert elbambultam miközben körbejárta az osztálytermet, hogy összeszedje azokat. Folyamatosan a tábla feletti órát bámultam, néztem hogyan teltek a percek – teszem hozzá, csigalassúan -, még jó, hogy nem a hátsó falra rakták, különben biztos, hogy nyakmerevedésem lett volna az óra végére. Volt egy olyan érzésem, hogy a kezembe és a lábamba is rángógörcs ragadt, ugyanis többször is felém pislantott a tanár és néhány tőpadtárs szomszédom is, hogy mi a jó istent dobolok a lábammal, az óra kezdete óta.
Egy szó, mint száz türelmetlen voltam. Méghozzá a rosszabbik fajtából.
Mire végre kicsöngettek, már meg se tudtam volna válaszolni azt a kérdést; vajon akarom én hallani mit akar mondani Edward? Mikor kiürült a terem fura mód, elárasztott a nyugalom. Bármit is mond, sokat már nem változtat az életemben, a legrosszabb dolog, ami megtörténhetett velem, már megtörtént. Edward felé fordulva vártam, hogy befejezze mondandóját.
Egy fájdalmas, félmosoly jelent meg arca szegletében.
- Isabella! Az, ami szombat este történt közöttünk, többé nem történhet meg.
- Tessék? Miért nem?
- Mert nem szabad. Ami történt az hiba volt! Nem lehetsz a közelemben, pláne nem, ha kettesben vagyunk.
- Hiba? – ismételtem el az egyetlen szót, amit még fel is fogtam, és aminél le is ragadtam. – Hiba? – hangom egyre dühösebben csengett.
- Isabella! – mélyültek el Edward ráncai, ahogyan a komolyabb hangfrekvenciát próbálta megütni velem szemben.
Nem akartam kiborulni. Nem akartam lealacsonyodni. Nem akartam azokhoz a lányokhoz hasonlítani, akik hiszti rohamot kapnak, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerették volna. Mély levegőt vettem, hagytam, hogy hirtelen haragom tovatűnjön. Ezért csak ennyit mondtam – bár tény, hogy egy kevéske düh ott remegett a hangszálaimban (legalábbis akkor azt hittem, az düh,) mikor kimondtam ezeket a szavakat;
- Bella!
Edward furcsán megfeszülve, kérdéssel a szemében tekintet fel rám, ekkora ugyanis már felpattantam a székemről.
- Bella! – ismételtem újra. - Itt mindenki így hív, nincs kivétel. Ne szólíts többé Isabellának! – evvel a vállamra rántottam a táskámat és kivonultam a teremből.

A menza bejárata előtt várt rám Jess, a fiúk nélkül. Egy kis lányos csevegésre számított. Hát, csalódnia kellett. Odaérve hozzá, csak megráztam a fejem, és benyitottam az ebédlőbe. Tartottam az ajtót, hogy kövessen, beszélgetni egyelőre nem volt kedvem, de nem akartam vele bunkó sem lenni, így próbáltam enyhíteni a rosszul szocializált viselkedésemen. Beálltunk a sorba, találomra, oda se figyelve vettem el az ételt, és miután Jess is végzett a kajaválasztással, nagy svunggal indultam el az asztalunk felé. Egy fekete, szanaszét álló hajú kis alak jött velem szemben, a harag ködén átlátva, rá is jöttem, hogy Alice az. Mosolyogva tartott felém, már épp nyitottam a számat, hogy köszönjek neki, amikor hirtelen megtorpant. Nem igazán értettem a reakcióját, így én is megálltam, hátha valami baj történt, amit én nem vettem észre. Alice-t vizslattam mit vehetett észre, amit én nem, így jöttem rá, hogy szemei mögém fókuszáltak. Hátrafordultam. Amikor belém villant, hogy Alice miért torpant meg, elöntött a méreg. Edward állt a hátam mögött, erősen fixírozva testvérét. Visszafordultam Alice-hez, hogy szóljak, nyugodtan mondja el, amit akart, hagyja figyelmen kívül Edwardot, ne ő határozza meg, beszélhet-e velem vagy sem. De mire mindezt a mozdulatsort megtettem Alice-nek már csak a hátát láttam, amint az ellenkező irányba haladt, mint én. Így hát én is folytattam utamat az asztalunkhoz, de végül mérgemben a tálcámat igen erőteljesen vágtam le, olyan nagy koppanással, hogy a fél menza engem kezdett el vizslatni, mi is ütött belém, lesz-e balhé, amin majd jót csámcsoghatnak a héten. A bámészkodók közé tartoztak a Cullenek is, de csak Edward tekintetébe kapaszkodtam bele, hogy egy sötét, lesajnáló pillantást vethessek rá, és azon nyomban megvontam tőle a figyelmemet, sugallva, hogy igen kicsinyes viselkedésre, én is tudok kicsinyesen válaszolni.

Jess, a hátralévő órákon próbálta kiszedni belőlem mi is történt, de úgy látszik szájzárat kaptam, ugyanis még hárításra sem vettem a fáradtságot, egyszerűen nem szólaltam meg. Se nem voltam már dühös, se nem voltam szomorú, inkább csak nagyon csalódott, és talán egy kicsit el is keseredtem. Sok fiútól vártam volna el inkább ezt a viselkedést, sem mint Edwardtól. Ha vele nem kezdek – pardon, ha ő nem kezd velem -, akkor a családja sem, és én sem a családjával? Hogy is van ez? Melyik korban élünk pontosan? Attól, hogy ő nem akar a közelemben lenni, attól Alice-nek miért nem szabad? Esetleg Alice-t nem taszítom annyira, mint őt. Erre talán még nem gondolt? Esetleg Alice szívesen „kezdene” velem. A fene egye meg!
A nap végén Jess, egy lemondó sziát mormogott az orra alá, elköszönésképp, de nem igazán tudtam magamra venni. Tény, hogy megérdemelten jutott ez nekem.
A parkoló felé sétálva egyszerűen lemerevedtem, olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan üvegburoknak mentem volna neki. Jensen állt a járdaszegélynél, kék furgonja előtt. A fura az volt, hogy nem az épületek felé nézett, mint mikor engem vár, hanem kicsit balra merev testtartással állt, szemét egy pontra szegezve. Farkasszemet nézett Edward Cullennel. Miért is lepődtem meg? Ma mindenki inkább Edwarddal szemezget, sem mint velem foglalkozna. Azt hiszem ideje tudomásul vennem, hogy a második helyre szorultam, legalábbis Edwarddal szemben.
Mindketten mereven álltak egymás felé fordulva, csak a törzsük volt kicsit előrehajolva, mint mikor arra várnak, hogy kezdődjön a harc, hogy végre összecsaphassanak.
Megköszörültem a torkomat. Egyszerre kapták felém a fejüket.
- Bells?! – tért előbb magához Jensen, mint Edward.
Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom az előbb lezajlott incidenst, Edwarddal egyetemben.
- Értem jöttél? – kérdeztem vissza.
- Igen – bólintott, majd válaszolt hangosan is Jensen.
Közelebb léptem hozzá. – Akkor megyünk?
Jensen ismét bólintott, majd elindult a vezető ülés felé.
Ahogy a furgon felé haladtam, szinte súroltam Edwardot, de csak a szemem sarkából néztem rá, köszönni nem köszöntem. Edward ugyanígy tett.
Amint elhelyezkedtem az anyósülésen Jensen ráadta a gyújtást és kifaroltunk egy szempillantás alatt. Hát a nap elején, nem fogadtam volna arra, aki azt mondja, Jensen melletti ülésben kötök ki a nap végére, és Edward lesz az, akit még akkor is a visszapillantó tükörben fogok keresni, mikor már rég látótávolságon kívül ért.

Like A Shooting Star - 10. fejezet

Másnaposság

A tegnapi ragyogó napsütésből semmi sem maradt. Sem a szívemben, sem Forksban.
Elmosta az eső.
Bár ebben a kisvárosban folyton felhős az ég, ilyen égszakadásra még nem volt példa, amióta ide költöztem. Reggel, alig pár órányi alvás után, mennydörgésre ébredtem, odakint zuhogott az eső, és villámok cikáztak át az égbolton.
Jess és Alex még aludtak a szomszéd szobában – ezt könnyű volt megállapítani Alex horkolásából -, de nem is lett volna ezen mit csodálkoznom, hisz csak négy órája annak, hogy vége szakadt a bulinak.
Betámolyogtam a fürdőszobába, egy pillantást vetettem magamra a tükörben és már másztam is a zuhany alá. Mit is mondhatnék, abszolúte meglátszott rajtam az „éjszakázás”. Felvettem a legrégebbi farmeromat egy v kivágású kheki színű pulóverrel, hajamat pedig… a hajamat meg hagytam úgy, ahogy volt.
A konyhapultra támaszkodva ettem meg a mai reggelinek szánt müzlimet, miközben megbabonázva bambultam ki az ablakon a vihart figyelve. A phoenixi nagy nyári orkánokra emlékeztetett. Miután bepusztítottam a müzlimet nekiálltam a ház kitakarításának. Először is összeszedtem a szemetet, az elhagyott papírpoharakat és szalvétákat. A maradék italokat kiöntöttem, a chips morzsákat pedig kidobtam a kukába. A tálakat behelyeztem a mosogatógépbe, hogy az elvégezze helyettem a piszkos munkát. Felmértem a terepet, de tudtam, hogy most jött el a porszívózás ideje. Viszont ezt, addig hanyagolnom kell, míg Alexék fönt horpasztanak a szobájukban. Úgyhogy úgy döntöttem, addig is visszateszem az értékeket a helyükre, nehogy Matt azt higgye kirabolták, míg nem volt itthon. Bár lehet, észre se venné, hogy nincs minden tárgy a helyén. Ekkor szerencsére, a kócos, szöszi tulaj előbukkant a lépcsőkorlát mögül:
- Hát, te meg mit csinálsz? – kérdezte álomittasan.
- Nem tudom, mondd meg te! Neked minek tűnik, mit csinálok?
- Készülsz Jennifer Lopez, *Made in Manhattan-beli szerepének elhappolására.
- Na és? Szerinted enyém lesz a szerep?
- Ha így folytatod minden bizonnyal…Hagyd abba, jó, Bella!? – szólt rám, kissé türelmetlenül Jess. - Ez az én dolgom lenne, nem a tiéd!
- Ugyan, csak segítek! Végül is én voltam az, aki majd három napig élősködött a nyakadon.
- Jaj, hagyd ezt! – legyintett. - Egyáltalán nem élősködtél! Én hívtalak meg!
- Én meg köszönetképp segítek kitakarítani neked!
- Te nem segítesz, hanem elvégzed az egész munkát.
Mit mondhattam volna erre? Így csak megvontam a vállam.
Jess viszont tudta erre a válaszát. Félreállított, és nem hagyott tovább takarítani, helyette végignézhettem, ahogy ő és Alex civakodva befejezi a melót.
A nap hátralévő része evvel el is ment.
Hosszú búcsúzkodás után Alex elindult haza – na persze, nem a tőlem való elköszönés húzódott el -, majd utána mi is kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk La Push felé.

A házunkhoz közelítve egy alak rajzolódott ki a verandánkon.
Alkonyodott már, és az eső is kitartóan esett tovább, így a sötétség miatt, már majdnem a házunkhoz értünk, amikor felismertem azt, akihez a sziluett tartozott. Azt, akivel tegnap egyáltalán nem beszéltem, az azelőtti két napon meg csak ordítoztunk egymással, ha érintkeztünk is valahogy.
Jensen volt az.
Jensen Uley.
- Holnap találkozunk. Kösz, a fuvart! – köszöntem el Jesstől.
- Érted jöjjek holnap?
Pillantásom Jensen felé kúszott.
- Nem – mosolyogtam rá. – Majd megoldom… így vagy úgy.
- Rendben. Vigyázz magadra! És hívj, ha kellek!
Becsuktam a metálkék Ford Mustang ajtaját, és néztem, ahogy elhajt vele Jess.
Rávettem magam, hogy megforduljak, és szembenézzek olyan dolgokkal, melyek következménye lehet, hogy mélyebben fog érinteni, mint azt szerettem volna.
Felsétáltam a verandánk lépcsőjén, és Jensen elé álltam.
Egymásba fúrtuk tekintetünket. Egyikünk sem kezdett bele monológjába. Olyan déjà vu-m van.
Meg is untam.
- Jensen!? – bár enyhe kérdő hangsúly is kicsengett a szavamból, de eskü nem direkt. Eskü! Tényleg! Na, ezt hagyd abba, szóltam magamra. Ilyen béna belső monológot, szidtam magam tovább. Ebből is látszik Jensen milyen sokáig nem szólalt meg. Sebaj, egyre profibb leszek a szemezésben.
- Bella! Én azért jöttem… Azért jöttem, mert…
Mondd azt, hogy, sajnálod, rimánkodtam magamban. Kérlek! Hogy nem úgy gondoltad. Ne avval gyere… Ne avval, hogy a Culleneket kerülni kell, hogy veszélyesek.
- Sajnálom, Bells! – szólalt meg végre.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt, idegességemben.
- Sajnálom azt, ahogy beszéltem veled. Hogy üvöltöttem. De…
Ne, ne, ne!
- … a Cullenek veszélyesek. El kell őket kerülnöd. Nem biztonságos négyszemközt maradni velük.
- Jensen – akartam félbe szakítani.
- Ők rosszak. Gonoszak.
- Miért azok, Jensen? Nekem nem tűnnek azoknak. Semmi erre utaló jelet nem láttam. Sőt, mindannyian nagyon tisztelettudóak és kedvesek. – oké, Emmett talán nem annyira tisztelettudó… és talán Rosalie sem annyira kedves, de hé, hétből kettő nem olyan rossz arány egy ekkora családban - Ha tudsz valamit, amit én nem, mondd el!
- Én szeretném, de nem lehet – rándult meg Jensen arca. – Kérlek, bízz meg bennem!
- Én szeretnék. De ameddig csak sületlenségnek, féltékenykedésnek hallatszik az, amit mondasz, amit nem tudsz, vagy nem akarsz alátámasztani, addig… - hagytam a levegőben a mondatom végét.
- Bella! – kezdett megint ideges lenni. De nem volt kedvem még egy veszekedéshez.
- Szia, Jensen! – keményen ütött vissza a fülembe e két kiejtett szavam. Hátat fordítottam és beléptem a házba. Amint becsukódott az ajtó, hátamat neki vetettem, és elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Isabella? Valami baj van?
- Semmi baj, apu! – töröltem le gyorsan könnyeimet a kézfejemmel.
- Jensennel találkoztál? Elég régót vár rád. Mondtuk neki, hogy várjon idebent, de mindenképp kint akart maradni.
Sejtettem, hogy Jensen délután már el is jött hozzánk, hátha itthon talál. De nagyon jól tudja, ha Jessnél töltöm a hétvégét, csak estefele vet haza sors. Valószínűleg, Jensent is nyugtalanította a jelenlegi viszonyunk. De nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettük volna.
- Igen, apu. Kint beszéltünk – szipogtam még egy egész kicsit.
- Oh, hmm, értem.
- Felmegyek lefeküdni, fáradt vagyok, vacsorára sem jövök le – pusziltam meg apa arcát, miközben elhaladtam mellette, hogy felmasírozhassak a lépcsőn.
- Rendben. Szólj, ha mégis ennél valamit.
Felmentem a szobámba, táskámat a sarokba hajítottam, és lerogytam az ágyamra.
- Ilyen hétvégét! – dünnyögtem magamnak félhangosan.
Bár tény, hogy le akartam rázni apámat, igaz, ami igaz tényleg fáradt voltam. Testileg-lelkileg egyaránt. Átvettem a pizsamámat – egy régi tréning nadrág, trikóval – és máris a paplan alá temettem magam. Zaklatottságom ellenére, egyből elaludtam.

Igéző zöld szemek. Ty szemei. Átkarolva forrunk egymás csókjába.
- Siess vissza! – szól még utánam.
Rámosolygok.
Fekete snitt.
Visszatérve kitárom az ajtót, a tévé és a zene foszlányait hallom, de az emberi beszéd zörejét egyáltalán nem. Piros festék a falon. Nem – jövök rá -, ez vér. Befordulva a nappaliba csak vért is testrészeket láttok. Torkomból előbuggyan a sikolyom.

Magamhoz térve, még az utolsó pillanatban nyeltem vissza vérfagyasztó sikolyom, nehogy a békés, alvó házban felverjem családomat.
Szívem őrült ritmusban járt táncot, de most nem Edward selymes szavainak hallatán. Hanem a félelemtől.

Éles visítás vájt utat bódító tudatomba. De ez nem az én sikolyom. Viszont ismerős. Újra hallottam. Hát persze, ez térített magamhoz az álmomból – csapok a homlokomra gondolatban. Erre ébredtem fel. Ablakomhoz siettem, hogy kinyissam és kihajolhassak rajta. Még egy. De ez nem sikoly. Hanem üvöltés. Valami állat. Farkas. Ez egy farkas üvöltése. Hosszú, elnyújtott, és szívszaggató.



*Magyarul, Álmomban már láttalak címmel jelent meg. Jennifer Lopez egy szobalányt játszik benne.

Like A Shooting Star - 9. fejezet

Meglepetések

Meleg simogatta a bőrömet. Hasamon fekve, jobbra fordítottam a fejem. Éles fény vájt utat csukott szemhéjamon keresztül. A szemembe szúródott világosság miatt, nyöszörögve a párnám alá dugtam a fejem. Onnan pislákoltam ki az ablak irányába. Sütött a nap. Ittlétem óta először. Az éles fény, mely még a lehunyt szememen keresztül is elvakított, a Nap volt. Sugarai végigcirógatták a testemet, melyet a takaró csak félig bugyolált be. Valószínűleg álmomban lerugdostam magamról, hogy a meleget adó fény minél jobban hozzám férjen.
Késő reggel ébredtem, az óra 11:13-at mutatott, mégse volt kedvem felkelni, ki akartam élvezni a nap melegét, melyet rég elszakított tőlem a forksi időjárás. Hátamra fordulva észrevettem, hogy nyitva állt a két szobát elválasztó ajtó, fejemet kicsit megemelve átkukucskáltam, ám meglepetésemre a szomszéd szoba ágyát üresen találtam. Kíváncsiságom kihajtott az ágyból, az előkelő lépcsőn leérve, rögtön átvágtam a hatalmas előszobán, azt gondolván, hogy Jesst a nappaliban találom, a buli szervezésével foglalatoskodva. De a nappali üresen állt, ahogy a mögötte lévő étkező és konyha is. Visszafordultam majd az ellenkező irányba kanyarodva be, beléptem a másik nappaliba, ahol a tévé előtt a kanapén kuporodva találtam rá Jessre, müzlis tállal a kezében.
- Jó reggelt, álomszuszék! – köszönt mosolyogva.
- Régóta fenn vagy? – kérdeztem csodálkozva, hiszen Jess általában jóval később ébred fel, mint én.
- Ó, igen! Kerek 20 perce.
- Húú! Dél előtt felkeltél? Tényleg izgatott lehetsz, a buli miatt.
- Ettől lesz hangos a forksi középiskola. Hetek múlva is emlegetni fogják.
- Mint minden Jessica Reesaer bulit – mosolyogtam rá. – Mit eszel? – néztem bele pofátlanul a tányérjába.
- Mézes-mogyorós müzlit. Kérsz?
Bólintottam.
- Gyere!
Kimentünk a konyhába és Jess készített nekem egy adagot és magának is egy újabbat. Majd visszaültünk a tv elé, mesefilmeket nézni.
Mire feltápászkodtunk és összeszedtük magunkat, már magasan járt a nap. Kellemes 23 fok körül járt az idő, így meggyőztem Jesst, a teraszon kezdjünk bele a parti részleteibe. Mikor Jess hosszú percekig beszélt, a Nap felé fordulva szívtam magamba a fényt és a meleget, hiszen nem tudhattam mikor lesz benne részem legközelebb.
Kiválogattuk a cd-ket, elpakoltuk azokat az értékeket, melyek meghaladták a megye GDP-jét. Néhány bútort arrébb tolva rendeztük át a földszinti szobákat, majd a teraszról is levittünk pár kerti alkalmatosságot, a zsúfoltság elkerülése végett. Ezek után fogtuk magunkat is elugrottunk városunk egyetlen hipermarketébe és bevásároltunk a buliba. ( Az alkoholos italokat Matt házi bárjából csórtuk el). Hazaérve, elhelyeztük a ház különböző pontjain az italokat – édességeket, poharakkal kiegészítve – tányérokkal nem vesződtünk, tudtuk, azt úgysem használja senki -.
Miután mindezzel végeztünk már csak lezuhanyozni volt időnk és felöltözni a bulihoz. Alexet, így is egy szál törölközőben engedtem be. Szerencsére Maxet már felöltözve, ámbár smink nélkül. Míg teljesen el nem készültünk a fiúk tartották a frontot, és miután együtt hagytuk el hálóinkat Jessel, a nappaliban már egy kisebb osztag várt minket, és falatozott a chipses tálakból.

- Észvesztően nézel ki, Bella!
- Öhm – jöttem zavarba egyből -, izé, kösz Max.
Elfordítottam a tekintetem Maxről, mert igen csak zavaró volt az, ahogy folyamatosan bámult, rajtam legeltetve a szemét. Max jóképű, jó fej srác, nagyon szeretem, de csak, mint a barátom… és azt azért nem viselem jól, ha egy barát „így”, ilyen intenzíven mustrál.
Ahogy elfordultam magamat láttam meg az üvegajtós szekrény visszatükröződésében. Tény, magam ellen hívtam ki a sorsot, ugyanis egyik legszexibb ruhámat vettem fel. Anno, főleg akkor viseltem, amikor Ty-jal édes kettesben töltött romantikus randin vettünk részt. Ilyenkor egy előkelőbb – ám nem puccos – helyre mentünk vacsorázni, majd a város gyönyörűen kivilágított utcáin korzóztunk. A tükröződésből egy barnás-rézvörös kontyba rendezett hajú lány nézett vissza rám. Barna szemeit mézszínű szemfesték keretezte körbe, szempillája tövében barna szemhéjporral. Telt ajkán halvány barack szájfény csillogott. Halvány sminkjével ellentétben a ruhája csak úgy vibrált. Élénkpiros ruhájának enyhe fodra combközepéig ért. Ruhájának csipkés ujja a vállára csúszva nyugodott. Ez a lány én voltam.
- Húú, Max mindjárt leteper! – súgta a fülembe legjobb barátnőm.
- Akkor én el is húzom a csíkot, egy italért – súgtam vissza.
Ahogy a tömeg duzzadt vele párhuzamosan lett egyre hangosabb a zene; „… It’s getting hot in here, so hot, so take off all your clothes…”
A buli elején sokat csacsogtam azokkal, akikkel közelebbi barátságban vagyok a suliból, de rengeteg olyan ember volt itt, akit csak látásból ismerek. Ellenben velem, Jess mindenkivel váltott pár személyes szót. Sokat is táncoltam, főleg a pergő számokra, ilyenkor Max közeledni próbált, de minden egyes lassú számnál színpadiasan levonultam a „táncparkettről”. Épp a medence mellett beszélgettem Ashley-vel, amikor már sokadszorra láttam kirohanni Jesst a házból, fejét ide-oda forgatva, mintha keresne valakit.
- Kit keresel? – léptem oda hozzá.
- Senkit! – vágta rá azonnal. Sarkon fordult és gyorsan elviharzott. Utána mentem, odaintve egy bocsit Ashley-nek. Követve Jesst szinte az összes földszinti helyiségen keresztülmentünk, végül a bejárati ajtónál értem utol. Kilesett az ablakon körbevizslatva az autókat, melyek elárasztották a feljárót.
- Ugyan már Jess! Miért titkolózol? Hiszen látom, hogy keresel valakit.
Csalódott arccal felém fordult, és így válaszolt;
- Edwardot keresem. Meghívtam a házibulira, és tényleg azt hittem, hogy eljön.
Néhány pillanatig hallgattam, míg megemésztettem a hallottakat.
- De hát, miből gondoltad, hogy eljön? Ő és a testvérei sosem vesznek részt ilyen programokon. Emiatt ne legyél csalódott. A buli így is remek.
- Nem! Félre érted! Miattad vagyok csalódott. Azt hittem a te kedvedért eljön. Úgy láttam, hogy kezd köztetek kialakulni valami. És … és rá akartam segíteni kicsit.
- Vagy inkább beleavatkozni, nem?
Még inkább elkeseredett, és mivel igazából nem haragudtam rá, hozzátettem, hogy megvigasztaljam.
- Jess! Nincs semmi baj, nem történt semmi. Edward és én… köztünk nincs semmi. Nem volt oka rá hogy eljöjjön. Emiatt ne legyél szomorú.
Bár szavaimat vigasztalásnak szántam, saját magamat inkább elszomorítottam. Most tudatosult bennem, hogy igenis azt hittem kialakulhat valami köztünk Edwarddal. Pláne a tegnapi nap után, akkor úgy éreztem, közelebb kerültünk egymáshoz.
Biztatásként rámosolyogtam Jessre;
- Na, gyerünk! Keresd meg Alexet és élvezd a bulidat! És élvezzétek egymást is – kacsintottam rá, hogy feldobjam, kicsit.
Mikor Jess eltűnt a láthatáron, felsompolyogtam a lépcsőn egyenesen a szobámba. Lezuttyantam az ágyra, és alapos ismeretségbe bonyolódtam a plafonnal. Mindezt alapos letargiába süllyedve, a felszűrődő tompa hangok kíséretében. Egyszerre peregtek őrült sebességgel a gondolataim, és egyszerre hagytam veszni a fonalat, semmire se gondolva.
Nem tudom mennyi idő telt el így, talán pár percre el is szunyókáltam, ám hirtelen arra eszméltem, Alex áll előttem, és engem szólongat;
- Bella! Bella, ébren vagy?
- Igen, bocs, azt hiszem lementem alfába.
- Gyere velem! Jess mindenhol téged keres… vagyis inkább kerestet.
- Nem igazán van kedvem lemenni – biggyesztettem le az ajkam.
- Kit érdekel? Engem személy szerint csak az, hogy Jess ne kaparja ki a szemem, mert nem vittelek elébe.
- Jól van, jövök!
Kicsit szétziláltan baktattam Alex után. Az ágyon fekvés után a kontyomból itt-ott kikandikált pár göndör hajtincsem, és a magas sarkú szandálomat sem vettem vissza, így mezítláb meneteltem le a perzsaszőnyegen.
Minthogy nem vettem fel Alex tempóját, alaposan lemaradtam mögötte. Mire én egyáltalán ráfordultam a lépcsőre, ő addigra már az utolsó fokokon lépkedet. Miközben lefele haladtam, az előszobát járattam körbe a szemeimmel. Még javában tartott a buli, elég sokan rázták a nagyobbik nappaliban, és az előtérben és súrolták egymást a fiatalok. Szememmel megkerestem Jesst, és próbáltam kitalálni mi volt ilyen sürgős. De ő csak ragyogó mosolyával nézett felém. Két dolog történt egyszerre, mikor észrevettük egymást a tömegben; Jess odafordult a mellette állóhoz felém mutatva – gondolom, azt közölhette vele, hogy „ott” vagyok -, aki felém fordult, mire én abban a percben ledermedtem ott a lépcső közepén, ugyanis akinek Jess mutogatott, hol is keressen engem, nem más volt, mint Edward Cullen.

A gyomrom görcsbe rándult, nehezen vettem levegőt, és még mielőtt elájulhattam volna, a lépcsőkorlátba kapaszkodtam. Észhez térítettem magam, és elindultam feléjük. A maradék lépcsőfokokat vaktában tettem meg, mert pillantásomat, Edward szemei még mindig rabul ejtve tartották. Szótlanul érkeztem meg elé, olyan közel állva meg hozzá, hogy ha akarnám egy féllépésnyit előrelépve, már össze is fonódhatnának az ajkaink. Nem csak én álltam ott némaságba burkolózva, Edward sem szólt egy szót sem. Csak néztük egymást. Mélyen, egymásba merülve.
- Khm. Most, hogy megtaláltátok egymást, akkor én le is lépnék. Szórakozzatok jól! – mutatta fel mindkét hüvelykujját Jess, miután Edwardnak már háttal állt. Válaszul kimeresztettem a szemem, hogy hagyja abba a nonverbális megnyilvánulásait.
- Gyönyörű vagy.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Táncolsz velem?
Válaszul bólintottam.
Edward megfogta a kezem, és a parkett felé húzott. Ebben a pillanatban a zene váltott, és egy lassú ütem kezdett szólni a hangfalakból. Nem volt vitás, hogy Jess keze volt a dologban. De most az egyszer hálás voltam érte.
Edward magához vont, és két karomat a nyaka köré kulcsolta. A dal ritmusára andalogtunk.
- Eljöttél – súgtam a fülébe, én magam sem tudva, hogy állítottam vagy inkább kérdeztem.
- Igen.
- Miért?
Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem válaszolt azonnal. Én sem kérdeztem meg még egyszer, de a szememmel üzentem, hogy várom a választ.
- Miattad.
A szívem, olyan heves dübörgésbe kezdett, hogy azt hittem mindjárt kiugrik a helyéről. Fülemben pedig újra is újra csengett az a szó, mellyel minden elkezdődött. Az a szó mely a kezdet volt; Miattad. Miattad. Miattad.
Mint egy beakadt bakelit lemez.
Edward lassan felém hajolt, ajka veszélyesen közel került az enyémhez. Ebbe a pózba merevedtünk. Nem mozdultunk. A táncot is abbahagytuk, így állván a táncoló testek közepette. Telt ajka súrolta az enyémet. Csak sóhajaink cirógatták egymást.
Megtettem a következő lépést. Áthidaltam a köztünk lévő maradék távolságot. Szám egyből rátalált az ő szájára. Ajkaink simogatták egymást. Csókunk óvatos volt, és szűzies. Először. Ahogy ajkaink egymásra találtak és megízlelték egymást, csókunk egyre hevesebb és követelőzőbb lett. Egyre erősebben kapaszkodtunk a másikba. A forróság csókunkból indult, majd végigperzselte az egész testemet. Szinte már lángoltam.
Ajkam épp újabb csókért esedezett, mikor Edward elszakította magát tőlem. Erősen zihált, aranyszínű szemei, mintha égtek volna.
- Ne haragudj! Ezt nem lett volna szabad- mondta megtört hangon Edward, majd, mint a szélvész, elviharzott mellőlem.
- Várj! Edward! – rohantam utána.
Céltudatosan megindult az előszoba irányába, nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy kitaláljam a bejárat - azaz a mostani funkciója szerint a kijárat – lesz a végcélja. Levágtam az utat - hála a többszöri megfordulásomnak ebben a házban, Edwarddal ellentétben én tudtam, hogy két bejárata van ennek a nappalinak, méghozzá az egyik egyenesen a bejárati ajtó mellől nyílik -, így sikeresen megelőztem, és elzártam előle a menekülési útvonalat.
Mondani akartam neki valamit, de nem jutott eszembe semmi… mit is szoktak ilyenkor mondani?…jah, igen, gyúlt fény a fejemben;
- Ne menekülj, Edward! Beszéljük meg!
De Edward sarkon fordult, és a tömegen átverekedve magát visszatért az előző színhelyre, majd onnan kilépet a teraszra. A medence mellett haladt el, mire újból utolértem.
- Várj! – próbálkoztam megint. Mit ne mondjak, igazán megbecsülhetne ezért valaki, mert nem elég hogy én futok a pasi után, de hogy még mindezt mezítláb a hideg kövön teszem…
- Edward! – fogtam meg a balkarját, és fordítottam magam felé. Ekkor már az iskolatársainktól távolabb, a fákkal szegélyezett határon voltunk, a kert oldalában.
- Isabella! – nézett rám fájdalmasan.
Álltam a tekintetét. Egy mosoly jelent meg arca szegletében. Bár ez a mosoly több fájdalmat, mint boldogságot tartogatott.
- Hunyd le szemed! – kérte Edward. Félpillanatnyi hezitálás után, teljesítettem kérését.
Hideg érintés száguldott végig az arcom jobb felén. Majd közvetlen a fülem mellől ezeket a suttogó szavakat hallottam:
- Sajnálom.
Kinyitottam a szemem, de Edward addigra eltűnt. Egyedül álltam a sötétben, körülölelve a síri csenddel.